Erdély. Nagyváradtól száznyolcvan kilométeren át kanyarog az út Verespatakig. Fantasztikus a táj, október közepén a sárgától, mélyvöröstől a rozsdabarnáig minden színárnyalatban pompázik az erdő. A hegyi románok, vagyis a mócok földjén járunk, a tisztásokon kerek kalapos, mokány emberek köszönnek ránk, a szerpentinek hajtűkanyaraiban vándorcigányok ekhós szekereivel találkozunk. Topánfalvánál meglátjuk az arany nyomát: a sötétzöld Aranyosba narancssárga ereket rajzol a Verespatakról lefolyó víz. Ez az a pont, ahol a halak számára elkezdődik a vég: a folyó alsóbb szakasza Románia legszennyezettebb vize.
Verespatak igazi zsáktelepülés: az egykor virágzó bányászvároska főterén ér véget az aszfaltút, tovább már csak hegyi ösvények vezetnek a Várhegyre. Délután négy óra van, és a kihalt város Márquez Száz év magányának pusztuló Macondóját idézi: a boltokon lakat, embert ritkán látni, mindenütt a pusztulás nyomai. Az ablakokban és a villanyoszlopokon ingatlanhirdetések: távoli városokban ajánlanak házat, lakást az itt lakóknak. A legszebb épület már csak egy fal az utca frontján, eltűnt mögüle a ház. Azt még jól el lehet olvasni, hogy Korny György és Neimer Anna építtette valamikor az ezernyolcszázas évek közepén.
A kocsma nyitva van, s talán a posta is. Egyszerű dolga van az itt élők többségének: a munkanélküli-segély érkezése napján át kell sétálniuk az egyikből a másikba, letörleszteni a hitelben elfogyasztott nagyfröccsök árát.
A tér egyik sarkában kőasztalon árulja portékáját az ócskás. Órák óta nem volt vevője. Fotózni nem engedi magát, de abba beleegyezik, hogy a holmit belekomponáljuk egy képbe. A kolléga megigazítja az árut, ám kezében marad az egyik asztali szentkép támasztófüle. Azonnal felajánljuk a vásárt, alig nyolcszáz forint az egész. Az eladó látható megkönnyebbüléssel mutatja meg, hogy két ceruzaelem segítségével villogni kezd a szentek fején a glória.
Az egyik dombon a történelmi magyar egyházak templomai: katolikus, unitárius és református békés egymásmellettiségben. A magyar temetőben a nevek alatt sok helyütt ott a felirat: bányatulajdonos. A templomoktól nem messze találjuk az egyik verespataki magyart. Nem akarja, hogy leírjuk a nevét, mert fél a retorziótól. A magyarokat ugyanis kezdik nagyon nem szeretni errefelé: úgy gondolják, hogy az anyaország a környezetvédelmi kekeckedéssel az ő zsebükből akarja kihúzni a kártérítésért járó összeget. Az idős nő sokáig nem akart elmenni innen, ragaszkodott a házához, tagja volt a város római nevéről elkeresztelt Alburnus Maior érdekvédelmi szervezetnek is. Aztán látta, hogy az embereket megszédítette a pénz, lassan elkoptak mellőle a szomszédok. Amikor kiderült, hogy a kanadai cég igen gálánsan fizet az innen elhurcolkodóknak, sokan gyorsan megegyeztek a vállalattal. Most már ő is eladná a lakását, hogy az árából Kolozsvárra költözzön, de időközben védett övezetté nyilvánították a templomot és környékét, ahol az épületek megmaradnak, és falumúzeumként szolgálnak tovább, így elakadtak vele a tárgyalások.
– Házról házra mennek a becsüsök, s külön fizetnek a gyümölcsfákért, a kerítésért, mindenért, ami érték, vagy valaha is pénzbe került – meséli. – Mielőtt a kanadai idejött volna, az egyik ismerős százmillióért árulta a romos házát, eredménytelenül. Most nyolcszázat kapott érte (egy forint 132 lej – A szerk.). Egy jó állapotban lévő ingatlanért másfél milliárdot is kifizettek már, ebből bárhol az országban lakást lehet venni, és még marad is belőle. Aki megegyezik velük, az megkapja a pénz felét, és van két hónapja az elköltözésre. Kétszázötven kilométeres körzetben még ennek a költségeit is a cég állja. Ha ez megtörtént, átutalják neki a második részletet.
Esteledik, búcsúznunk kell, mert a faluban nincsen szálloda. Az idős nő a kapuban még elmondja:
– Amikor házat, lakást keresünk, és meghallják, hogy honnan vagyunk, azonnal kétszeres árat kérnek. Immár úgy hív minket a világ, hogy a „verespataki milliárdosok”. Lennének csak ők a mi helyünkben, megtudnák, milyen érzés hatvan-egynéhány évesen új életet kezdeni vadidegen emberek között.
Sötétben autózunk Gyulafehérvárig a majd nyolcvan kilométeres úton, amelyen hosszú szakaszokon egyszerűen eltűnik az aszfaltburkolat. A városban van Erdély egyetlen katolikus teológiai főiskolája – ott tanít a verespataki plébános, Lukács Imre Róbert is. A fiatal lelkész egyben főegyházmegyei bírósági helynök is, ezért tagja annak a testületnek, amelyik a román–kanadai vegyesvállalattal a kártérítésről tárgyal a magyar történelmi egyházak nevében. Az első találkozót, amely szeptemberben zajlott le, ők kezdményezték, miután a sajtóból értesültek róla, hogy az ortodox egyházzal már megkezdődtek az egyezkedések (két ortodox templom is van a faluban). A magyar egyházak képviselői környezetvédelmi garanciákat kértek, és teljes kártalanítást igényeltek a helyi egyházközségek felszámolásáért cserében. (Reformátusból alig két lélek él a faluban, az unitáriusok húszan vannak, és mintegy száz katolikusról tudnak – ezek zöme már nem beszél magyarul.)
A tárgyaláson kiderült, hogy a Gold Corporation emberei már elkészítették az épületek felmérését, és kártalanítási javaslatukkal október végéig jelentkeznek Gyulafehérváron. A cég emberei azt is vállalták, hogy az elköltözők halottait is áttemetik a kívánt helyre, ha ez nem ütközik törvényi akadályba. (Romániában a temetés után tíz évvel lehet megnyitni a sírokat.) Lukács Imre Róbert tavaly kétszer keresztelt Verespatakon, a miséket többnyire románul tartja. Azt senki sem tudja megmondani, hogy a templomok meddig bírják a közvetlen közelükben végzett robbantásokat – a védett övezeten kívül ugyanis gyakorlatilag eltüntetnek három hegyet.
Másnap kora reggel érkezünk vissza Verespatakra, és azonnal bekopogunk a polgármesteri hivatalba. Narita Virgil a jelenleg is kormányzó Iliescu-féle párt színeiben nyerte el a tisztséget két éve. Bemutatkozunk, amikor megcsörren a mobilja. Tudom, szól bele, itt vannak az irodámban.
Arra lennénk kíváncsiak, milyen érzés egy polgármesternek, ha a ciklus alatt szétszóródik a faluja.
– Nem biztos, hogy teljesen szétszóródik – feleli, és megmutat egy két esztendeje készített statisztikát, amely szerint a lakosság nyolcvanhat százaléka a bányanyitás mellett van, százharminckét család pénzt akar kártérítésként és elköltözik, kétszázharminchat família pedig új lakást és jól fizető munkahelyet remél a vállalkozástól. Nyolcvanöten nem döntöttek.
A település első embere úgy tudja, száztizenöt család már fel is vette a pénzt. Az új lakások még nem épülnek, egyelőre nem sikerült rendezni a mostanitól három kilométerre tervezett új faluközpont alatti terület sorsát. Abban megegyezünk, hogy ha anyagilag jól is járnak sokan, a lelkekben jóvátehetetlen károkat okoz az elköltözés, de a polgármester úgy véli, egyúttal nagy lehetőség is, hogy sok pénzből egy korszerű, huszonegyedik századi falu épüljön. Ő nem ért a bányaműveléshez, de bízik benne, hogy a román környezetvédelmi törvények jók, és be is fogja tartani őket a vállalat, így senkinek nem esik majd bántódása a cián miatt. Arra is van ígéret, hogy addig nem kezdődik meg a kitermelés, amíg mindenkivel meg nem egyeznek. Ha valaki nem akar megegyezni, nincs túl sok esélye, mert a román bányászati törvények lehetővé teszik a kisajátítást. Narita Virgil azt reméli, erre itt nem lesz szükség. A cég ma is hatszáz helybélinek ad munkát; zömük a vállalkozás által finanszírozott régészeti kutatásoknál lapátol havi négy-öt millióért. Ez az összeg igen jó fizetésnek számít a környéken.
Egy mintalakás mégiscsak épült, mindjárt a polgármesteri hivatal mögött. Ez most a Rosia Montana Gold Corporation Rt. helyi irodája, ahova hiába kopogunk be, csak a sajtószóvivő mobilszámával leszünk gazdagabbak. A takaros épület modern anyagokból épült, de mindjárt az első olvadáskor elöntötte a hólé.
A vállalkozás hárommillió dollárért cserében kapta meg a román államtól a nyolcvan négyzet-kilométeres arany- és ezüstlelőhely koncessziós jogait huszonöt évre. Ma ez a világon a második legnagyobb aranylelőhely, saját kutatásaik szerint közel háromszáz tonna aranyat rejtenek a hegyek, ennek nyolcvan–kilencven százalékát gazdaságosan ki lehet termelni. Ugyanakkor van itt ezernégyszáz tonna ezüst is (ennek kétharmada kitermelhető), igaz, négy település lakosságát kell miatta kitelepíteni.
Verespatakon és a hozzá tartozó falucskákban (Szarvaspatakon, Cárinán és Buntán) összesen kilencszáz házat kell elbontani. Független szakértők úgy vélik, a cégnek másfél–két milliárd dolláros haszna lehet az üzletből.
A felszíni kitermelés beindításához negyedmilliárd dolláros tőke kell, eddig húszmilliót költöttek próbafúrásokra és környezetvédelmi, valamint megvalósíthatósági tanulmányokra. A vállalkozást segíti, hogy a kormány hátrányos helyzetű térséggé nyilvánította a régiót, ezért nem kell adót, valamint import- és exportvámot fizetnie. A kitermelés tizenöt évig tartana.
A Gold Corporationt a bányászati tapasztalatokkal nem rendelkező, torontói székhelyű, ám Barbadoson bejegyzett Gabriel Resources és a korábbi dévai rézkitermelő vállalat alapította. Bár kezdetben a román fél rendelkezett a részvények háromnegyedével, az arány három év alatt nyolcvan–húsz százalékra módosult a kanadaiak javára. A cég korábban azt ígérte, hogy kezdetben hétezer, majd három és fél ezer embernek biztosít munkát, ám a később nyilvánosságra került megvalósíthatósági tanulmányban már csak háromszáz munkahely szerepel. A vállalkozás annak ellenére ragaszkodik a ciános technológiához, hogy a tavaly októberben aláírt berlini nyilatkozat tiltja a bányászatban a ciános eljárás alkalmazását. Az ide tervezett ülepítők tárolókapacitása ötször nagyobb a tavalyelőtt ökológiai katasztrófát okozó Nagybánya mellettinél. Akkor ezerkétszáz tonna hal pusztult el a Tiszában.
Érdekes a vegyesvállalat vezetőjének, Frank Timisnek az életrajza is. A Borsabányán született fiatalember nyolcvanegyben Ausztráliába emigrált, ahol kétszer is akadt dolga a törvénnyel kereskedelmi mennyiségű kemény drog birtoklásáért. Később Kanadába ment, ahonnan gazdag üzletemberként és befektetőként érkezett haza a bányaprojekt beindítására.
A Gold Corporation kétszázötvenmillió dolláros hitelt kért a Világbanktól a nyitáshoz, ám egy két héttel ezelőtti bejelentés szerint nem kapta meg. A nemzetközi sajtó úgy tudja, a pénzintézet a környezetvédőkkel folytatott konzultáció után állt el az elképzelés finanszírozásától.
A Unirea nevű megyei újság címlapon hozta a hírt, ám érdekes tálalásban: A Világbank zöld utat ad a verespataki tervnek!
A lapot a kanadai cég szócsövének tartják, egyesek odáig merészkednek, hogy azt állítják: a bányavállalat megvásárolta az újságírókat. Tény, hogy miután a magyarországi környezetvédelmi miniszter bukaresti kollégájával folytatott megbeszélésén aggodalmának adott hangot a tervezett beruházást illetően, a lapban megszaporodtak a magyarellenes írások.
A világbanki döntés után a lap felmelegített egy júliusban közölt interjút, amely Frank Timissel készült. Ebben az üzletember kifejtette: „a Világbank bürokratikusabb intézmény, mint a Kreml, mindig ötven lépéssel az események mögött jár. Különben ő akar együttműködni velünk, és nem mi vele.” A vállalkozó már akkor úgy vélte, nincs szükségük arra a hatvanmillió dollárra, amelyet a bank felajánlott (!), ezért aztán nem is fogják megkapni a hitelt. (Sajtóértesülések szerint a Gabriel Resources ennél jóval nagyobb, kétszázötvenmillió dolláros hitelt kért.) A helyi újság azt állítja, hogy a pénzintézet nem az esetleges környezetvédelmi kockázatok miatt állt el a terv támogatásától, hanem azért, hogy ne késleltesse a munkát. A hitelkérelemnek ugyanis sok bizottságon kell átmennie, utalni legkorábban fél évvel a kérvény beadása után tudnak. Frank Timis az elutasítás hírére reagálva azt állította, hogy nyolcvanöt nemzetközi pénzintézettel a hátuk mögött megvan a szükséges pénzük az induláshoz, így a munkálatokat idejében elkezdik. Ugyanakkor spekulációknak minősítette azokat a sajtóértesüléseket, amelyek szerint a Világbank vezetője találkozott román környezetvédőkkel, és ennek hatására hozta meg az elutasító döntést.
Két nappal később az Unirea újabb jegyzetben állt ki a bányanyitás mellett, azt tanácsolva a magyar környezetvédőknek, hogy az Amerikába való járkálás és feljelentgetés helyett inkább azért küzdjenek, hogy a közeli városka, Zalatna levegője és az Aranyos folyó vize tisztább legyen. Az újság emellett egy egész oldalt szánt az ügynek, mindjárt a címben is feltéve a kérdést: a mócok vagy a magyarok az illetékesek abban, hogy döntsenek a befektetésről?
A városkában is érezni a fenntartásokat velünk szemben: magyar rendszámú terepjárónk mozgását libbenő függönyök mögül kísérték figyelemmel, és többször ránk szóltak, hogy „rossz helyen” parkolunk. A főtéri kiskocsmában viszont oldottabb volt a hangulat, talán annak köszönhetően, hogy többnyire olyasvalakikkel futottunk össze, akik nem akarnak elköltözni. Egyikük a ma is működő állami bányában dolgozik, ám nem keres jól: a vállalat a havonta kitermelt harmincöt kiló aranyat sem tudja értékesíteni. A cég legutolsó villanyszámláját is a kanadai vállalkozás egyenlítette ki, igaz, cserében feldolgozókapacitást bérel tőle a kutatófúrások mintáinak elemzésére. A kocsmában úgy vélik, a fiatalok inkább maradni szeretnének, jól fizető munkahelyet és vadonatúj házat remélnek.
A Rejtő Jenő-s hangulatú krimóban kerítésszaggató román cujkát mérnek, a hangulat gyorsan oldódik. Hamar kiderül, hogy most is ciánnal nyerik ki a kőzetből az aranyat, de mivel nincs pénz a környezetvédelmi előírások betartására, egy-egy kiadósabb esőzés után még a nyolcvan kilométerre levő Torda kútjaiban is a megengedett tizenötszörösére ugrik fel az ivóvíz cián- és nehézfémtartalma. S hogy a misztikumból se maradjunk ki, beavatnak a nagy titokba: a hegy nem adja ingyen az aranyat. A kutatófúrások megkezdésekor például elszabadulhatott valami sugár, mert a legelésző marhák azonnal okádni kezdtek, és azóta sem virágoztak ki a meggyfák.
Amikor a kitelepítést ellenzők vezetői felől érdeklődünk, egy idősebb nő vállalkozik rá, hogy elvezet valakihez. Az utcán csak suttogva mer beszélni, mert a kőnek is füle van, és nem akarja, hogy felgyújtsák a házát, amelyet nem akar eladni.
– Azt mondják, hogy Szőrös Gheorghe fizetett le minket – meséli –, hogy buktassuk meg a kanadaiakat, és akkor majd a magyarok jönnek ide bányászni, a helyiek pedig kártérítést sem kapnak. Azt sem tudom, ki ez a Szőrös – vallja be, és csak később jövök rá, hogy Soros Györgyről beszélt.
Roxana Manta házán jókora felirat hirdeti, hogy ez a ház nem eladó, nem kérnek a ciánból. A nyugdíjas történelem-tanárnő épp szappanoperát néz, addig türelmesen olvasgatunk az egyik szobában. Az asztalon talált újságokból kiderül, hogy nemrég Kolozsvár nacionalista polgármestere, Gheorghe Funar látogatott el a településre, és segítséget ígért a bányanyitási terv leállításához.
Véget ér a brazil sorozat, s házigazdánk megnyugtat: Funar nem politikusként, hanem segíteni akaró egyszerű emberként érkezett hozzájuk. Roxana asszony igen jól ismeri a környéket, hiszen ő írta a település monográfiáját is, ezért mindent megtesz, hogy a római kori bányák, leletek helyén ne legyen egy gigantikus gödör.
– Én ebben a szobában születtem, és itt is akarok meghalni – mondja a könnyeivel küszködve. A beszélgetés során záporoznak a kérdések: – Bűn az, hogy ragaszkodom a szülőföldemhez? Idejön az idegen, hogy meggazdagodjon, és elüldöz innen – ez a demokrácia? Hány emberéletet ér háromszáz tonna arany? És miért adták oda neki bagóért? Ha korrupt a kormány, miért nekem kell szenvednem miatta?
A tanárnő hosszasan sorolja, hogy a pontos dokumentáció elkészülte előtt két évvel a vállalat már megkapta az engedélyt, a lakosság kérése ellenére sem tartottak referendumot az ügyről, és tavaly óta elmaradtak a közmeghallgatások is.
– Hazugsággal és csalással szereztek meg minden engedélyt! De mi lesz a ciánnal tizenöt év után, amikor hazamegy a kanadai? Nem a bányászat ellen tiltakozunk, hiszen erről szól a történelmünk több ezer éve, hanem a gazemberség ellen! – mondja a pedagógus, aki azonban azt sem tartja jogosnak, hogy a magyar egyházak vezetői egyezkednek a kártérítésről: úgy véli, ez a helyiek dolga, hiszen ők építették a templomot.
Roxana lakásában fél éve egy svájci nő is lakik, aki azért érkezett Romániába, hogy a megalomán terv ellen küzdjön. Stephanie Roth fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy jószántából érkezett, és egyetlen környezetvédő szervezettől sem kap fizetést. Beszerezte az összes fellelhető dokumentumot, és emlékeztet rá, hogy a nagybányai Esmeralda cég is földi paradicsomot ígért, aztán hatalmas környezeti katasztrófa lett belőle. A Cárina falucska helyére tervezett ciánosvíz-tárolót a dokumentáció szerint egy száznyolcvan méter magas gát zárná le, amelyet kőből építenek. A térség azonban olyan, mint az ementáli sajt, hiszen több ezer éve bányásznak itt, így senki sem tudja pontosan, hol vannak a valamikori tárnák. Jogosnak tűnik hát a kérdés, hogy a kétszázmillió köbméternyi szennyezett víz nem szökik-e el valahol, vagy a gát alatti tárnák meddig bírják az óriási súlyt, mikor roppannak össze. A kanadai cég képviselői mindig mindent megmagyaráznak, mondja Stephanie, de garanciákról, tényekről ritkán esik szó. Azt állítják például, hogy a gát földrengésbiztos – de hát itt emberemlékezet óta nem volt földrengés! –, arról azonban hallgatnak, hogy megspórolták az ülepítő alatti kutatásokat. Egy vállalkozás nem jótékonysági szervezet, neki a profit és a minél nagyobb költségkímélés a fontos. Az is érdekes jogi kérdés, hogy a román állam eladhatta-e azokat a kitermelési jogokat, amelyeket a második világháború utáni államosításkor erőszakkal és jogtalanul vett el az emberektől. Az immár románul is elég jól beszélő hölgy szerint az események tragédia felé haladnak, mert az idős emberek jelentős része nem akar elköltözni.
– Aki egész életében szinte ki sem lépett a faluból, az most hova menjen? Itt érzi otthon magát, ezt és csak ezt a világot ismeri. Az ilyen embert nem lehet elküldeni. Hiába lesznek milliárdosok azok, akik nincsenek erre felkészülve: könnyen az infláció, a tapasztalatlanság vagy az üzletre rámozduló szélhámosok áldozataivá válhatnak. Az új helyen főként irigység vár reájuk, nem lesz ismerősük, barátjuk vagy munkahelyük.
Stephanie arra is vállalkozik, hogy elkísér bennünket a környező dombokra. Hirtelen ötlettől vezérelve elindulunk az állami bánya nyitott sorompója felé, s mire a bóbiskoló portás észbe kap, behajtunk a telepre. Néhány szerpentin után holdbéli tájra bámulhatunk, ahol hatalmas markológépek harapnak ki soktonnás darabokat a hegy testéből. Csak pár gyors fotóra van idő, a filmet kicseréljük, és indulunk vissza. Szerencsénkre a sorompónál ki tudunk slisszolni a munkásokat szállító autóbusz szélárnyékában, s hiába jönnek utánunk nagy garral a Gold Corporation terepjárói, a közúton már nem állíthatnak meg bennünket.
Hazafelé még megállunk a piacon néhány fotó erejéig. Egy férfi – látva a rendszámot – magyarul szólít meg:
– Tudja, a kanadaiak azt ígérték, hogy a ciános ülepítő környékén békák fognak kuruttyolni – mondja. – Na, én ezért nem akarok elköltözni: életemben még nem láttam saválló békákat.
Román hivatalos adatok szerint a szomszédos országban csak a 2000. év folyamán nyolcvanegy olyan szennyeződés történt, amely jelentős hatással volt a folyóvizek élővilágára. Közülük harmincnégy esetben kőolajszármazékokkal, hússzor szerves vegyületekkel, ötször nehézfémekkel, kétszer ciánnal, húsz alkalommal más vegyi anyagokkal szennyezték a folyóvizeket.
Nagyobb balesetek 2000 elejétől ez év tavaszáig:
2000. január 30.: A nagybányai Aurul vállalat ülepítője átszakadt, a Zazar patakba ömlött, majd a Tiszába került ciánvegyület elpusztította a folyó élővilágát.
2000. március 10.: A máramarosi Borsabányánál húszezer tonna nehézfémüledék került a folyóba egy baleset nyomán. Öt nappal később újabb szennyezés történt ugyanitt, ezúttal kisebb mennyiségű üledékkel.
2000. július 24.: A Nagybányához közeli Herzsabányán csőtörés miatt hatszáz köbméter ipari iszap ömlött a Zazarba. A bánya színesfém-kitermeléssel foglalkozik.
2001. január 17.: A moldvai Falticeni ipartelepén egy vállalat tárolójából ciánvegyület került a város szennyvízrendszerébe, majd onnan a folyóba. Több ember kórházba került, mert mérgezett halat evett.
2001. május 11.: Herzsabánya ólom- és cinkbányáiból újabb adag nehézfémüledék került a Zazarba.
2001. június 8.: A Rosia Poieni-i bányavállalat zagytározójából nehézfémüledék jutott az Aranyos folyóba.
2001. július 20.: A Valea Sesii-i település melletti derítőből vas- és rézszennyezés került a folyóba.
2002. március 18.: A Maros megyei Kozmatelkén harminc ember kórházba került, mert evett a patakba került gyomirtó szer által megmérgezett halakból.
Bóka János
Bóka János: az Európai Bizottság költségvetési javaslata nem mutat utat a versenyképesség helyreállításához
