Többen, erősebben?

A NATO legfőbb döntéshozó szerve, az Észak-atlanti Tanács hivatalosan bejelentette tegnap, amire régóta várt Kelet-Közép-Európa. Tagjai sorába hívott hét újabb országot azok közül, amelyek alig több mint egy évtizede szabadultak fel a hosszú szovjet befolyás és az ezzel együtt járó kommunista diktatúrák elnyomása alól. A meghívót követő euforikus hangulatot azonban súlyos kérdések árnyékolják be; olyanok, amelyekkel a szövetségesek nyilvánosan nem kívánnak foglalkozni.
A legsúlyosabb kérdés – amire sajnos nincs egyhangú válasz – a szövetség új célja, hiszen a régi szeptember 11-ét követően véglegesen elenyészett. S amíg a szovjet fenyegetés negyven évig biztosította a kohéziót az Egyesült Államok és az európai tagállamok között, mára jelentősen eltér a véleményük abban, hogy kitől, mitől is kell megvédeni magu(n)kat. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy az új – Egyesült Államok sugallta – fenyegetéssel, azaz a terrorizmussal és az úgynevezett lator államok birtokolta tömegpusztító fegyverekkel szembeni fellépésben a hangzatos deklarációk ellenére Európa gyakorlati értelemben is részt kíván venni. Túl sok immár a vészjósló bizonytalanság és bizalmatlanság.
Nem csak saját világhatalmi akciói alátámasztására, legalizálására akarja Washington felhasználni a szövetséget régi-új tagállamaival vagy éppen a tegnap meghívottakkal együtt? – teszik fel a kérdést manapság aggasztóan sokan. Nem kevesen vélik úgy, hogy az amerikai külpolitika megváltozott stílusa már-már „birodalmi” arroganciája nem segíti elő a szövetségesek meggyőzését. Washingtonnak nagyobb erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy az európai tagállamok legalább is ne érezzék magukat hasznavehetetlen kistestvérnek.
A meghívottak, általában Kelet-Közép-Európa optimizmusát látszólag nem törik le az egyesek szerint igencsak gyülekező viharfelhők. A biztonságra törekvő Nyugatra, Európába vágyó reflexeik mintha akadályoznák tisztánlátásukat. Márpedig erre Magyarországnak is tekintettel kell lennie, annak ellenére, hogy három (közülük két „problémás”) szomszédjának meghívása, ezzel „szigetállami” státusának megszűnése kétségtelenül fontos stabilizációs előrelépés a térségben. Amikor hazánk a NATO-nak megteszi felajánlásait, figyelembe kell vennie ezeket a bizonytalansági tényezőket, „résen kell lennie”. Mert bármerre is fordul a világ, a magyar kormányzat intézkedéseinek a magyar biztonságot jólétet kell elsősorban szem előtt tartani. Amennyiben ez egybeesik a szövetségesekével, úgy mindent meg kell tenni a közös fellépés sikere érdekében, megfelelő és teljesíthető vállalások formájában.
A saját érdekek védelme ugyanakkor megköveteli az óvatosságot, hiszen a villámgyorsan kialakuló vészhelyzetekben, amelyek épp olyan gyors honvédelmi erőfeszítéseket kívánnak, aligha használhatók specializált, alapvető képességeket nélkülöző erők. A politikai célzatú felajánlások teljesítése nem mehet az önvédelmi képességek rovására. Még akkor sem, ha a jelenlegi döntéshozóktól nehéz lenne nemzetben gondolkodást elvárni.