Víziók nélkül Willy Brandt utódai

Gúny és káröröm kíséri a szociáldemokraták vezette német kormány és az annak élén álló kancellár egyre kritikusabb napjait. A hazai slágerlista élére ugrott fel például az a zenei pamflet, amely „Adódal” címen pellengérezi ki Gerhard Schrödert. Még érzékenyebben érinti az SPD-t az ausztriai választás kimenetele, miután a konzervatív ÖVP a berlini koalíció elrettentő példájának ábrázolásával tette fel a koronát a kampányidőszakra.

Az 1875-ben Gothában megalakult Német Szociáldemokrata Párt – a Munkásegyesület és a Munkáspárt egyesülésével – hoszszú történetének egyik legkritikusabb állomásához érkezett. Az új német „keleti politika” kialakításával történelmi érdemeket szerzett Willy Brandt utódai, a liberális piacgazdaság mellett bátran kiálló Karl Schiller örökösei most azzal a váddal találják szemben magukat, hogy elődeikkel kapcsolatban nincsenek vízióik, és elmulasztották egy jövőbe vezető program kidolgozását. „Nem rendelkezünk megfelelő alappal, amellyel igazolni tudnánk politikánk helyességét” – vallotta be a tartományi szervezetek egyik vezetője.
E tényállás annál is inkább elgondolkodtató, mert a két évvel ezelőtt lezajlott pártkongresszus küldöttei új program kidolgozása mellett foglaltak állást, és a kijelölt bizottság tavaly Nürnbergben már bemutatta vázlatát. A grémiumot vezető Rudolf Scharpingot azonban személyi, valamint a rábízott védelmi minisztérium problémái foglalták le, és a programról folyó vita holtpontra jutott. Az így elfecsérelt időt rövid távon behozni nem lehetett. „Mélyreható vitára lenne szükség a hétszázezer taggal rendelkező pártban. További nehézséget jelent, hogy az SPD első alkalommal készül megújulásra, párhuzamosan a rá nehezedő kormányfeladatokkal. Így a véleménykialakítás folyamata legfeljebb 2004 végén fejeződne be” – hangoztatta a főtitkár, Olaf Scholz.
Az SPD parlamenti frakciójának voltak ugyan pragmatikus politikát szorgalmazó fiatal tagjai („Hálózat Berlin”), akik azt az embertípust képviselték, aki 1998-ban a kancellári székbe segítette Gerhard Schrödert, szakítva a tradicionális dogmákkal, vitaképesen, a gazdasági élet felé fordulva, nem radikálisan, de határozottan figyelmeztetve a buktatókra. Az „új szociáldemokrácia” kialakulásába vetett hit – a kezdetben optimista szociológusok bánatára – nem hozott eredményt, az ideológiai korszakváltás elmaradt. „El a kezekkel a neoliberális újdonságoktól; megmaradni a biztosnak vélt bevált úton” – hangzott az SPD-jelszó. Ez pedig mélyponthoz vezetett. Tavaly harmincezer vállalat vált fizetésképtelenné, az idén további negyvenezer jutott hasonló sorsra. Aggasztó az állam, a tartományok és a városok anyagi helyzete. A kormány kapkodó gazdaság- és adópolitikája arra késztet számtalan vállalkozót, hogy tőkéjét a határokon kívül fektesse be. A tervezett adóemeléssel kapcsolatban a CDU–CSU-frakció elnökhelyettese, a gazdasági szakértő Friedrich Merz kijelentette: „Elmezavarban szenved az a pénzügyminiszter, aki a recesszió peremén negyvennyolc adóemelést tartalmazó törvényjavaslatot terjeszt be.”
A munkanélküliség megfékezésére és csökkentésére alakult bizottság vezetője, a kancellár által ünnepelt Peter Hartz – alig néhány héttel reformterveinek beterjesztése után – máris visszakozott, és bátortalansággal vádolta a politikai vezetést, mert az nem hajlandó egy az egyben megvalósítani a kidolgozott terveket. A kormány ugyanis ismét meghajolt a szakszervezetek akarata és befolyása előtt. A kuszált és kiszámíthatatlan helyzet legújabb következménye: az ismert történész, Arnulf Baring kiadta a jelszót: „Polgárok, fel a barikádokra!” A forradalmi felszólítás elsődlegesen a szociáldemokratákat veszi célba.