Ritka magyar

Elérkezett a pillanat, amikor a médiának el kell gondolkodnia szerepén – vallja Bubik István, aki megfogadta, hogy az országos kereskedelmi televíziókba nem teszi be a lábát.

Dévényi István
2002. 11. 30. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Két énem van. A harcos énem, amelyik imádja a színházat, és büszke mesterségére. Mert a jellemábrázolás nagyon szép, ősi mesterség, önmagunk megismerésének kiváló eszköze. Ez az énem erős és boldog. Másik énem viszont szomorú. Holott tudom, hogy Camus-nak van igaza: „Hinni akarom, hogy erősnek és boldognak kell lennünk, mert csak így segíthetünk az embereknek. Aki csak vonszolja az életét, és összeroppan a súlyok alatt, senkin sem segíthet.” Legutóbb egy évvel ezelőtt adtam interjút, akkor nyíltan beszéltem legféltettebb titkainkról s a honi színészet súlyos bajairól. Senki – de még a legközvetlenebb kollégáim – sem mozdította a füle botját. Úgy érzem tehát, hogy fölösleges újságcikkekben kiönteni lelkemet, mert csak a tetteknek van értelmük.
– Milyen reakciókra számított?
– Legalább arra, hogy a kollégák azt mondják: igazad van, kösz, hogy szóltál helyettünk is, esetleg, hogy becsüllek a bátorságodért. Abban a beszélgetésben – a cikket egyébként utólag tettem be a színházi sajtófigyelőbe, mivel biztosan kihagyták véletlenül – ugyanis nevesítettem mindazokat, akiket a magyar színházi élet elpetyhüdéséért felelősnek tartok. Ezért is üdítő a vidéki Magyarországot látogatni, mert ott még mindig becsületesebbek és tisztábbak a viszonyok. Jelenleg a Szegedi Nemzeti Színházban játszom vendégként, így belekóstolhattam a város őszi életébe, és megfigyelhettem az embereket, amikor már nem a turistáké, hanem a szegedieké és a diákoké a főszerep.
– És hogy tetszik Budapest?
– Izgalmas. Szeretem Budapestet. Lenyűgöz az épületekben, utcákban, tárgyakban föllelhető múlt, talán mert romantikus alkat vagyok. Sokakkal ellentétben szeretek sétálni, mert kellő színészi fantáziával ki tudok lépni a jelenből, és oda tudom képzelni bármelyik korszakot. A gyaloglás azonban nemcsak kellemes időtöltés, hanem munka is, mert elképesztő fazonokkal találkozhatok az utcákon. Néhány kollégám nem használja a tömegközlekedési eszközöket. Nem tudják, miről maradnak le; ez ugyanis a tökéletes figurales. Ha egy színdarabban bűnözőt játszom, és a figurát hitelesen akarom megjeleníteni, meg kell ismerkednem azokkal, akik csibész életet élnek. A színésznek kötelező kíváncsinak lennie, s a nap huszonnégy órájában gyűjtögetnie a karaktereket, mert nem tudhatja, mikor milyen szerepet bíznak rá.
– De kollégái még arra sem voltak kíváncsiak, amikor kiöntötte a lelkét…
– Számomra tökéletes rejtély, ha egy színész mély őszinteséggel adott interjúja visszhangtalan marad, de az eset csak megerősített hitemben: nem a televízióban vagy az újságokban való szereplés, hanem hivatásom gyakorlása a fontos. Méghozzá a színpadon. Mostanában a határtalan ismertségnek épp az ellenkezőjét, a pódiumművészetet élvezem. A versmondást. Amikor az első sortól az utolsóig minden az én felelősségem, mert én választom a költeményeket. Áprilisban, negyvennégy évesen állítottam össze életem első önálló estjét, Ritka (a) magyar címmel. Ezzel járom az országot. A verselés tartja bennem a lelket, és ránt ki a depresszióból, amelybe a színházak elüzemesedése, illetve a művészértelmiség nyafogása és a nemzeti jelleg erősítésétől való állandó félelme miatt kerülök mostanában. Nos, erről az önálló estről időpontján kívül egy árva sor sem jelent meg. Mivel nincs üldözési mániám, el kell fogadnom, hogy a pódium műfaja jelenleg ennyit ér. Ha pedig nagyon érzékeny volnék, akkor a – megint csak – visszhangtalan esemény után arra kellett volna gondolnom, hogy abbahagyom a színészetet. Ezt diktálta volna az elkeseredett énem. Csakhogy inkább a harcos énemre hallgattam, amely azt mondta: a végsőkig kell küzdenem a közöny és az érdektelenség ellen.
– Meglehetősen komor képet fest a színészetről.
– Ebben nem én vagyok az első: Latinovits Zoltán már a hatvanas évek végén megfogalmazta a magyar színház betegségének okát, egyben a gyógyítás pontos receptjét is megadva. A legfájdalmasabb, hogy akik cselekedhetnének, a mai napig nem vesznek erről tudomást. Talán még mindig félnek Latinovitstól. A pályán töltött huszonegy év alatt egyetlen rendezőtől, igazgatótól vagy pedagógustól nem hallottam, hogy tessék elolvasni az Emlékszem a repülés boldogságára címmel összegyűjtött írásait. Pedig a magyar színészeknek bibliaként kellene forgatniuk a művet. Beteljesedni látszik Latinovits Zoltán jóslata: a kinevezettek kiválasztották utódaikat, akik még az ő képességeiket sem érik el. Hosszú évek óta ugyanazok tartják kezükben a színházakat, az egyetemet és a különböző szakmai szervezeteket. Amíg a Színművészeti Egyetemen s a kisebb színésziskolákban nem a hazájukat, a magyar irodalmat és történelmet ismerő és szerető, öntudatos, bátor színészeket nevelnek, addig hiába is várunk az igazi megtisztulásra. Maradnak a darabokat termelő színházi üzemek. Holott a bemutatók beteges halmozása és a statisztikáknak való megfelelés kényszere – a fejlődést lehetetlenné tevő szereposztással és megalázó körülményekkel súlyosbítva – a színészek lelkét és hitét is tönkreteszi.
– Pedig az ön pályája is dicsőségesen indult.
– Az újságírók a fiatal színészekre, az „új húsokra” repülnek rá előszeretettel. Az első tizenöt évben nem tudtam olyat csinálni, hogy rosszat írjanak rólam. Mindössze egyetlen alkalommal Molnár Gál Péter jegyezte meg: szeretné látni, hogy végre egyszer nem terpeszben állok a színpadon, és nem veszek minden figurát hősre. De ő legalább odafigyelt a színészre. Még súlyos fegyelmezetlenségem után is, amikor az Illés-koncerten kapatos állapotban olvastam föl Tőkés László levelét, kesztyűs kézzel bántak velem az újságírók. Holott akkor kellett volna nagyon durván, de teljes joggal elküldeniük melegebb éghajlatra.
– Elfogadta volna a kemény kritikát?
– Olyasmi ez, mint a lovaglás: a hiba pillanatában kell a lovat megfenyíteni, hogy tudja, miért kapta a büntetést. Egy taktussal később ugyanis már öszszezavarodhat a lelkivilága. A bűnért bűnhődni kell, s az újságírók akkor jogosan büntethettek volna meg.
– Talán okultak a Mai Nap fölpofozott újságírójának példájából.
– Annak az afférnak a tükrében sem tartom magamat annyira fontos személyiségnek, hogy a többi színházi színésznél is kiemeltebben hanyagoljanak el. Inkább az a tendencia állhat a háttérben, amely megköveteli, hogy a divatnak és az épp aktuális divatos embereknek kell hódolni. A kereskedelmi televíziók öt év alatt megalkották a tulajdonosaik értékrendjének megfelelő úgynevezett médiasztárokat – ők most az aktuálisan divatos emberek –, akik jobb esetben valamelyik sorozat szereplői, rosszabb esetben egymást favorizáló, egymást ajnározó, egymást oda-vissza meghívó hírbeolvasók és riporterek.
– Ezek szerint szokott sorozatokat nézni.
– Hogyne, a brazil sorozatokban például kifejezetten dekoratív hölgyek játszanak, már ha ezeket a hihetetlen alakításokat egyáltalán színészi játéknak lehet nevezni. De belenézek időnként a Dáridóba, a Heti hetesbe, a Claudia-, a Jakupcsek-, a Mónika-show-ba – és nem hiszek a szememnek. Fölfoghatatlan, hogy felelősségteljes műsorkészítők komolyan gondolják: műfajt csinálnak emberek legbelsőbb titkainak kibeszéléséből. Ha én valamelyik tévécsatornán minden este hétkor, élő egyenes adásban letolnám a nadrágomat, és közben elmormolnám az aznapi verset, annak a műsornak is akadnának nézői, méghozzá bizonyosan szép számmal.
– Legfeljebb azt mondanák, hogy Bubik István vállalja önmagát.
– Vállald önmagad, ne legyenek gátlásaid, ami a szíveden, az a szádon – ezek a világ legnagyobb átverései. Az említett show-k készítői tehetséges emberek. De hova tűnt az ízlésük? Nem csak üres frázisként mondtam, hogy időnként valóban nem hiszek a szememnek. Például amikor a zenész tátog a stúdióban, társai a háttérben pedig még csak meg sem próbálják imitálni, hogy zenélnek, a nézők meg üvöltve megtapsolják az „előadást”. Mert lehet, hogy másnap ugyanezek a nézők nekem fognak üvöltve tapsolni, aki élőben mondom a verset. Vagyis ugyanúgy értékelik a trükköt, az átverést, mint az igazi produkciót. Mert az édeskevés, hogy be nem teszem a lábamat ezekhez a televíziókhoz. Ettől ők még élnek és virulnak, s közben rombolják az ifjúság ízlését. A kereskedelmi televíziók színészetre gyakorolt káros hatása ráadásul kettős, mivel a valódi színészetre a különféle jópofáskodó, mások magánéletében turkáló, rágjuk a gittet politikai műsorok miatt már nem marad sem idő, sem muníció. Ezért nincsenek például tévéjátékok.
– Nem túlságosan messzemenő következtetés, hogy a show-műfaj közvetlen hatást gyakorol a színészet megítélésére?
– Biztos, hogy leszálltak az amerikaiak a Holdon? Mert a médiában már jó néhány eszmefuttatást láthattunk, olvashattunk arról, hogy a műveletet egy stúdióban vették föl. Gróf Teleki Pálnak tökéletesen igaza volt, amikor azt mondta: jobb lenne, ha a napihírek és az újságok helyett több történelmet olvasnánk. Ki mit mond a nagyvilágban, kivel hol és mi történt – ebben tobzódunk ahelyett, hogy megpróbálnánk százszázalékosan elvégezni feladatunkat. Az igénytelen műsorok akaratlanul is fricskát adnak a színészetnek, mert a nézők az ízlésromboló médiaproduktumok hatására azt mondják: lám-lám, nem kell ahhoz semmi plusz, hogy bekerüljek a televízióba. Hiszen bárkiből lehet vezércikk vagy médiasztár, elegendő, ha valami szenzációsnak ítélt dolgot tesz, például kirabol huszonhárom bankot. Ez bűn.
– Mindenki bűnös, aki elfogadja a kereskedelmi televíziók felkérését?
– Rengeteg tehetséges embert látok a képernyőn, élmény például Pataki Zitát, az időjóst nézni és hallgatni. De ha csak hozzá hasonló személyiségek dolgoznának a televízióknál, és a műsorkészítők annyira összeszednék magukat, hogy kiállítsanak egy-egy valóban igényes produkciót, ahhoz sem adnám a nevemet, mert nem tudok közösséget vállalni azzal a médiummal, amelyben futószalagon készülnek az igénytelen műsorok. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ebben van a pénz. Mégsem irigylem azokat a kollégákat, akik eladták színészetüket valamelyik kereskedelmi televíziónak. Akár bevallják ugyanis, akár nem, de érzik, és pontosan tudják – mert látják az igazi drámai színészek szemében –, hogy mit gondol róluk a szakma.
– És nem lehet őket megérteni? Hiszen mást sem hallani, mint hogy a csak színházban játszó színészek komoly anyagi gondokkal küzdenek.
– Leggyakrabban a családfenntartásra, a megélhetésre hivatkoznak, ha arról kérdezik őket, hogy miért vállalnak szerepet ezekben a műsorokban. Hogyan fogadhatnák el ezt azok a színészek, akiknek nem az anyagi gyarapodás, hanem a már említett jellemábrázolás a legfontosabb. Szomorú, hogy nincs markáns színészkamara, s így a felelősségre vonás is elmarad. Régebben a színészeknek nagyon komoly etikai és szakmai követelményrendszernek kellett megfelelniük. Akkoriban felelősségre lehetett vonni azokat, akik szégyent hoztak a színészmesterségre, akár azzal is, hogy a szakmát lejárató műsorban vettek részt. Nagy öregjeink, színházi vezetőink az utóbbi évtizedekben nem gondoskodtak erről a lehetőségről, s ezért mindannyiunkat felelősség terhel. Én is csak megkésve, ötven felé közeledve ébredek föl.
– Nincs itt némi ellentmondás? Hiszen ezek a színész műsorvezetők valóban népszerűek.
– Nincs. Aki sokat szerepel a televízióban, azt sokan ismerik. Vagyis népszerű. A népszerű mostanában nem feltétlenül pozitív jelző. Amikor például a whiskys rabló körül zajlott a hercehurca, akkor Ambrus Attila volt az ország legnépszerűbb embere. Azokban a hetekben ő testesítette meg az Andy Warhol-i figurát: mindenkiből lehet sztár – tizenöt percre. Ez a tökéletes paradoxon. Hiszen Ambrus Attila csak bűnöző, se több, se kevesebb, s hogy bűnelkövetőként ennyire népszerű lett, az a bulvársajtó felelőssége. Ez az eset is jól mutatja, hogy eljutottunk arra a szintre, amikor a kereskedelmi televízióknak és a bulvársajtónak át kell gondolnia a szerepét. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a megszólítottak erre azt fogják mondani: érdektelen az egész, Bubik István el van keseredve, mert nem keressük. De ahogy telik az idő, a jó színészt már nem ezek a külsőségek hozzák lázba, hanem a jellemábrázolás. Hogy aztán erről milyen hangnemben ír, egyáltalán ír-e a sajtó, az oly mellékes. Mert nem a média, hanem azok a nézők erősítik a hitemet, akikkel Olaszliszkától Bodajkig megismertethetem a költészetet.
– Ez a világtól való elvonulás nem a felelősség elhárítása? Szavaiból azt veszem ki, hogy látja ugyan a problémákat, igazából mégsem foglalkozik a gondok orvoslásával.
– Sokat gondolkodom azon, hogy mennyire kell nekem felelősséget éreznem. Időnként az is felötlik bennem, hogy a dilettánsokat és a kereskedelmi televíziókban tobzódó mechanikus virtuózokat talán el kellene üldözni a pályáról. Előbb hagynám azonban abba a mesterséget, mint hogy én legyek a színésztársaim hóhérja. Az egyetlen megoldás tehát – s ez az első számú feladat – a korábbi időszakokhoz hasonlóan markáns színészkamara létrehozása. Olyan szakmai szervezeté, amelynek megítélése az orvosi s az ügyvédi kamara rangjával vetekszik. S ha ezzel megvagyunk, hozzáláthatunk a szakma becsületének helyreállításához. Addig pedig érdemes rendszeresen fölidézni Németh Antal gondolatait: Minden népnek minden korszakban olyan színházi élete volt, amilyet megérdemel; olyat teremtett magának, amilyet tudott, és abban lelte szórakozását, ami szellemi életével egyenes arányban állott.

Bubik István 1958-ban született Budapesten.
1981–92-ben a Nemzeti Színház, 1993–95-ben a Művész, 1995–96-ban a Thália Színház, 1996–97-ben a Thália Társulat, 1997-től a Kelemen László Színkör, 2000-től az Új Színház tagja.
1985-ben Jászai Mari-díjat és Rajz János-díjat, ugyanebben az esztendőben, valamint 2001-ben az Országos Színházi Találkozó díját, 1986-ban Farkas–Ratkó-díjat, 1988-ban Erzsébet-díjat, 1988-ban Magyar Művészetért díjat kapott. 2000-ben érdemes művész.
Főbb szerepei: Mercutio (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Ádám (Madách: Az ember tragédiája), Aegistus (Magyar Elektra), Moliére: Tartuffe, István, a király, Shakespeare: II. Richárd, Agárdi Péter (Heltai: A néma levente), Antyipov (Paszternak: Doktor Zsivágó).

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.