Tollhegyen

A temetőben voltunk kint, Cinkotán, Ilona-telepen a barátaimmal. (A régi hármas úton Gödöllő felé jobbra.) Évente többször is kijárunk O. Kovács Attila sírjához, hol halottak napján, hol akkor, azon a napon – évfordulón –, amikor itthagyott minket. Barát volt. Maradt. Az eseménynek köze nincs ahhoz, hogy főszerkesztőnk volt, később helyettes parancsnok. Szerettük. Ennyi.
Én ilyenkor mindig fehér virágot teszek a sírjára – mindig ezt szerette –, mások gyertyát, könnyet. Álltunk a székely kopjafa mellett hosszú percekig, sercegett a gyertya, a mécses, a szívünkbe pedig beleköltözött valami, aminek örökkön-örökké ott kéne lennie. A szeretet. Tudom, az egésznek kevés a hírértéke – voltunk, emlékeztünk, dobogott a szívünk. Amiért az egészet írom, az a szándék: erősödjön bennünk a szeretet. Merjünk könnyet ejteni, mécsest gyújtani. Tárogató szólt a temetésén, bús erdélyi dal, én meg azt írattam a fehér szegfűs koszorúra: „A barátod maradok.” Hát ez volt tegnapelőtt, ott, az Ilona-telepi temetőnél. Szipogtunk, megöleltük egymást. Lesújtó és fölemelő perceken mentünk át, de át kell mennünk az ilyeneken, mert alapvetően ettől lesz ember az, aki szembe néz veled a tükörből.
Kevés halottat és sok halottak napját kívánok ennek a sokat szenvedett nemzetnek. Halottakból volt már éppen elég, szívszorító pillanatokból több kellene... Talán akkor végre összeölelkeznénk. Egymásra találnánk. Ne szégyelljétek, ha sírtok! Azért, mert elmennek mellőletek sírba, mások karjába... Az érzelmet nem szabad kitörölni a szívekből. Annak helye van. A szívnek dobognia kell. A könnynek kicsordulnia. Azért van mindkettő.
Később hazajöttünk a temetőből. De még kimegyünk...