Újság és olvasó…

Az újságot állítólag olvasóknak szokták írni. Ez néha megrendítő hír. Újság és olvasó. Harang és harangláb. Góg és Magóg.
Naponta birkózom a főszerkesztővel, napos szerkesztővel (ő ilyenkor nagyobb hatalom), gyűrhessem a cikkembe még ezt a karakán mondatot, azt a jelzőt. Ha karakán. (Olykor markáns hülyeség.) És ez valószínűleg így van rendjén, ekkor pirulnak a mondatok, az orcák. Innen kezdve válunk ketté, porlódunk, leszünk hamuvá, osztódunk ezerré…
Olvasóknak írunk. Hisszük, hogy olvasnak bennünket. Eljut hozzájuk a nehezen vajúdott mondat, az agyból kitepert gondolatsor.
Az egészet avégett írom, mert leveleket kapok – olykor gonoszokat –, hogy ide menjek, meg oda, a szüleimmel meg ilyen-olyan viszonyt kezdeményezzek.
Hát nem megyek, és nem kezdeményezek! Újság és olvasó. Harang és harangláb. Góg és Magóg.
Vagyunk, ütközünk, csatát vívunk. Állunk a vártán. Valaki odafönt marad. Nem protekcióból, nem a fater segítsége révén, nem azért, mert a szomszéd átszólt, hogy nyúljatok már a hóna alá a gyereknek. Valaki igazán szeret…
Harang és harangláb. Értünk kong, ez itt a lényeg.
Az erdőt fák alkotják, a nagy folyók csermelyekből, patakokból lesznek, a csoda költemény könnyekből fakad.
Gyűrjük egymást a nagyvezérekkel, de ez nem baj, kontroll, ellenpólus mindig kell, jól jön az időben elcsattant pofon, kell egy másik, aki rádöbbent a butaságodra (mert sokszor buta vagy), kicsit fáj, de igaz.
Újság és olvasó, innen kell kiindulni. Innen kellene. Harang és harangláb. Góg és Magóg.
Aztán, ha megbeszéltük, ne váljunk ketté, ne porlódjunk, ne legyünk hamuvá. Egyesüljünk. Szorítsuk meg a másik kezet.