Pávaól

Több mint két éve élek falun, élvezem a vidékiség szembeötlő vagy a „napok hordalékaként” felgyűlő előnyeit, s próbálom rejtegetni (magam elől is) azokat a hátrányokat, amelyekkel a szigetlétet időről időre mégiscsak meg kell vásárolni. Fél óra autóútra van a város, egyórányira Budapest. Értük nyúlhatnék, pipiskedve, mint gyermek a karácsonyfadísz után, amelyben soha nem látott módon pillantja meg az arcát. De vagyok inkább bumfordi, pirospozsgás, kövérkés kisúr, már nem is létező Berzsenyi-féle sorsmásolat, aki tudja, hogy a város Parnasszusáról úgysem jönnek le az ifjú kazinczyáner farkasok. Ezt akarom? Stilizált, önsajnálatgyanús, ismerős helyzet – jól is esik erről írnom…
Úgy lehet, illőbb dolog magyarul-egyetemes feladványokon törnöm a fejemet, amelyek megoldhatatlanságukban viselik szépségüket, és lefordíthatatlanok, mint a „tikkadt szöcskenyáj”. Kihasználván, hogy vigyázó szememet most még lehet a horizontra vetni, s úgymond „körültekintéssel” fogalmazni (hisz egyelőre kint is vagyunk, bent is vagyunk, már ami Európát illeti), kijelentem: minden hungarikum levezethető a közös európai múltból, és minden kontinentális gondolatunk a magyar észjárás törzsökéből hajt ki. Ez jófajta mondat, dallamában hordja igazát. Meg hát arról is szól (nem egészen szándéka ellenére), hogy ilyen önmagát faló, körkörös bölcsesség a miénk, ebben bujdosunk komoly, öreges férfiméltósággal. Ám valós izgalmakhoz hétköznapi dilemmák kellenek – tudom én azt. Kaptam is egyet (hete, ha történt) Budáról, emígy: hogyan cselekedjék az övéitől megcsalatott? Kit és mire kötelez a nem kötelező közös múlt?
Ha jól érzékelem, benne vagyok valami régről ismert értelmiségi mizériában, az „oldalak” és „világok” harcában, s hogy szóba hozom, már én sem vagyok ártatlan, középütt (vagy magaslati ponton) álló, mert szöveget „cselekszem”, beleírom magam a disputába. Nem lehet a gondolkodásmódok, ízlések között balanszírozni torz prófétapofa nélkül. S ugyanúgy nem lehet az idő egyik partján sem megvetni a lábat. Hogyan bizonygathatjuk a rendszerváltozás történelmi jelentőségét, ha óvatos gyanúnk szerint nem történt semmi?
A világ nem fejlődik vagy alakul, sokkal inkább folyamatosan korrigálja önmagát, néha igen titokzatos tanulságok motívumai alapján. Az értelmiség nem engedheti meg magának (szilárd értékrend, erkölcsi jótállás, divatoktól való távolságtartás), hogy módosítsa elképzelt pályáját, legfeljebb új fejezetet kezdhet, ám ennek köteles racionális okát adni. Az értelmiségnek köszönhetjük tehát, hogy örök reneszánszban élünk, és a módosulások utólag értelmesnek tűnnek. No persze, a közérzet nem mindegy. Azt hiszem, Magyarországon az utóbbi tíz-egynéhány év legkínosabb élménye a közérzetválság volt. Az értelmiség abba gebed bele, hogy ellenőrizhetetlenné vált a történelmi folyamat, amelyet irányítani vélt, távol került a „szellemi műhelyek” hatókörétől, nem tud „fáklyavivőként” viselkedni a káoszban; ugyanakkor a társadalomra külső, szilárd héjként dermedt egy politikai rendszer páncélja. (Figyeljünk az attribútumokra: káosz, fáklya, páncél. Szekularizált középkor!)
Az írástudók belső megosztottsága létrehozza a szókincs, a frazeológia, a metaforizmus sajátos „klubjait”, szövegek és ellenszövegek kóvályognak egymás körül, az összeolvashatóság kínos lehetetlenségét sugallva. A sokféleség helyett inkább a kényszerű stiláris töredezettség és az irálybeli gettósodás terjed. Nyilván nem az új évezred klasszikájának eljövetelét áhítozzuk, de mégis: elöncenzorosodunk. Mindez nincs kellő távolságban a politikától; az írói szótárak összekeveredtek a politikusi szótárakkal, a közszereplők elirigyelték a „másként mondás” finom elmeélt vagy nyers hatásvadászatot szolgáló eszközeit, a literátorok viszont a kánon vagy az ellenkánon esztétikájához igazodva üzennek. Nyomorúságos, kisszerű helyzet. Tényleg jobb, ha a nagy Romulust csak az érdekli, hogy tojt-e Odoaker, noha az óvilágot jelentő Róma bukása egyáltalán nem következett el.
Ezek után a kérdés ismét feltehető: a bármihez való tartozás kategóriái nyugtassanak-e meg bennünket (magunk és kedves embereink vonatkozásában), avagy a hősies zavarodottság elfogadásában leljünk lelki békét? Létezik-e kétféle függetlenség, az egyik és a másik oldalé külön-külön? Lehagyva, elfelejtve, a sértődéstől átjárt csonttal elcsábuljon-e az egyik oldal „független” írástudója a másik oldal „függetlenjeinek” önérzetápoló hívására, hogy no, hát ülj ide, a pad szélén vár egy csücsök? Mert ki magyarázza el a fenyegetőző Jónásnak, hogy a dögletes bűnök és a sivár baráti hülyeségek megtorlatlanul maradhatnak, akár az Úr akaratából? Hol az igazság, hol az erkölcs, a dolgainkat önkéntelen igazító rokonszenv és együttérzés? Hemzsegünk, panaszkodunk.

Mostanában megnyugtatnak a színek. Még az ősz elmúlással birokra kelő, az öreg Toldi erejét mutató színtornái is. Reggelenként szemetel kicsit az eső, behúzott nyakkal loholok a gimnáziumig órát tartani. Vihetném ugyan az ernyőmet, de az egyik merevítőpálca eltörött a kupolájában, s így féloldalasan, „szélütötten” fityeg a vászon. Inkább sietek. Vagy hordjak sapkát? (Még nem döntöttem.)