Novemberi tűnődés

Szívesen hazamennék halottak napjára, ha mehetnék. Irigylem azt, aki ilyenkor „csak úgy” kimegy egy szál virággal, mécsessel a temetőbe. Nekem ehhez útlevél kell, hosszú órákon át tartó ácsorgás a határállomáson, „hívólevél” az ottaniaktól, huzakodás a stupid és kötelességéért baksist elváró hatósággal. Még szerencse, ha hajnalban Pestről elindulva délutánra odaérnék Beregszászra, a visszaút viszontagságairól már nem is szólva.
Legutóbb májusban jártam otthon, és kerítettem sort a temetők meglátogatására. Nem véletlen a többes szám, hiszen a városból Felsőremete meg Ilosva felé kanyargó országút akkurátusan osztja két részre – katolikusra meg protestánsra – az ottani temetőt. Márpedig nekem mindkét oldalon nyugszanak felmenőim. Szegény jó Linner Vilma dédanyám például – bigott katolikus létére – békésen porlik a református temetőben, oldalán kálvinista Benda Kálmán dédapámmal, akinek hitével alighanem csak itt, a borostyán lepte fejfa alatt tudott megbékülni. Ugyanitt nyugszik – hogy „jelképes” sírban-e vagy valódiban, eldönteni nem tudom – említett dédapám öccse, Elek, aki huszonévesen esett el a königrätzi csatában. A közelében unokaöccse, Géza, aki vakbélgyulladás áldozata lett kezdő jogász korában. Itt kellene nyugodnia 1944 őszén kivégzett, majd 1991-ben rehabilitált nagyapámnak is – őt is Benda Kálmánnak hívták –, ám hogy hol temették el valójában, nem tudható. Csak a Moszkvából jött „bumága” közli szűkszavúan a tényt, hogy hamis vád alapján főbe lőtték Ungváron az említett esztendőben.
Szemközt, a „pápista” sírhantok egyike alatt pihen viszont Linner József ükapám, akit a várost évről évre meglátogató kolerajárvány vitt el. Orvos volt, akit az apró Vérke folyó – helyi gunyoros mondás szerint: Ha a Vérke folyó, a légy is madár! – tavaszi kiöntéseiben tenyésző kór sokszorosan is fenyegetett, és sorsát végül ő sem kerülhette el. Ugyanolyan átka volt a kárpátaljai városnak ez a menetrendszerűen jelentkező kór, mint a tatár meg a lengyel martalócok folyamatos portyái meg a tűzvészek, amelyek a katolikus templomot – ahol kisiskolásként annyit ministráltam, s amelynek harangjait a hatalom évtizedekre szilenciumra kötelezte – többször is elemésztették. Így történhetett, hogy a szépséges gótikus kapu felett barokk falak magasodnak, odafönn pedig egy olyan torony, amely már az eklektika se hús, se hal korát idézi. Németi bácsi még az én kölyökkoromban is innen figyelte a határt, nem lobban-e fel a tűz az erdőn vagy a gabonatáblák egyikében-másikában.
Mindez messzi emlék, ahogy azok gyerekkorom rákhalászatai meg sárkányeregetései. És ahogy szinte már csak bennem felködlő emlék a beregszászi pápista temetőben nyugvó Ekkel György ükapám életútja is, aki Kossuth századosaként végigharcolta Nagysallót meg Isaszeget, Vácot és a Felvidéket, aztán Máramarosban bujdosott, sógora, a görög katolikus pópa rejtegette, míg az amnesztia meg az idők lassú változása könnyebbé nem tette a sorsát. Beregszászon települt le, ahol számolatlan unokái – köztük apai nagyanyám is – gyakran átélhették színes „meséi” nyomán a daliás idők embert próbáló eseményeit. Úgy lett volna szép és folyamatos a história, ha Atala nagyanyám nekem mondja tovább ezeket az ódon történeteket, ám gyerekkoromban átjárhatatlan országhatár feszült közöttünk – ő Pesten, én Beregszászon…
Apai nagyszüleim, anyai nagyanyám és apám is itt nyugosznak viszont a budai földben, a Farkasréti temetőben. Mind a mai országhatárokon túl születtek pedig. Ki a Vág völgyében, Illaván, ki a dél-szepességi Szomolnokon, ki pedig a máramarosi Felsőszinevéren. „Gyüttmöntek” voltak hát itt a fővárosban, ahogy az Alföldön mondanák.