Szeretne új szívet?

Üdvözöljük ezt a kort, mely a regényességet végleg lejáratta azáltal, hogy megvalósította! – kiáltott föl Kosztolányi a múlt század elején. Igaza volt, a XX. század már nem kedvezett a regényességnek. Talán mert egymás után döbbentették a valóságra a csodálatos találmányok, amelyek megváltoztatták körülöttünk a világot. Abban az időben élte gyermekkorát a rádiózás. Ki gondolt már a régi postakocsikra?
A telefon még az asztalon vagy a falra akasztva csörgött, de aztán gyorsan követte a mobil. Ma már az emberek zsebében jelez a csengője. Ott lapul a női táskákban is, a púderosdoboz mellett: Halló! Csak néhány gombnyomás, és létrejön a kapcsolat a kedvessel, aki éppen egy száguldó gépkocsiban ül.
Szép látvány egy régi lovas batár, egy volt postakocsi, de az ideje végképp lejárt. Talán csak nosztalgiát ébresztő festmény a falon, semmi más. Lejárt vele a középszerűség kora is. Felült egyszer valaki kis repülőgépébe, átrepült Amerikából Európába, s azóta menetrendszerűen szállítják a nagy utasszállítók a népet. Forradalom a közlekedésben.
Emlékszem még arra az időre, amikor áhítattal ejtettük ki a televízió szót. Valami távoli csodafogalom volt. Most mindennap ott él velünk a képernyő a lakásunkban, házhoz szállítja a világ eseményeit.
Beleborzong az ember, ha a szinte meghökkentőnek számító fejlődésre gondol. Betegségek szűntek meg, tűntek el a földről nyomtalanul. De lehetne sorolni hosszan, mi mindent változtatott meg az alkotó emberi elme, amely vakító fényt hozott a pislákoló gyertyák lángja helyett. Évszázados titkokat fejtett meg, felvitte az embert a távoli bolygókra is, s ki tudja, hol lesz majd a határ. Mert titok még sok van körülöttünk.
Ahogy az élet gyors változásain tűnődöm, eszembe jut – olvastam a múltkor –, hogy már vannak műszívek, az első cserét sikeresen végre is hajtották.
A műszív fényképét egyes lapok is közölték. Azt mondják, hogy amikor egy órásmester meglátta, sokáig forgatta a kezében, majd így szólt: „Ügyes kis szerkentyű! Ez igen!”
Hasonlatos az igazi szívhez. Sőt talán jobb is! Tartósabb. Mert az igazi gyorsan elhasználódik, megkopik, elfárad, aztán egyszer csak hirtelen megáll. Nem löki tovább a vért. No, de a műszív, az nem áll meg, azt akár cserélni is lehet. Talán lesznek majd kisebb és nagyobb méretű szívek is valaha.
Elképzelem: áll majd így, hozzám hasonlóan a XXI. század végének öregedő, fáradt újságírója, s egy ilyen maihoz hasonlóan esős, őszi napon bontogatja aznap érkezett postáját. Egy csomó felszólítást gyűr össze, hogy eldobja, de a színes árajánlatot, amelyet egy cég küldött neki, sokáig forgatja a kezében.
Műszíveket ajánl a cég! A legjobbakat. Olcsón, részletfizetésre. Ragadja meg az alkalmat, cserélje ki a szívét! Írjon, vagy rádiózzon a címünkre még ma! A fájdalommentes élet titka a műszív!
Nekinyomom a homlokom a hideg ablaküvegnek. Eltűnik a látomás. Kint már meghalt a kert, levetették ruhájukat a fák, következik a nagy-nagy csend! Ilyenkor jó a nyárra visszagondolni. Micsoda nyarak voltak, istenem! Vártam a Duna partján egyszer a kis szeplős lányra, virágot szorongattam a kezemben, és a nevét ízlelgettem! Szerelmes voltam. A szívemben őrizgetem a régi titkot. Mert az igazi titkokat az ember nem az agyában, az idegeiben őrzi, hanem a szívében.
Ezért van az, hogy néha gyorsabban kezd dobogni, vagy belesajdul a tompa fájás. Csak könnyedén, mint amikor a fecske röptében megérinti a víz tükrét. Gyűrűzni kezd ilyenkor az emlék. Egy délután, egy este emléke, egy jó szó simogató melege, valami csendes és alázatos borzadály, amitől libabőrös lesz a hátunk. A gyönyörűségtől.
Lehet, hogy majd az a kócos újságíró, szép versek kedvelője, azt a tompa érzést választja inkább, hogy őrizhesse a titkot továbbra is a szívében.
Köszönöm, nem kérek műszívet, nekem jó a régi, ha fáj is néha.