Két énem van. A harcos énem, amelyik imádja a színházat, és büszke mesterségére. Mert a jellemábrázolás nagyon szép, ősi mesterség, önmagunk megismerésének kiváló eszköze. Ez az énem erős és boldog. Másik énem viszont szomorú. Holott tudom, hogy Camus-nak van igaza: „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereknek. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlyok alatt, senkin sem segíthet.” Legutóbb egy évvel ezelőtt adtam interjút, akkor nyíltan beszéltem legféltettebb titkainkról s a honi színészet súlyos bajairól. Senki – de még a legközvetlenebb kollégáim – sem mozdította a füle botját. Úgy érzem tehát, hogy fölösleges újságcikkekben kiönteni lelkemet, mert csak a tetteknek van értelmük.
– Milyen reakciókra számított?
– Legalább arra, hogy a kollégák azt mondják: igazad van, kösz, hogy szóltál helyettünk is, esetleg, hogy becsüllek a bátorságodért. Abban a beszélgetésben – a cikket egyébként utólag tettem be a színházi sajtófigyelőbe, mivel biztosan kihagyták véletlenül – ugyanis nevesítettem mindazokat, akiket a magyar színházi élet elpetyhüdéséért felelősnek tartok. Ezért is üdítő a vidéki Magyarországot látogatni, mert ott még mindig becsületesebbek és tisztábbak a viszonyok. Jelenleg a Szegedi Nemzeti Színházban játszom vendégként, így belekóstolhattam a város őszi életébe, és megfigyelhettem az embereket, amikor már nem a turistáké, hanem a szegedieké és a diákoké a főszerep.
– És hogy tetszik Budapest?
– Izgalmas. Szeretem Budapestet. Lenyűgöz az épületekben, utcákban, tárgyakban föllelhető múlt, talán mert romantikus alkat vagyok. Sokakkal ellentétben szeretek sétálni, mert kellő színészi fantáziával ki tudok lépni a jelenből, és oda tudom képzelni bármelyik korszakot. A gyaloglás azonban nemcsak kellemes időtöltés, hanem munka is, mert elképesztő fazonokkal találkozhatok az utcákon. Néhány kollégám nem használja a tömegközlekedési eszközöket. Nem tudják, miről maradnak le; ez ugyanis a tökéletes figurales. Ha egy színdarabban bűnözőt játszom, és a figurát hitelesen akarom megjeleníteni, meg kell ismerkednem azokkal, akik csibész életet élnek. A színésznek kötelező kíváncsinak lennie, s a nap huszonnégy órájában gyűjtögetnie a karaktereket, mert nem tudhatja, mikor milyen szerepet bíznak rá.
– De kollégái még arra sem voltak kíváncsiak, amikor kiöntötte a lelkét…
– Számomra tökéletes rejtély, ha egy színész mély őszinteséggel adott interjúja visszhangtalan marad, de az eset csak megerősített hitemben: nem a televízióban vagy az újságokban való szereplés, hanem hivatásom gyakorlása a fontos. Méghozzá a színpadon. Mostanában a határtalan ismertségnek épp az ellenkezőjét, a pódiumművészetet élvezem. A versmondást. Amikor az első sortól az utolsóig minden az én felelősségem, mert én választom a költeményeket. Áprilisban, negyvennégy évesen állítottam össze életem első önálló estjét, Ritka (a) magyar címmel. Ezzel járom az országot. A verselés tartja bennem a lelket, és ránt ki a depresszióból, amelybe a színházak elüzemesedése, illetve a művészértelmiség nyafogása és a nemzeti jelleg erősítésétől való állandó félelme miatt kerülök mostanában. Nos, erről az önálló estről időpontján kívül egy árva sor sem jelent meg. Mivel nincs üldözési mániám, el kell fogadnom, hogy a pódium műfaja jelenleg ennyit ér. Ha pedig nagyon érzékeny volnék, akkor a – megint csak – visszhangtalan esemény után arra kellett volna gondolnom, hogy abbahagyom a színészetet. Ezt diktálta volna az elkeseredett énem. Csakhogy inkább a harcos énemre hallgattam, amely azt mondta: a végsőkig kell küzdenem a közöny és az érdektelenség ellen.
– Meglehetősen komor képet fest a színészetről.
– Ebben nem én vagyok az első: Latinovits Zoltán már a hatvanas évek végén megfogalmazta a magyar színház betegségének okát, egyben a gyógyítás pontos receptjét is megadva. A legfájdalmasabb, hogy akik cselekedhetnének, a mai napig nem vesznek erről tudomást. Talán még mindig félnek Latinovitstól. A pályán töltött huszonegy év alatt egyetlen rendezőtől, igazgatótól vagy pedagógustól nem hallottam, hogy tessék elolvasni az Emlékszem a repülés boldogságára címmel összegyűjtött írásait. Pedig a magyar színészeknek bibliaként kellene forgatniuk a művet. Beteljesedni látszik Latinovits Zoltán jóslata: a kinevezettek kiválasztották utódaikat, akik még az ő képességeiket sem érik el. Hosszú évek óta ugyanazok tartják kezükben a színházakat, az egyetemet és a különböző szakmai szervezeteket. Amíg a Színművészeti Egyetemen s a kisebb színésziskolákban nem a hazájukat, a magyar irodalmat és történelmet ismerő és szerető, öntudatos, bátor színészeket nevelnek, addig hiába is várunk az igazi megtisztulásra. Maradnak a darabokat termelő színházi üzemek. Holott a bemutatók beteges halmozása és a statisztikáknak való megfelelés kényszere – a fejlődést lehetetlenné tevő szereposztással és megalázó körülményekkel súlyosbítva – a színészek lelkét és hitét is tönkreteszi.
– Pedig az ön pályája is dicsőségesen indult.
– Az újságírók a fiatal színészekre, az „új húsokra” repülnek rá előszeretettel. Az első tizenöt évben nem tudtam olyat csinálni, hogy rosszat írjanak rólam. Mindössze egyetlen alkalommal Molnár Gál Péter jegyezte meg: szeretné látni, hogy végre egyszer nem terpeszben állok a színpadon, és nem veszek minden figurát hősre. De ő legalább odafigyelt a színészre. Még súlyos fegyelmezetlenségem után is, amikor az Illés-koncerten kapatos állapotban olvastam föl Tőkés László levelét, kesztyűs kézzel bántak velem az újságírók. Holott akkor kellett volna nagyon durván, de teljes joggal elküldeniük melegebb éghajlatra.
– Elfogadta volna a kemény kritikát?
– Olyasmi ez, mint a lovaglás: a hiba pillanatában kell a lovat megfenyíteni, hogy tudja, miért kapta a büntetést. Egy taktussal később ugyanis már öszszezavarodhat a lelkivilága. A bűnért bűnhődni kell, s az újságírók akkor jogosan büntethettek volna meg.
– Talán okultak a Mai Nap fölpofozott újságírójának példájából.
– Annak az afférnak a tükrében sem tartom magamat annyira fontos személyiségnek, hogy a többi színházi színésznél is kiemeltebben hanyagoljanak el. Inkább az a tendencia állhat a háttérben, amely megköveteli, hogy a divatnak és az épp aktuális divatos embereknek kell hódolni. A kereskedelmi televíziók öt év alatt megalkották a tulajdonosaik értékrendjének megfelelő úgynevezett médiasztárokat – ők most az aktuálisan divatos emberek –, akik jobb esetben valamelyik sorozat szereplői, rosszabb esetben egymást favorizáló, egymást ajnározó, egymást oda-vissza meghívó hírbeolvasók és riporterek.
– Ezek szerint szokott sorozatokat nézni.
– Hogyne, a brazil sorozatokban például kifejezetten dekoratív hölgyek játszanak, már ha ezeket a hihetetlen alakításokat egyáltalán színészi játéknak lehet nevezni. De belenézek időnként a Dáridóba, a Heti hetesbe, a Claudia-, a Jakupcsek-, a Mónika-show-ba – és nem hiszek a szememnek. Fölfoghatatlan, hogy felelősségteljes műsorkészítők komolyan gondolják: műfajt csinálnak emberek legbelsőbb titkainak kibeszéléséből. Ha én valamelyik tévécsatornán minden este hétkor, élő egyenes adásban letolnám a nadrágomat, és közben elmormolnám az aznapi verset, annak a műsornak is akadnának nézői, méghozzá bizonyosan szép számmal.
– Legfeljebb azt mondanák, hogy Bubik István vállalja önmagát.
– Vállald önmagad, ne legyenek gátlásaid, ami a szíveden, az a szádon – ezek a világ legnagyobb átverései. Az említett show-k készítői tehetséges emberek. De hova tűnt az ízlésük? Nem csak üres frázisként mondtam, hogy időnként valóban nem hiszek a szememnek. Például amikor a zenész tátog a stúdióban, társai a háttérben pedig még csak meg sem próbálják imitálni, hogy zenélnek, a nézők meg üvöltve megtapsolják az „előadást”. Mert lehet, hogy másnap ugyanezek a nézők nekem fognak üvöltve tapsolni, aki élőben mondom a verset. Vagyis ugyanúgy értékelik a trükköt, az átverést, mint az igazi produkciót. Mert az édeskevés, hogy be nem teszem a lábamat ezekhez a televíziókhoz. Ettől ők még élnek és virulnak, s közben rombolják az ifjúság ízlését. A kereskedelmi televíziók színészetre gyakorolt káros hatása ráadásul kettős, mivel a valódi színészetre a különféle jópofáskodó, mások magánéletében turkáló, rágjuk a gittet politikai műsorok miatt már nem marad sem idő, sem muníció. Ezért nincsenek például tévéjátékok.
– Nem túlságosan messzemenő következtetés, hogy a show-műfaj közvetlen hatást gyakorol a színészet megítélésére?
– Biztos, hogy leszálltak az amerikaiak a Holdon? Mert a médiában már jó néhány eszmefuttatást láthattunk, olvashattunk arról, hogy a műveletet egy stúdióban vették föl. Gróf Teleki Pálnak tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta: jobb lenne, ha a napihírek és az újságok helyett több történelmet olvasnánk. Ki mit mond a nagyvilágban, kivel hol és mi történt – ebben tobzódunk ahelyett, hogy megpróbálnánk százszázalékosan elvégezni feladatunkat. Az igénytelen műsorok akaratlanul is fricskát adnak a színészetnek, mert a nézők az ízlésromboló médiaproduktumok hatására azt mondják: lám-lám, nem kell ahhoz semmi plusz, hogy bekerüljek a televízióba. Hiszen bárkiből lehet vezércikk vagy médiasztár, elegendő, ha valami szenzációsnak ítélt dolgot tesz, például kirabol huszonhárom bankot. Ez bűn.
– Mindenki bűnös, aki elfogadja a kereskedelmi televíziók felkérését?
– Rengeteg tehetséges embert látok a képernyőn, élmény például Pataki Zitát, az időjóst nézni és hallgatni. De ha csak hozzá hasonló személyiségek dolgoznának a televízióknál, és a műsorkészítők annyira összeszednék magukat, hogy kiállítsanak egy-egy valóban igényes produkciót, ahhoz sem adnám a nevemet, mert nem tudok közösséget vállalni azzal a médiummal, amelyben futószalagon készülnek az igénytelen műsorok. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ebben van a pénz. Mégsem irigylem azokat a kollégákat, akik eladták színészetüket valamelyik kereskedelmi televíziónak. Akár bevallják ugyanis, akár nem, de érzik, és pontosan tudják – mert látják az igazi drámai színészek szemében –, hogy mit gondol róluk a szakma.
– És nem lehet őket megérteni? Hiszen mást sem hallani, mint hogy a csak színházban játszó színészek komoly anyagi gondokkal küzdenek.
– Leggyakrabban a családfenntartásra, a megélhetésre hivatkoznak, ha arról kérdezik őket, hogy miért vállalnak szerepet ezekben a műsorokban. Hogyan fogadhatnák el ezt azok a színészek, akiknek nem az anyagi gyarapodás, hanem a már említett jellemábrázolás a legfontosabb. Szomorú, hogy nincs markáns színészkamara, s így a felelősségre vonás is elmarad. Régebben a színészeknek nagyon komoly etikai és szakmai követelményrendszernek kellett megfelelniük. Akkoriban felelősségre lehetett vonni azokat, akik szégyent hoztak a színészmesterségre, akár azzal is, hogy a szakmát lejárató műsorban vettek részt. Nagy öregjeink, színházi vezetőink az utóbbi évtizedekben nem gondoskodtak erről a lehetőségről, s ezért mindannyiunkat felelősség terhel. Én is csak megkésve, ötven felé közeledve ébredek föl.
– Nincs itt némi ellentmondás? Hiszen ezek a színész műsorvezetők valóban népszerűek.
– Nincs. Aki sokat szerepel a televízióban, azt sokan ismerik. Vagyis népszerű. A népszerű mostanában nem feltétlenül pozitív jelző. Amikor például a whiskys rabló körül zajlott a hercehurca, akkor Ambrus Attila volt az ország legnépszerűbb embere. Azokban a hetekben ő testesítette meg az Andy Warhol-i figurát: mindenkiből lehet sztár – tizenöt percre. Ez a tökéletes paradoxon. Hiszen Ambrus Attila csak bűnöző, se több, se kevesebb, s hogy bűnelkövetőként ennyire népszerű lett, az a bulvársajtó felelőssége. Ez az eset is jól mutatja, hogy eljutottunk arra a szintre, amikor a kereskedelmi televízióknak és a bulvársajtónak át kell gondolnia a szerepét. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a megszólítottak erre azt fogják mondani: érdektelen az egész, Bubik István el van keseredve, mert nem keressük. De ahogy telik az idő, a jó színészt már nem ezek a külsőségek hozzák lázba, hanem a jellemábrázolás. Hogy aztán erről milyen hangnemben ír, egyáltalán ír-e a sajtó, az oly mellékes. Mert nem a média, hanem azok a nézők erősítik a hitemet, akikkel Olaszliszkától Bodajkig megismertethetem a költészetet.
– Ez a világtól való elvonulás nem a felelősség elhárítása? Szavaiból azt veszem ki, hogy látja ugyan a problémákat, igazából mégsem foglalkozik a gondok orvoslásával.
– Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire kell nekem felelősséget éreznem. Időnként az is felötlik bennem, hogy a dilettánsokat és a kereskedelmi televíziókban tobzódó mechanikus virtuózokat talán el kellene üldözni a pályáról. Előbb hagynám azonban abba a mesterséget, mint hogy én legyek a színésztársaim hóhérja. Az egyetlen megoldás tehát – s ez az első számú feladat – a korábbi időszakokhoz hasonlóan markáns színészkamara létrehozása. Olyan szakmai szervezeté, amelynek megítélése az orvosi s az ügyvédi kamara rangjával vetekszik. S ha ezzel megvagyunk, hozzáláthatunk a szakma becsületének helyreállításához. Addig pedig érdemes rendszeresen fölidézni Németh Antal gondolatait: Minden népnek minden korszakban olyan színházi élete volt, amilyet megérdemel; olyat teremtett magának, amilyet tudott, és abban lelte szórakozását, ami szellemi életével egyenes arányban állott.
Bubik István 1958-ban született Budapesten.
1981–92-ben a Nemzeti Színház, 1993–95-ben a Művész, 1995–96-ban a Thália Színház, 1996–97-ben a Thália Társulat, 1997-től a Kelemen László Színkör, 2000-től az Új Színház tagja.
1985-ben Jászai Mari-díjat és Rajz János-díjat, ugyanebben az esztendőben, valamint 2001-ben az Országos Színházi Találkozó díját, 1986-ban Farkas–Ratkó-díjat, 1988-ban Erzsébet-díjat, 1988-ban Magyar Művészetért díjat kapott. 2000-ben érdemes művész.
Főbb szerepei: Mercutio (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Ádám (Madách: Az ember tragédiája), Aegistus (Magyar Elektra), Moliére: Tartuffe, István, a király, Shakespeare: II. Richárd, Agárdi Péter (Heltai: A néma levente), Antyipov (Paszternak: Doktor Zsivágó).
Rétvári Bence
Ha Brüsszelen múlt volna, nem épült volna meg az ultramodern egészségház
