Visszaúti prédikáció

A minap keresett a testvérem. Hogy egyke vagyok amúgy? Sebaj. A Big Brotherből hívtak. Nem a Big Brotherbe, mert oda, ha jól tudom, csak harmincöt év alattiak mehetnek, mint annak idején a Fiatal Írók József Attila Körébe. Nem. Engem a Big Brotherből hívtak, avagy pontosítva: megkeresett a Big Brother on-line egy telefoninterjú erejéig. Mint profi bezárkózót. Szakembert.
Kérdés: Érez-e párhuzamot az egykori ketrecbe zárkózás és a Big Brother-szituáció között?
Válasz: Hogy érzek-e párhuzamot a ketrecbe zárkózás és a Big Brother-szituáció között? Aki keres, talál. Találni fog a kettő közt párhuzamot. Nyilván. Először is mindkét elvonulás, bezárkózás a nyilvánosság igényével történt. Hogy látva láthatóak legyünk. Egyfelől tehát mind én, mind pedig a big bratyisak a polgári életben megszokottnál kisebbre s abszurdabbra szűkítettük megunk körül a teret, másfelől a polgári életben megszokottnál sokkalta tágabbra. S az eredmény persze: közismertség. Párhuzam köztünk az is, hogy a civilizációból való átmeneti kivonulást szimbolikus eszközökkel valósítottuk meg. A BB-hősök folyamatosan alá vannak vetve különböző próbáknak, de nem cél egy robinsoni, tarzani, mauglizáló ősállapot szimulációja. Ez erős párhuzam, hisz jómagam is civilizált emberként vonultam a rácsok mögé s nem álősemberként. Öltözhettem volna stilizált bőrcuccokba, de nem, s levethettem volna – Fenyő Miki, figyelsz? – kedves szemüvegemet, ám akik még emlékeznek rá, tudják, mi fedett akkor ott engem túl a rácson: ing, nyakkendő, zakó. További párhuzam a két ügy között a beszélgetés. Miként a süllyedő Titanic vendégei vagy épp Catherine Anne Porter Bolondok Hajójának hősei, a big bratyósok is összezárva folyamatosan beszélgetnek, lelkiznek, s én is bezárkózva gondoskodtam beszélgetőpartnerekről, átmenő társakról, átmenő forgalomról. Hobótól Boglár Lajosig terjed az oda meginvitáltak sora. Ja, és Bayer Zsolt is „itt kezdte”… Nem rossz hely ez a ketrec. Eddig a párhuzamok. Alapvető különbség persze: az indíték. Bratyiéknál ez nyilván anyagi természetű, esetemben viszont a géngenocídium elleni tiltakozás volt.
Kérdés: Mi a nehezebb? Úgy megfigyelve lenni, hogy a megfigyelők látszanak, vagy úgy megfigyelve lenni, hogy a megfigyelők láthatatlanok?
Válasz: Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát. Az üzletember számára eladó az egész világ. A hívő ember számára pedig be van kamerázva az egész világ. Gyerkőcként a szeren lógva odakiáltunk anyunak: ugye, figyelsz? A legtitkosabb napló is szemre vár, avagy: az utókor majd beszél doktor Bubóról. Mit ér közönség nélkül a meccs? Az UEFA-nál a megfigyelők elvonása: szankció. Közönségnek játszunk mindannyian. Másrészt az is igaz, hogy feszélyezőek a biztonsági kamerák. A bensőségesség ugyancsak valós igény. Olykor úgy akarunk megfigyelve lenni, hogy tudjuk. Máskor úgy akarunk megfigyelve lenni, hogy ne tudjuk, ismét máskor valójában egyedül akarunk maradni. De visszatérve a konkrét kérdésre: talán nehezebb úgy megfigyelve lenni, hogy az ember folyamatosan beleakad a saját sleppjébe, mint csak tudni, hogy nézik. Legalábbis addig, amíg a megfigyeltség nem vérre megy, hanem csak játék.
Kérdezz-felelek. A távozásnak hány hímes mezeje van? Hisz úgy mondják: a távozás hímes mezejére lépett. S kérdem én, ha létezik Kolumbusz tojása, létezik-e akkor Jézus tojása, mely nem törve is megáll a „saját lábán”? Amundsen az Antarktiszra ment, hegymászóink, Erőss Zsolt és Várkonyi László a Himalájába, de mindahányan avégett oda, ahová, hogy később a megérdemelt elismerés mellett a tűzhely melegéhez visszatérjenek. A Bounty kapitánya is reménykedett, hogy előbb-utóbb, de megtalálja majd egy hajó. A nagy túlélők a kényelem reményében kényelmetlenek magamaguknak. Ám lehet távozni a megszokottból az örök távollét igényével is. És ez a meredekebb. A papi hivatást választókra sokan épp ezért haragszanak. Mert elmegy közülünk, mintha meghalna. Közülünk a hivatás végleg eltávoztatja. Többé nem kaphatjuk vissza. Lemondani valamiről végleg: út. Vajon képesek leszünk-e olyan űrutazásra vállalkozni, amelyből nincs visszaút? Ember búcsút tud-e mondani végleg a Földnek? Amikor majd meghalunk… Hiába húz vissza a szívünk, ha egyszer megáll. Valamennyien búcsúra vagyunk beprogramozva.
Lenni vagy nem lenni? Menni vagy nem menni? Az út az élet terében éppoly Janus-arcú, mint maga az idő. Az idő egyrészt eljátssza, hogy periodikus, hogy circulus viciosus, hogy reggel, dél, délután és éjfél, hogy tavasz-nyár, ősz-tél, másrészt viszont az irreverzibilitás nyilát szúrja szívünkbe. A végzet és a folytonosság élményi szinten egyaránt az időtől van szerezve, időszerű. Hasonlóképp az út is kettős lényegű. Fej oldalát retúrjegy ékesíti, míg írás oldalát emigrációs útlevél árnyékolja be.