Kedves Várkonyi Tibor! Névtelenül bolyongók címmel az ÉS-ben fejezted ki busongó rosszallásodat amiatt, hogy a bíróság eltiltott benneteket (régi magyar nemzeteseket) a Magyar Nemzet nevének használatától.
Hadd jegyezzem meg: e bolyongás nem most kezdődött. A te utad jó példa erre: az Antall-kormány párizsi nagykövetségének tanácsosi státusától a hazai szélsőbal kolomposi tisztségéig.
Viszont az is tény, hogy a Magyar Nemzet pénzén bolyongtok és busongtok (egy-egy közös vacsorán), jól sáfárkodva azzal a néhány millió forinttal, amit az ex-Magyar Nemzet Alapítvány (újságírói közösség) kapott egykor a francia extulajdonostól, s amely alapítványnak egyik alapítója vagyok én is, bár nem borongok és nem vacsizok együtt veletek.
Kedves, jó Várkonyi Tibor!
Magamra ismertem az általad leírt sorokban: mint a „mai Magyar Nemzet egyik hangadó közírója”, habár a normál A hangot emitt sem én pendítem meg. Élvezem, ahogy a valótlan állítást gyakorolod az ÉS hasábjain, tudván tudva, amit minden született hazug tud, hogy az az igazi rágalom, amelynek egy csepp valóságmagva van. Azt írod, hogy annak idején jó néhány szeptember 12-én jelentem meg díszes csokrétával a parlamentben Mária néninél, Kádár Jánosnénál névnapot köszönteni, másik kezemmel átnyújtani neki újonnan megjelent krimimnek dedikált példányát. Most meg „mérlegelés nélkül” ítélek elevenek és holtak felett.
Nos, igazad van, jártam ott. (Ezt talán tőlem tudod, hiszen 1999-ben beszámoltam róla a Magyar Nemzet hasábjain.) Az első eset: Soltész István (az MN akkori főszerkesztője), aki a legjobb barátságban volt Mária nénivel, egy alkalommal azt az üzenetet hozta tőle, hogy örömmel olvasta az MN-ben a BRFK gyilkossági nyomozóiról szóló írásaimat. Ezután Soltész (egyetértésemmel) eljuttatta Kádárnénak a fent említett témáról készült könyvemet, amelynek dedikációja valahogy így hangzott: Kádár Jánosnénak, figyelmétől megtisztelve. Mária néni a könyvet elolvasta, majd Soltésszal üzent, hogy (férjével együtt) szívesen lát bennünket „megosztani az olvasás örömét”. Te, kedves Tibor, a magad kurucos módján nyilván azt válaszoltad volna, ossza meg a fene. Én viszont mentem. 1986 áprilisában, nem Mária-napon, egy szerkesztőségi kocsiban Soltész Istvánnal, aki udvarias, jól nevelt ember lévén eme alkalomra egy szép virágcsokorral jelent meg. Bunkóságomat elszégyellve a metró Kossuth téri bejáratánál vásároltam sebtiben hetven forintért egy szál (műanyag tokba zárt) orchideát. (Ma kissé snassznak tűnne.)
Kádárné kedves volt. Kiderült, hogy végigolvasta a világ krimiirodalmát Agatha Christie-től Chandlerig. Erről társalogtunk. Majd a nagyasszony Soltésszel cserélt eszmét. Mit gondolsz, miről, kiről? Ha hiszed, ha nem: rólad. Mária néni megemlítette, hogy találkozott „Várkonyi elvtárssal” a repülőtéren, elbeszélgettek, s ő revideálja abbéli véleményét, hogy Várkonyi elvtárs Nyugat-imádó kispolgár. Igenis, Várkonyi derék elvtárs, újabban szívvel-lélekkel foglalkozik a „szocialista országokkal” is.
Soltész figyelmesen hallgatott, majd elbúcsúzva Mária nénitől valahogy így szólt: Hát ez a helyzet.
Legnagyobb meglepetésedre, de nem az enyémre (te, aki ez idő tájt ádáz harcot vívtál Matolcsy Károllyal bizonyos pozíciókért, s úgy látszott, alulmaradsz), egy hét múlva azon kaptad magad, hogy a szerk. biz. stabil tagja vagy, Matolcsy neve pedig eltűnt az MN impresszumából 1986 májusában, egy hétfőről keddre virradó éjszaka. Elárulom neked: lehet, hogy mindezt az én orchideámnak köszönheted! Azóta virulsz. Hát nem csodálatos? Én viszem a virágot, te lépsz előre. Viseltem én tisztséget a rendszerváltozás előtt a Magyar Nemzetnél? Szervilizmusom okán kineveztek-e például szerk. biz. tagnak? Lendített-e a dedikált krimi a karrieremen?
Kádár Jánossal (aki időközben Mária néni szerint elaludt) nem találkoztam. Aczél Gyuri bácsival sem. Csak 1990 nyarán. És te? Soha?
Az, hogy jó néhány szeptember 12-én vittem virágot, profi füllentés. A jó néhány amorf fogalom. Egyszer jártam még Mária néninél: 1988 januárjában. A következőkért: Kovács Judit kolléganőnk (akit annak ellenére, hogy „a párt régi harcosa” volt, mindig szerettem) bejött a szobámba, és gondterhelten előadta, hogy Soltészt támadják a „keményvonalasok”, ki akarják nyírni, nem tehetnénk-e valamit. A Magyar Nemzet, úgymond, akkor Soltész főszerkesztősége alatt fényes napjait élte, ő ugyanis Pozsgayra tett s nem Lakatos elvtársra. Ezért komolyan véve Kovács Judit (régi magyar nemzetes) ötletét felhívtam Kádárnét, hogy beszélni szeretnék vele. Fogadott. Vittem virágot és krimit, hiszen a jóindulatát akartam megnyerni. Nyitott kapukat döngettem: szerette Soltészt (aki a táj. hiv.-nál valamikor a főnöke volt), dehogy hagyja leváltani. Ezután én kissé elkapattam magam, s arról kezdtem beszélni: Kádár János elébe mehetne az „eseményeknek”, hogy ne negatív figuraként kerüljön be a magyar történelembe. (Mily bohó voltam! Dehogyis láttam előre a mát!) Mária néni akkor felállt, koppantott a botjával, és azt mondta: fáradt vagyok, hagyjon magamra. Rólad, kedves Tibor, ezúttal nem esett szó.
De Antall Józsefnek az MDF-től valaki később szóba hozhatott, amikor kineveztek követségi tanácsosnak Párizsba, hogy onnan hazatérve jóízűeket rúghass a „jobboldali” miniszterelnökön és hívein.
Hát ennyi történt. Soltész maradt a főszerkesztő, s soha egy jó szót nem kapott a nyilvánosság előtt azért, hogy a „régi Magyar Nemzet” az ő vezetése alatt érte el „rendszerváltó” sikereit. Most én megteszem. Utólag azt is köszönöm neki, hogy jóindulattal békén hagyott. (Mit tesz Isten: Kovács Judit a Magyar Nemzet és a Napi Magyarország összevonása előtt megint bejött a szobámba, hogy rábeszéljen, menjek el Orbán Viktorhoz, s tiltakozzak a fúzió ellen. Ezúttal nem mentem sehova. Virágot se vittem.)
Kedves Tibor! Hát nem csodálatos, hogy a Magyar Nemzet nevének használata nélkül bolyongsz, és nem találod a helyedet? És a Népszava? A Magyar Hírlap? A Szabad Nép?
Kár, hogy képtelen vagy pirulni. Én (tulajdonképpen és végső soron) hosszú ideig nagyra becsültelek. Csak az idegesített egy kicsit, hogy a szerkesztőség folyosóján annak idején kényszeresen rossz vicceket meséltél. Iszonyatosan rossz vicceket.
Mint most.
Bóka János: az Európai Bizottság költségvetési javaslata nem mutat utat a versenyképesség helyreállításához
