Az Állami Ellenőrzés Minisztériuma (ÁEM) (az egyik épületszárnya a Garibaldi – korábban Géza utca – Nádor utca – Kossuth tér által határolt területen állt; a tér sarkán ma a Parlament Café található) abban az időben kezdte kinőni magát meghatározó ellenőrzési szervvé. Miniszterének, Házi Árpádnak nagy szava volt a Központi Bizottságban. Főosztályai egyikét, a katonait (ennek volt szerepe az októberi–novemberi napokban) Kardos János ezredes vezette, magához a főosztályhoz huszonöt–harminc személy tartozott: katonatisztek, államvédelmi tisztek, civilek, továbbá volt közöttük rendőrtiszt és egy polgári védelmi tiszt. Cs. Zoltán tüzér hadmérnök főhadnagy – interjúalanyunk – 1956 januárjában főrevizorként került át a Honvédelmi Minisztériumból az ÁEM-be.
– Mikor ment be a minisztériumba és miért?
– Október 25. megrázkódtatása után még aznap este hazagyalogoltam, és nem mozdultam ki otthonról, de üzentek, hogy menjek be, mert megalakult az V. kerületi nemzetőrség. Azt hiszem, vasárnap volt, huszonnyolcadika, vagy hétfő, huszonkilencedike, pontosan már nem emlékszem. Kardos János lett a parancsnok, engem – egy Guj Pál nevű kollégámmal – a fegyverraktár vezetésével bíztak meg. Két ávós fiatalember, P. Károly és Gy. Tibor voltak a segítőink – akkor kerültek ki az egyetemről.
– Hogyan jutottak fegyverek az Állami Ellenőrzés Minisztériumába, illetve milyen mennyiségű fegyverről beszélhetünk?
– Mire beértem, már feltöltötték a „fegyverraktárt”, a nagy könyvtárhelyiség telt meg géppisztolyokkal, puskákkal, golyószórókkal, kézigránátokkal. Isten tudja, honnan került oda a sok fegyver. Lehet, hogy a Honvédelmi Minisztériumból? Kardos felkereste a budapesti rendőrfőkapitányt, Kopácsi Sándort is, a nemzetőrség egyik szervezőjét. Kaptunk egy csomó egyenruhát. Több nemzetőrt rendőrnek öltöztettem be. „Jó rád?” – kérdeztem az egyiket. „Jó” – felelte. „A tiéd.” Nemzetőr lettem magam is. A mai napig őrzöm az igazolványomat, amelyet majd az unokám örököl. Megkezdődött a rendfenntartó élet, a járőrözés. Szakaszokba, rajokba szerveződtek, ahogy kellett. Addigra már megalakult egy század és három szakasz.
– Hányan lehettek az épületben?
– Egy század az kétszáz–háromszáz ember, meg mi voltunk körülbelül tízen. Mondhatom, hogy sokféle emberpéldány jött össze a sorainkban. Megkérdeztem Kardostól, hogy mi legyen: kioszszuk a fegyvereket, vagy sem? A nép követelte a fegyvereket. „Várjon még, főhadnagy bajtárs” – mondta Kardos, aztán kis idő múltán kiadta a parancsot: „Ossza ki!” Szinte mindenkinek jutott géppisztoly, de legalább még kétszer annyi maradt is. Így érkezett el a szombat délután, november harmadika. Rémlik, hogy Maléteréket láttam kijönni a Parlament épületéből, mint később kiderült: akkor érhetett véget a tárgyalások első szakasza az oroszokkal.
– Azt mondta: látta. Melyik ablakból?
– Az első emeleti ablakunkból, amelyik a Kossuth térre nézett. Mindenki megnyugodott, hogy vége lesz a sztrájknak, vasárnap pihenünk egyet, és hétfőn megkezdődik a normális élet. Este lefeküdtünk – a két államvédelmis nem mert hazamenni –, és vártuk a békés reggelt. Hajnaltájban azonban ágyúdörgésre ébredtünk. Atyaisten, mi lehet? Egy Pintér Imre nevű őrnagy, aki a Soroksári úton lakott, felhívott minket telefonon, és tudatta, hogy szovjet tankok vonulnak a Soroksári út teljes szélességében a Belváros irányába. Nagy Imre elmondta rövid beszédét a rádióban, utána elhangzott Schubert Ave Mariája, mi pedig készültünk a harcra. (A miniszterelnök beszédét november 4-én 5 óra 20 perckor sugározták először a parlamenti stúdióból. A nyilatkozatot többször megismételték, s utána a Himnuszt, majd a Szózatot közvetítették. – A szerk.) Kardos javasolta, hogy erősítsük meg a Nádor utcai kaput – a Garibaldi utcában volt a garázsunk –, ezért levittem egy golyószórót, és megpróbáltam elmagyarázni az ott lévőknek, hogyan kell kezelni. Röviddel később az ezredes jelentést kért. Elmondtam, hány géppisztolyunk van, mennyi puskatöltényünk – ebből rengeteg volt –, és két-három láda kézigránát. „Az kevés – jelentette ki –, azzal nem lehet harcolni. Kérjen még a HM-től!” Nekem voltak haverjaim a HM-ben, fölhívtam az egyiket, Fekete Karcsit. „Minek kell neked kézigránát?” – kérdezte. „Harcolunk a szovjetek ellen.” „De hiszen Király Béla vezérőrnagy már kiadta a parancsot, hogy a harcot be kell szüntetni.” Jelentettem a hallottakat Kardos ezredesnek. Telefonált ő is ide-oda, óriási volt a fejetlenség, mígnem a végén kiadta a parancsot a nemzetőrség feloszlatására. „Aki akar, fegyverrel távozhat, aki akar, a nélkül – mondta –, de az épületben is maradhatnak.”
– Hogyan fogadták az ezredes döntését?
– Senki sem akart a minisztériumban maradni. Kardos is távozott. Én maradtam csak hülye fejjel, meg a két ávós gyerek. De mielőtt Kardos elment, kiadta nekem a parancsot: „Főhadnagy bajtárs, gyűjtse össze a fegyvereket, és helyezze őket biztonságba!” Mert akadt, aki géppisztollyal a nyakában lépett le, de a többség szerteszéjjel dobálta a fegyvert.
– Álljunk itt meg egy pillanatra! A Parlament épületét, ugye, magyar tankok védték?
– Igen. Október végén az orosz tankok elvonultak, és a helyüket magyar harckocsik foglalták el, lényegében hasonló alakzatban, mint napokkal előtte a megszállók. Hogy bent a Parlamentben egy zászlóalj volt-e, vagy egy megerősített század, ezt nem tudom. De folytatva az előbbieket: már kezdett derengeni, amikor a Garibaldi utcai szárnyon egyszer csak észrevettük, hogy az Akadémia utcán egy szovjet harckocsioszlop közeledik. Rohantam át a Kossuth téri ablakokhoz. A térre kiérve az oszlop megtorpant, majd kis idő elteltével a magyar tankok megfordították a tornyaikat, és 45 fokos szögben felemelték a lövegeket, ily módon jelezve, hogy megadják magukat. Közben volt egy epizód. Egy fiatal srác kihajolt a Garibaldi utcai ablakból, és kis híján rálőtt az oroszokra. Ez a hülye gyerek géppisztollyal akart szembeszállni a harckocsikkal! Istenkísértés lett volna… Úgy húztuk be az utolsó pillanatban. Még hőbörgött is, hogy milyen gyávák vagyunk.
– A szovjet harckocsioszlop hogyan helyezkedett el a téren?
– Erre már nem emlékszem; a felfejlődés után a Parlament déli szárnyánál mindenesetre megálltak, egy tank pedig később – emlékezetem szerint – beállt az Országház oroszlánja elé. Hét-nyolc óra felé kimentem a Kossuth térre néző első emeleti erkélyre és körülpillantottam. Legnagyobb meglepetésemre pár méterre a mai Parlament Café sarkától, nagyjából a Nádor utca közepén állt egy bazooka (főleg harckocsik ellen alkalmazott páncéltörő rakétafegyver – A szerk.), amelyet akkortájt telepítettek oda. S mellette egy raj – ami négy-öt embert jelent – szovjet katona. A bazooka a Nádor utca felé nézett.
– Miért a Nádor utca irányában állították fel?
– A fene tudja. Nyilván onnan várták a támadást. Lehetséges, hogy a másik oldalon is állt egy, de az erkélyről nem láthattam. Ösztönösen integetni kezdtem a katonáknak, de nagyon mogorvák voltak, nem integettek vissza. Viszont mutogatták egymásnak, hogy a balkonon áll egy katona. Vissza is léptem gyorsan, nehogy lepuffantsanak. Így is ráláttam azonban a térre, és észrevettem, hogy a Kossuth-szobor előtt magyar katonák egy csapata várakozik, vélhetően a Parlament korábbi védői. A tér közepén, tehát a 9-es számú kapuval szemben két-három ZIL személygépkocsi parkolt, akkoriban a legelegánsabb autók, és emberek lődörögtek körülöttük. Szovjetek és magyarok. Azt sejtettem, hogy aligha Nagy Imre hívei… És ebben a minutumban különös gondolatom támadt. Tudtam, hogy van egy golyószórónk, és átvillant az agyamon: mi lenne, ha kivinném az erkélyre, és végigsoroznám a ZIL mellett tébláboló személyeket?
– Annyi hely volt a balkonon?
– Hogyne, és én nagyon jó lövész voltam. Biztosan eltaláltam volna őket! De ez – természetesen – csak gondolat maradt. Nem azért, mert gyáva voltam, hanem mert ostobaság lett volna az ellenállás, utána pedig egy vérfürdő. Meg aztán ott voltak lővonalban a magyar katonák is… Egy darabig nézelődtem, aztán visszamentem a többiekhez. Ezután adta ki Kardos a parancsot, hogy szedjük össze a fegyvereket. Mire ezzel végeztünk, beesteledett, és addigra már teljesen kiürült az épület.
– Nem féltek?
– Dehogynem! Tudja, mi volt az első éjjel? A két ávós gyerek kitalálta, hogy álljunk őrséget. Az első emeleti folyosókon járkáltunk, nehogy bejöjjenek idegenek. Ők ketten őrködtek négy órán át, én pedig két órán keresztül – egyedül. S így váltottuk egymást. Minden zörgésre azt hittem, betörők érkeznek.
– Legközelebb mikor nézett ki a Kossuth térre?
– Másnap reggel. Akkorra nem volt se bazooka, se katonák. Nagy volt a csend a téren. Csak a szovjet tankok álltak ott élőképszerűen. Nemsokára két magyar tiszt jött át hozzánk ennivalóért. Azok közé tartoztak, akik megadták magukat; a többi páncélosról nem tudok. A konyhán főztek a nemzetőröknek, így aztán jutott későbbre is, amikor csak hárman voltunk. Megkérdeztük a két tisztet, miért nem lőttek az oroszokra. „Hová gondoltok? – kérdeztek vissza. – Ezeknek 122-es ágyújuk van, a mienk meg 76-os. Jöttek húszan, mi pedig öten voltunk.”
– Meddig maradt az épületben?
– November 9-én mentem haza.
– Ötödike és kilencedike között akadt még említésre méltó esemény?
– Persze. A két kollégában felébredt a hovatartozásuk tudata: értesítették a szovjet parancsnokságot, hogy van itt egy csomó fegyver, vigyék el, amint lehet. Jöttek is harmad- vagy negyednap. Nyolc–tíz orosz. Dzsippel érkeztek, aztán kénytelenek voltak két-három páncélozott szállító járművet küldeni, annyi volt a fegyver.
– Milyen benyomást keltettek?
– Akkor már nem voltak ellenségesek… Viszont a harmadik emeleten volt egy büfé, amelyet a nemzetőrök ottléte alatt végig zárva tartottak, mert amint említettem, a konyhán főztek nekik. Aztán amikor a szovjet elvtársak bejöttek, feltörték a büfét és kifosztották. Arra is emlékszem, hogy az egyik katona megcsókolta a pisztolyt, amelyet ilyen módon szerzett. Nagyon megörült neki, és mindjárt betette a köpenye belső zsebébe. Kis pisztoly volt, egy 6,35-ös.
– Nem kellett beszámolnia később arról, hogy mit élt át ezekben a napokban?
– Nem. Tudniillik nem maradtam katona. A tiszti nyilatkozatot sem írtam alá, s ez behatárolta a jövőmet. A katonai karriernek itt vége szakadt. Egy évvel később azonban, új munkahelyemen, kiderítették rólam, hogy nemzetőr voltam, és fegyvert osztogattam a felkelőknek. De hogy mi történt november 4-én és az utána következő napokban a Kossuth téren, eleddig csak a feleségem tudta. Még csak annyit: a minisztériumot 1957 januárjában megszüntették, és helyette alakult meg a Népi Ellenőrzési Bizottság. Akarja látni a nemzetőr-igazolványomat?
Bóka János
Bóka János: az Európai Bizottság költségvetési javaslata nem mutat utat a versenyképesség helyreállításához
