A felelőtlenség csimborasszója

Egy amerikai újságban azt írták, Magyarország 1456 óta nem nyert csatát sem, amiből egyenesen következik, hogy a magyarok rossz katonák, nem képesek harcolni, nem alkalmasak arra, hogy a NATO érdemesült tagjai legyenek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy nincsenek ott Afganisztánban, sőt NATO-vállalásaikat sem teljesítették.
A honvédelmi minisztertől tudjuk, hogy a
NATO főtitkára súlyosan elégedetlen vállalásaink teljesítésével, bár egyet sem nevezett meg ezek közül. Egy ankarai magyar tudósító beszámolt arról, hogy a NATO főtitkára ottani sajtóértekezletén bírálat tárgyává tette hazánkat. Igaz, nem nevezte meg az országot, de a tudósító előtt nem volt kétséges, hogy rólunk volt szó.
Mi ez a hisztéria, ami már lassan nem ismer mértéket?
A rendszerváltozás után, amikor éppen a mi első demokratikus kormányunk javaslatára feloszlatta önmagát a Varsói Szerződés Szervezete, megkezdődött a nemzeti haderő kialakítása. A magyar politikai elit számára a kommunizmus negyvenévnyi károkozása rövid időn belül nyilvánvalóvá tette, hogy Magyarországnak tartósan az euroatlanti integráció hozhatja meg a felemelkedést és a biztonságot. A külpolitika első számú prioritásává vált a NATO-ba történő felvételünk, valamint az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk előkészítése. A tárgyalások folyamatában világossá vált az, amit mi sem gondoltunk másként, hogy a kölcsönös előnyök és érdekek alapján képzelhető el csak tagolódásunk a két tömörülésbe. A NATO vezető körei és a tagországok kormányai természetesen tudták, hogy milyen helyzetben vannak a csatlakozásra váró posztkommunista országok. Sőt, elismerték, hogy a gazdasági kibontakozást erősen befolyásoló tényező a NATO-tagság, hiszen a tőke szívesebben áramlik a NATO által garantált biztonságú országokba. Tudták, hogy ezek az országok, köztük Magyarország, a politikai rendszerváltozással nem fejezték be az átalakulást, a gazdaság piacosítását, és ennek mentén a társadalom új szerkezetének kialakítását. Természetesen azt is tudták, hogy a szovjet doktrínához idomított volt Magyar Néphadsereg átalakítása hosszú éveket fog igénybe venni, részben a pénzügyi források hiánya miatt, de legalább ennyire a hadseregek általánosan jellemző – átalakulást gátló – rugalmatlansága, nehézkessége miatt is.
A rendszerváltozás utáni kormányok erejéből jószerével csak arra futotta, hogy előtérbe helyezve a radikális létszámcsökkentéseket, látszat átszervezéseket hajtsanak végre a Magyar Honvédségben. Ez volt a helyzet, amikor 1999-ben felvételt nyertünk a NATO-ba. Itt ismét hangsúlyoznám, hogy a kölcsönös érdekek alapján. A NATO akkor tudomásul vette, hogy a Magyar Honvédség olyan, amilyen. Nem győzték hangsúlyozni, hogy a felvétel elsődleges feltétele az ország nyilvánvaló elkötelezettsége a demokrácia, a piacgazdaság és a nyugati értékrend mellett. A koszovói válság, illetve az annak kezelésében vállalt szerepünk mutatott rá a Magyar Honvédség helyzetének tarthatatlanságára. A polgári kormány radikális változtatásokra határozta el magát a honvédelem és a hadsereg reformját illetően. Ezt nem a NATO inspirációira, kiváltképp nem kényszerítő hatására tette. Ellenben ehhez elnyerte a magyar parlament 95 százalékos támogatását. A 2002-ben megkezdett, tíz évre tervezett tényleges haderőreform reális célkitűzéseket tett, és egymásra épülő cselekvéssor végeredményeként kívánta megvalósítani a NATO átlagos szintjére való felzárkózást a katonai képességek területén, és megteremteni a feltételeket a professzionális haderőre történő áttéréshez. Ennek tükrében igazítottuk ki azokat a NATO-vállalásokat, amelyeket még a Horn-kormány tett meg a NATO-csatlakozás előtt, nem titkolva, hogy a megerősített vállalásoknak teljes mértékben csak a haderőreform folyamatának végén tudunk majd megfelelni. Itt kell megjegyeznem, hogy a NATO tervezési rendszerében, magától értetődően, megújulóan merülnek fel új képességek kialakításának igényei minden tagállam részére, és ezek kialakítása máshol sem megy egyik napról a másikra. Tehát valójában a megfogalmazott vállalásokhoz képest minden tagállamnak van átmeneti, rövidebb-hosszabb ideig tartó elmaradása. Példák sokaságával támaszthatjuk alá, hogy ez így van. Németországnak pontosan húsz évre volt szüksége, mire teljes értékűen integrálta a Bundeswehrt, hogy a NATO-val való együttműködés elérje az interoperabilitás szintjét. A kitűnően felszerelt Benelux-államoknak pedig tíz évre volt szükségük a professzionális haderő létrehozásához.
Magyarán nincs mit a szemünkre vetniük, a körülöttünk kialakult hisztéria okát tehát máshol kell keressük. Úgy látom, két, egymástól független érdekirány összekapcsolódásának eredőjeként csaptak magasba a hullámok. Már az Orbán-kormány működésének utolsó évében, halványan bár, de érzékelni lehetett, hogy a tengerentúlon bizonyos köröknek nem nyerte el a tetszését néhány döntés és a nemzetközi porondon felvetett észrevétel. Csak illusztrációként említem a svéd Gripen vadászrepülőgépek bérletét a F–16-osokkal szemben, a kedvezménytörvény megalkotását, a Benes-dekrétumok szóvátételét. Mi volt ezekkel a gond? A repülőgépügy nem szorul magyarázatra, itt a nyers gazdasági érdekeken túl az is szempont, hogy nem kötelezte el magát a kormány az amerikai technológia mellett. A másik két esetben bonyolultabb összefüggési háló mentén jutunk el az igazsághoz. A nagyhatalmak egybecsengő érdeke az európai status quo mindenáron való megőrzése, ezért lépnek fel a leghatározottabban minden olyan esetben, amikor felmerül a gyanúja annak, hogy ez megkérdőjelezhető. Különösen érzékenyek erre, amikor olyan, nem is túl távoli történelmi igazságtalanságok okozta feszültségekről van szó, amelyeket döntő mértékben ők idéztek elő. Tisztában vannak azzal, legalábbis a politika iránt fogékonyabbak műveltebb rétege, hogy Trianon olyan seb a magyarság testén és lelkén, amelyért akár elégtételt is kérhetett volna a megváltozott világhelyzetben. Nem ezt tettük. Csupán azt kérjük, hogy az elszakított országrészeken élő honfitársaink az európai normáknak megfelelő bánásmódban részesüljenek azokban az államokban, amelyek kötelékébe az egykori igazságtalan békék taszították őket. Valamint fenntartjuk magunknak a jogot, hogy saját erőforrásainkból támogassuk őket magyarságuk megőrzésében, és biztosítsuk számukra az anyaországban nyújtható lehetőségeket.
Egy tekintélyes amerikai külpolitikai szakértő szemünkre veti ezt is, állítván: „Magyarországon ma is létezik aktív nacionalizmus”, mondván, hogy a szomszédainkkal kapcsolatos nézeteltéréseinket még a NATO-csatlakozás előtt rendeznünk kellett volna. Nem veszik tudomásul, hogy ezeket a nézetkülönbségeket nem mi idézzük elő, hanem azok, akik most törekednek a NATO-ba, és velünk együtt az Európai Unióba, és a náluk élő nagy számú kisebbségekkel – nem csak a magyar kisebbséggel – nem az Európában elfogadott és megkövetelt módon bánnak. Ugyanakkor nem tesz említést arról, hogy az érintett országokban ma is nyíltan működnek bevallottan szélsőséges nacionalista pártok, amelyek ráadásul erős parlamenti képviselettel is bírnak saját országukban. A status quo szentsége, azaz a nagyhatalmi érdekek ilyenkor erősebbek, mint azok az egyetemes emberi értékek, amelyekért lándzsát törnek az Atlanti-óceán mindkét partján.
A NATO-tagságtól függetlenül is mindent el kell követni a jószomszédi kapcsolatok, a harmonikus egymás mellett élés érdekében. De ennek csak egy rendezőelve lehet, és nem szabad kettős mércével mérni. NATO-ba történt befogadásunkkor is ez az egy mérce érvényesült, aminek Magyarország megfelelt, és most is megfelel. A további bővítéskor ugyanezt a mércét kell alkalmaznunk, és ebből akkor sem lehet engedményt tenni, ha most a terrorizmus elleni világméretű küzdelemhez új szövetségeseket kell elkötelezni. Noha jól érzékelhető, hogy egyik-másik aspiráns erején felül akar teljesíteni, rálicitálva néhány NATO-tagországra is. Létezik egy nem is annyira rejtett nyomás, hogy Magyarország a terrorizmus elleni küzdelemben vállaljon katonai szerepet is, mert ez most vízválasztó: ki tekinthető jó szövetségesnek, és ki nem az.
Nézzük azonban a másik vonulatot, amely felerősítettte az előbb felvázoltakat, és végül is kirobbantotta a hangos, ugyanakkor valójában alaptalan és igazságtalan vádaskodást. A magyarországi választásokon úgy esett, hogy a szocialisták alakíthattak kormányt a szabad demokratákkal karöltve. Mondhatni, kevéssé szerencsésen olyan miniszterelnököt választottak maguknak, aki az elnyomó kommunista diktatúrában magas állami és párttisztségeket töltött be, ráadásul kiderült róla, hogy élete egy szakaszában az elnyomást leginkább megtestesítő III. főcsoportfőnökség titkosrendőre volt. A kormányzat óriási offenzívát indított, hogy a miniszterelnök külföldi legitimációját biztosítsa. Ennek érdekében elkövették azt a súlyos vétket, hogy stratégiájukat kettős alapra helyezték. Az egyik, a lehető legmélyebben befeketíteni az előző kormányzatot, hogy ennek tükrében még feltűnőbb legyen a másik, miszerint mindent bekínálnak kérve, kéretlenül, amiről úgy ítélik meg: a Nyugat örömmel venné. Így került sor arra, hogy a kormány tagjai antiszemitának és nacionalistának minősítik az előző kormányt, miközben kéretlenül akarnak harcoló katonákat küldeni Afganisztánba, és anélkül, hogy tudnák, valójában mit vállalnak, kéretlenül felkínálják Magyarország területét az amerikai rakétavédelmi programhoz. Ezekhez képest eltörpül az a vágyuk: a bérlendő Gripen vadászgépekre luxus képességeket rendelnének, hogy a légi utántöltés által akár földkörüli pályára is állíthatók legyenek azok. Amit a szocialisták művelnek, természetesen baj, felelőtlen, kapkodó magatartásukért később súlyos árat fizethet az ország, ami nem csak pénzben fejezhető majd ki. A nagyobb gond azonban az, amikor külföldről direkt módon vagy akárcsak a sajtó útján állást foglalnak, magyar belpolitikai kérdésekbe avatkoznak be. Ennek feltétlenül véget kell vetni. A magyar nép majd ítéletet mond efelett a következő választásokon.
A szerző az Országgyűlés honvédelmi bizottságának fideszes alelnöke