Nobel Imre

Jezovics kis piros-fehér-zöld papír kézizászlóval állított be öreg író barátja hűvösvölgyi otthonába a magyar Nobel-díj híre hallatán.
– Na, mit szólsz, drága barátom? Megvan! Végre! Ide beteszem ezt a lobogócskát ebbe a kis görög vázába.
– Te vagy a hatodik, aki rám rontasz. Amerikai bellapok és francia tudósítók kerestek immár, mintha az én véleményem jelentene valamit. Mit mondjak? Az egyik szemem sír, a másik nevet. Nem nyilatkoztam. Hiszen én is repesek az örömtől, hogy Magyarországra, a nemzetre, a hazára, irodalomra, egy magyar íróra ennyi fény esett. Ennek örömét nem akarom semmivel sem keseríteni, kisebbíteni. Isten őrizz! Ugyanakkor meg kell mondanom, engem mindig a feltétlen őszinteség vezérelt, a gyerekkori horthyzmusban éppen úgy, mint a rákosi érában, mint a kádárizmusban vagy ebben a szerencsétlen félrendszerben. Ez adja tökéletes írói függetlenségemet.
– S mi lenne ez a nagy őszinteség?
– Nem tudom megítélni a díjazott irodalmi értékét. Nem olvastam tőle semmit. Fölhívtam vagy öt írót. Ők sem. Itt a környéken is megkérdeztem ismerősöket, senki nem tudott róla. Ami persze szomorú, de igaz. Még nem is láttam éltemben magam sem eddig. Most a televízióban föltűnt egy kedves, pirospozsgás kövér bácsi, mint egy Rumbach utcai bőrdíszműves inkább, kitárt karokkal, semmint Mózes a bibliából. Persze ez nem jelent semmit.
– Mintha azért megvolna a kellő önbizalma.
– Igaza van. Biztos jó író. Azt meg te is tudod, hogy a Nobel-díj mennyire függvénye a világpolitikának, mindig valamilyen országot is ki akarnak tüntetni. Azt mondják, így volt ez Nelly Sachsszal éppen úgy, mint a legutóbbi portugállal, José Saramagóval.
– Ennyi vészmadárkodás mellé talán meggyújthatnánk a kis zászló mellett egy csöpp gyertyát. Hova akarsz kilyukadni?
– Te is tudod, ahogy már sokan szóvá tették, mennyi eddigi jelöltünk vérzett el a Nobel-díjon. Juhász Ferenctől Illyés Gyulán, Füst Milánon, Weöres Sándoron át Németh Lászlóig és tovább, de most egyes bősz hívei azt hangsúlyozzák leginkább, hogy Imre zsidó.
– Zsidó? Nem is gondoltam volna, míg nem mondod ezt a Rumbach utcát. De mért baj az?
– Magam sem értem, társai miért hangsúlyozzák ezt annyira, hiszen végeredményben magyar, nem? Magyarul ír, nem? De állítólag ő maga is odanyilatkozott pár éve, hogy nem érzi jól magát idehaza, fél, be van csomagolva a bőröndje, hogy bármikor elmenekülhessen innen, ha kell.
– Nincs meg az identitása?
– Hülye vagy, ne haragudj. Úgy beszélsz az identitásról, mint egy áruvédjegyről, mely akármely mosóporé. Tény, hogy a Sorstalanság, amiért elsősorban a Nobel-díjat kapta, arról szól, hogy a kamaszkorában Auschwitzba került kis Imrében emlékei olyan nyomokat hagytak, melyek valamiféle sorsonkívüliséget oltottak belé. Egyesek föl is sorolják a huszadik század borzalmait a gulágoktól az ÁVO-n, Recsken, Andrássy út 60.-on, Ravensbrückön át egészen az ötvenhat utáni börtönökig, Kistarcsáig – éppen az ő egyik regényében –, míg végül is Auschwitz, mint egy szörnyű társasjátékban, mindent levert mint győztes, mert az összes többit is szimbolizálja. „Sok sérelme volt és kevés jóvátétele” – írja egyik rajongója.
– Talán ezért távolodott el magyar érzetétől, s ezért is inkább német nyelvű könyveit ismerik a világban.
– Csodálod?
– Nem, egyáltalán nem. Magamnak éppen az ellenkező tapasztalatom van. Egyik sógorom ugyancsak kamaszkorban került Auschwitzba, tizenöt évesen, énbennem az amúgy pislákoló magyarságot éppen ő szította lángra. Tőle kaptam a legtöbbet honérzetemben. Egy katolikus pap és egy zsidó tanítólány gyermekeként született. A pap persze kitűnt a képből, a lány szülei viszont elpaterolták hároméves korában vidékre. Nevelőszülőkhöz. Istállóban aludt, János létére Pistának szólították, falun élt tizenöt éves koráig, parasztsuhancként. Kinyomozta, hol az anyja, aki őt árvaházba adta. Hódmezővásárhelyen találta meg, maga is odaköltözött mint jókötésű serdülő, beállt a helyi pékhez – aki egyébként nyilas volt, és bokszolni taníttatta, ő meg a napi egy kiló kenyeret a mosókonyhában tengődő édesanyjának hordta. Egyszer csak eltűnt az anya. Már az állomáson volt, utánaeredt. Könyörgésére kiszökött a gyűjtőhelyről, és megindult a vasúti talpfákon visszafelé. De megfordult. Elment az anyjával Auschwitzba, akit ott mihamar elhamvasztottak. Ő is halálán volt már, amikor a lőtoronyban álló német őrt egy amerikai néger katona leszedte. Alig tudott kimászni az égő fabarakkból. Mit mondjak? Tüdővészt kapott, német orvosok rezekálták a tüdejét, Davosban gyógyíttatták, de ő az első magyarországi vonattal haza akart indulni, pedig kitanulta már a technikusságot, német és francia nyelven közlekedett, de a marhája haza akart jönni. Ahogy lekászálódott a vonatról, megcsókolta az „anyaföldet”, ahogy ő mondta. Persze itthon nem várta senki, nagyszülei meg sem ismerték többé. Magyar lett. Trianon jóvátételéért, Erdélyért bármikor fegyvert fogna. Ilyen is van. Nem lett sorstalan?
– Marhaság. Most majd Imi is hazaérkezik. És nemcsak német, hanem magyar olvasója is lesz.
– Adja isten. Hű, a fene egye meg, mi a nyavalyának gyertyával ünnepelni! Oltsd már el! Leég a terítő! Pfu! Most kidobhatom ezt a kalocsai hímzést. Megöl a feleségem.
– Várj. A fele megmaradt. Majd körbevágjuk. Vedd le róla az égett részeket, meg se látja.