Sohase mondd...

Nincs adat arról, hányan tudják nálunk, ki volt Seress Rezső, de feltehetően kevesebben, mint ahányan a Szomorú vasárnap című világslágert ismerik. Ha úgy tetszik, Seress egyszámos szerző. Döme Zsolt elhárítja magától az összehasonlítást, pedig azt, hogy Sohase mondd…, szintén többen ismerik, mint ahányan túljutnának egy köznapi vetélkedőnek a szerzőt firtató kérdésén. A Sohase mondd…-ot ő jegyzi, az pedig természetes, hogy most elkészült lemezén ott a nagy sláger.
– Seress Rezső? Ő esténként leült a zongorához, játszotta a dalait, amelyekből úgy lettek slágerek, hogy az emberek azokat dúdolgatták kilépve a Kispipából. Seress zenész volt a klasszikus fajtából, én viszont alkalmazott vagyok. Valamennyi dalom filmhez, színházhoz, tévéműsorokhoz készült. A Sohase mondd… Mészáros Márta Az örökség című filmjéhez íródott a hetvenes évek végén, rendhagyó körülmények között. A cselekmény a harmincas években játszódik, a hetvenesekben kezdődött a Karádi-rehabilitáció, ezért azt mondta a rendező, hogy kéne valami Karádi-szerű. A vágó lakásán ültünk, a szövegíró Verebes Pistával fölidéztük a díva slágereit. Abban a hangulatban szinte azonnal kész lettünk a dallal.
– Sláger lett belőle.
– Amikor népszerűvé vált, én már szinte nem is emlékeztem rá. Mire Az örökség a mozikba került, sok más munkán voltam túl. Örültem, hogy van mit csinálnom.
– Bizonytalan foglalkozás volt akkoriban a zeneszerzés?
– Most bizonytalanabb. Akkor egyik megbízatás jött a másik után, a rendezők kézről kézre adtak, nem kellett arra várni, hogy hívjanak. Olyan ez, mint a pénz. Ha van, akkor jön, ha nincs, akkor lesheted.
– Ötvenegyben született, a Sohase mondd… keletkezésekor nem volt még harmincesztendős. Ha gitárral a nyakában a rock megszállottjaként tombol a színpadon, az természetesebb, mint hogy tangóritmusban nosztalgiaslágert írjon.
– Főiskolai évfolyamtársaim – Papp Gyuri, Balázs Fecó, Várkonyi Matyi – ma már rocklegendák. Annyi közöm volt az akkor divatos zenéhez, hogy bulizni jártam velük. A főiskola elején összetalálkoztam a Szurdi testvérekkel, Andrással és Miklóssal, azt hiszem, Andris kérdezte meg először, hogy van-e kedvem zenét írni valamelyik reklámfilmjéhez. Volt. És ez meghatározta, merre indulok.
– Azt azért ne mondja, hogy erre vágyott, amikor nekilátott a konzervatóriumnak! Úgy képzelem, az a legkevesebb, hogy Beethovent, Mozartot akarta túlszárnyalni komponistaként.
– Hamar eldőlt, hogy nem leszek komolyzeneszerző. Rajtam volt a bélyeg.
– Bélyeg? Miféle?
– Nem politikai, hanem olyan, ami jellemző rám. Amikor Kodály Zoltán meghalt, egy héten át mi, konzisok álltunk díszőrséget mindenütt. Feszengtünk merev vigyázzban, miközben szóltak a különféle Kodály-szerzemények. A következő héten be kellett adnunk egy stílusgyakorlatot. Lusta gyerek voltam, Kodály viszont benne volt a fejemben, ezért beadtam az egyik dalát – visszafelé. Azonnal rájöttek, csaknem kirúgtak. Imádtam a mozit, a színházat, jóban voltam a színművészetisekkel, ők pedig rendszeresen megkerestek, hogy írjak a vizsgáikhoz zenét. Örömmel vállaltam, ez sem volt véletlen. Az sem, hogy beálltam Mészáros Márta csapatába. Akkoriban rengeteg filmet forgatott, én kellettem neki, én pedig gyártottam a zenét. Közben beesett náhány reklám- és dokumentumfilm is. Szóval a személyes kapcsolatok. Magyarán: minden azon múlott, hogy ki kit ismer. Érzelmi oldalról nézve ez érthető, ám nem biztos, hogy az nyújtja a legtöbbet, aki közel áll hozzám. Ebben a világban ez a természetes. Iksz ipszilonra esküszik, ipszilon zére, aztán, ha dolgozni kezd, nem is tud másban gondolkozni. De ez nem csak a zeneszerzésre vonatkozik. Ha sorban végignézi Sándor Pál, Simó Sándor, Jancsó Miklós vagy akárki más filmjeit, szinte ugyanazokkal a színészekkel találkozik bennük. Azokkal, akikben hittek. Ez ma is így van, csak már nem azok viszik a prímet, akiknek én kellettem. Megöregedtek velem együtt. Fiatalon az ember rengeteget jön-megy, mutatja magát, szem előtt van. Nem hiszem, hogy a minőség rovására megy, ha mindig ugyanazok dolgoznak együtt. Alkalmazott zenét írtam, sohase az volt a lényeges, amit én csináltam, hanem az alkotói szándék, a látvány, a mondanivaló.
– Akkor talán más is megírhatta volna a Sohase mondd…-ot?
– Nem, az az enyém. Amikor készült, mindössze arra vágytam, hogy a rendező elégedett legyen vele, segítse a filmet. A dal népszerűsége csak ráadás volt. Más kérdés, hogy nevem lett tőle. Az alkalmazott művészben is lehet hiúság.
– Meg kiéletlen vágyak… A gondolat, hogy többre érdemes, mint amit csinál, a meggyőződés, hogy önállóan is megállná a helyét.
– Ilyesmiről szó sincs. Szerettem, amit csináltam. Nincs bennem keserűség, nem vagyok pánikban amiatt, hogy most már nem keresnek annyian. Ez így természetes. Én irányítottam a sorsomat, mindig fölismertem, mi mellett megyek el. Tudtam, ára van, hogy csak örülök annak, ha megy a szekér, és nem törődöm azzal, hogy mindig meglegyen mind a négy kereke.
– Az, hogy ötvenévesen összeállított egy lemezt, mást sejtet.
– Elmúltam ötven. Olyan életkor ez, amikor az ember hajlamos arra, hogy elmerengjen a múlton. Rájöttem, hogy soha semmit sem írtam önszántamból, kifejezetten csak megrendelésre komponáltam. Ha valaki velem szeretne dolgozni, s kíváncsi, mit is csináltam, legyen referenciám. Erre kell a lemez. Most leültem, és írtam a dalokat, mint az igazi zeneszerzők. Jellemző, hogy amikor néhány régi számomat meg akartam hallgatni, nem tudtam, hová nyúljak, úgy kellett előbányásznom őket különféle régi demokazettákról.
– A Sohase mondd… persze előkerült, de mintha szomorúbb lenne, lassúbb.
– Az örökség a harmincas években játszódik, vegye hozzá a Karádi-nosztalgiát, és máris természetes, hogy tangó lett belőle. Az illett a filmhez. Ez a mostani lassú tempó pedig hozzám illik. Sokszor van jókedvem, de alapvetően nem vagyok vidám ember. A dalok hangulata belőlem fakad, nem abból, hogy kevésbé vagyok divatban. Mindig számítottam rá, hogy lesz idő, amikor kevésbé kellek. Ha sokat nyüzsögnék, talán más lenne a helyzet, de a bőrömből nem bújhatok ki. Amikor elkezdtem a pályát, tudtam, hogy ha végigjárok néhány sörözőt – Apostolok, Kárpátia, Corso, később az Ádám –, megtalálom azt, akit keresek, és ő is rám lelhet. Most rengeteg a divatos hely, én pedig a koromnál fogva is kilógnék az ottani társaságból. Most már szívesebben ülök otthon esténként. Ráadásul a világ is más. Nem jobb, nem roszabb, mint volt. Egyszerűen más.
– Egy bevett szakmában ötven esztendő semmi. A korosztály legjobbjai ott tartanak, hogy az ő kezükben van a döntés. Ők a főnökök.
– Ez a zenében is így van. Nézze meg Zoránt, Pressert, Charlie-t, Balázs Fecót… Ma is kellenek. Legendák lettek. Egykori lázadókként emlegetik őket, pedig ők csak zenélni szerettek, igaz, mindenáron. Arról nem ők tehettek, hogy a zenéjük akkoriban lázadásnak számított. Ma is a dalaik a fontosak. A gyerekeknek néha fogalmuk sincs róla, ki kicsoda, de a számaikat ismerik. Akikkel dolgoztam, velem egyidősek. Kevesebb a lehetőségük, így az én esélyeim is roszszabbak. De a lemez elkészült, ami arra jó, hogy nemcsak mondogathatom, „bezzeg az én időmben”, azt is megmutathatom, hogy milyen volt az én időm.
– A Sohase mondd…-dal?
– Ne becsülje le! El sem hiszi, hány fiatal zenész keresett már meg, hogy feldolgozná. Már techno stílusban is létezik.
– Tipikus slágersors. A Szomorú vasárnappal is ez történt.
– Na látja, ezt a párhuzamot vállalom Seress Rezsővel.