Semmi gáz?

A nyugati közvéleményt a szovjet időkre emlékezteti az Alfa kommandó moszkvai fellépése, ugyanakkor az elit egység története azt mutatja, az orosz hozzáállásban változás tapasztalható.

Két világ feszül egymásnak a moszkvai túszdráma végkifejletét kísérő vitákban. Első pillantásra úgy tűnhet, a nyugati és orosz megközelítések közötti eltérést a demokratikus hagyományok különbsége magyarázza. Ez azonban csak részben igaz. Elbizonytalaníthatja ugyanis a sommásan ítélkezőket a szakértők véleménye, de némiképp a világ vezető politikusainak Putyin melletti kiállása is. Meg is jegyzi a pozsonyi Sme, hogy az emberélet tiszteletét illetően már a nyugati civilizációban sem látnak világosan.
A szovjet módszerek továbbélését veti a moszkvai döntéshozók szemére a nyugati sajtó döntő része, mondván, e múltat idézi a célkitűzéstől a közvélemény manipulálásán keresztül a rögeszmés titokzatoskodáson át az emberi élet semmibevevéséig minden. Ehhez még hozzáteszik, hogy egy ilyenfajta „diadal” súlyos következményekkel járna egy jogállamban a „győztesek” számára. Az ártatlan áldozatok magas száma miatt joggal vetődnek fel kételyek, s a bírálat egy része is megállja a helyét, főként az akció kommunikálását illetően, de tény az is, hogy a kórházak sem voltak felkészülve az előállt helyzetre. Az akciót követő, különösen a bevetett gázt illető titokzatoskodásban, az áldozatok számának szembetűnő alábecsülésében a régi reflexek köszöntek vissza. Az első nyilvánosságra került képek például láthatóan „megrendezett” beállítások voltak, ahol a halott túszokat nyilvánvalóan eltüntették. Az orosz vezetés ilyen magatartása táplálta tehát a gyanút, hogy az emberélet továbbra sem számít semmit Oroszországban. Nem túl jóhiszeműen az elemzések egy része eleve megkérdőjelezte még azt is, hogy a rohamra a tömegmészárlás elkerülése érdekében került volna sor.
A támadás időpontját azonban akárhogy is, két túsz lelövésével mégiscsak a csecsen fegyveresek tűzték ki. Az pedig természetes, hogy a kommandósok ekkor már minden pillanatban készen álltak a rohamra. Különösen annak tudatában, hogy láthatóan minden információval rendelkeztek arról, mi zajlik az épületben, s mint azt a kiszabadult túszok is megerősítik, a békés megoldás esélye egyre minimálisabb volt. Nem sok jóval kecsegtetett a jövő terroristáinak küldött üzenet, de a lehallgatott telefonbeszélgetések tartalma sem.
Nem lehet nem észre venni a mostanihoz hasonló krízishelyzetek kezelésében Oroszországban tapasztalható belső fejlődést sem. Mutatja ezt az ilyen esetekben törvényszerűen reflektorfénybe kerülő, 1974-ben létrehozott elit kommandó, az Alfa működése is. Először is, ma már kizárólag terrorelhárításra vetik be a csoportot, míg korábban bizony felhasználták politikai célokra is. Ők ostromolták meg 1991-ben a vilniusi televízió épületét, de a puccsisták is be akarták vetni az egységet a moszkvai Fehér Ház bevételére. Ekkor ez elmaradt, 1993-ban azonban már Jelcin oldalán nem úszták meg ezt sem. Azóta főleg a csecsen túszejtő akciók teszik próbára leginkább a nyugati kommandók mintájára kiképzett alakulatot. A bugyonnovszki 1995-ös, majd a kizljari 1996-os akció még kimondottan kudarcnak tekinthető. Ezekben az esetekben éppen a roham vezetett közel kétszáz túsz halálához, ráadásul a csecsen terroristák is kereket oldottak. A mostani moszkvai akció ezekhez képest már kimondottan profi fellépésként értékelhető, s a lehetőségeket mérlegelve így ítélnek a nyugati szakértők is. A túlélők oldaláról közelítenek a problémához, s bevallják, hogy jobb tervvel ők sem nagyon tudtak volna előállni.
A felróható hibák ellenére egyre jobban, mind kevésbé szovjet módon reagál a szélsőséges helyzetekben a hatalom is. Bugyonnovszkban Csernomirgyin kormányfő még egyértelműen megbukott, akárcsak Putyin a Kurszk tragédiájakor, amikor még szabadságát sem szakította meg. A társadalom pedig minderre már egyáltalán nem szovjet módon reagált, s mulasztásáért érezhetően büntette az elnököt. Putyin azonban tanult akkori hibáiból, nem hallgatott reflexszerűen, s azonnal lemondta külföldi útjait. Bár még mindig kissé merevnek tűnt, azért végig a média látóterében állt, deklarálta, hogy a túszok életének megőrzését tartja legfontosabb célnak, s ennek fejében fel is ajánlotta a szabad elvonulást. Szem előtt tartotta azonban azt is, hogy fenntartsa az erős ember imázsát, s e törekvéseit vissza is jelzi a közvélemény.
A bírálatok egy részének jogossága mellett tehát leegyszerűsítésnek tűnik, hogy a túszszabadító akció egyértelműen a szovjet időket idézi. Ez a megközelítés szemérmesen hallgat arról a tényről, hogy a moszkvaihoz hasonló kommandós akciók mindenütt a nemzetközi egyezmények határán mozognak, megindításukkor mindenütt hideg fejjel, racionálisan mérlegelnek – s ez nem okvetlenül azonos a cinizmussal –, ráadásul egyáltalán nem vesz tudomást a szeptember 11-én történtekről. Így például arról, hogy mást ne is említsünk, milyen homály fedi a demokrácia hazájában, Amerikában a harmadik, lezuhant gép sorsát.

A patrióta musical

A transzparensek november 9–10-re hirdették a Nord-Ost (Észak-Kelet) című musical jubileumi gáláját. A díszelőadás azonban már biztosan elmarad, sőt erősen kétséges a darab további sorsa is, az élet ugyanis átírta a terveket. Az egy éve bemutatott, az első orosz musicalként, igazi hazafias darabként hirdetett előadás története immár véglegesen összefonódik a moszkvai túszdrámával.
A Venyjamin Kaverin Oroszországban általánosan ismert regénye, a Két kapitány alapján színre vitt musical nagy népszerűségnek örvendett az orosz fővárosban. A szovjet időkben játszódó történet az Oroszországban ma uralkodó hangulatnak megfelelően egyszerre dobogtatja meg a hazafias szíveket, s elégíti ki a fordulatokban gazdag szerelmes történetek kedvelőit. A két hős még gyerekként ismerkedik meg egymással valamikor 1917 után, hogy aztán a nagy szerelemtől megperzselve és még nagyobb csalódásoktól, intrikáktól kísérve végül egymáséi legyenek. Közben átélik a második világháborút, az árva gyerekként repülőssé vált fiú pedig felderíti a lány pilóta édesapja vezette, egykor eltűnt sarkkutató expedíció nyomait. Romantika, patriotizmus, dráma, szerelem – a történetben tehát minden adott a sikerhez. Ráadásul igazi show, négymillió dollárt felemésztő, látványos, több mint százfős szereplőgárdát felvonultató történelmi parádé az előadás is, amelyben nemcsak katonák énekelnek és táncolnak, hanem még egy majdnem eredeti repülőgép is beszáll a színpadra. Oly élethű minden, hogy a második felvonás elején a színpadra rohanó és a plafonba sorozatot eresztő fegyveresekről az első pillanatban a többség azt hitte, hogy a darab statisztái.
Az egy év alatt 320 alkalommal előadott musical a minapig szinte állandóan telt házzal ment, s hetekkel előre több ezer jegy elkelt. Az átlagosan 500–600 rubeles, durván 20 dolláros jegyárak ellenére idáig több mint 300 ezren látták a darabot, s a producer, Georgij Vasziljev már azon gondolkodott, hogy egy év múlva, amikor lejár a gördülőcsapágygyár kultúrtermének bérlete, külföldre viszi az előadást. A tragédia azonban keresztülhúzta e terveket, s az üzletember már a tönkrement díszletek és hangosítás miatt panaszkodott a sajtónak, bejelentve a csődöt. Többen meg is jegyezték, mennyire visszataszító most mindez, hiszen az áldozatok többségét még el sem temették.