Néhány éve még a minapinál jóval nagyobb izgalommal készülődtünk a NATO csúcstalálkozójára. Ez természetes is, az azonban már kevésbé, hogy az eltelt néhány év alatt mintha kicsit elfelejtettük volna, mit is jelent nekünk a NATO-tagság.
– Ma már senki nem beszél arról, hogy Magyarországnak biztonsági garanciákra van szüksége, hiszen azok már megvannak. Az értékeknek abban a rendszerében élünk, amelyet a NATO-tagság ruházott ránk, s amelyet mi önkéntesen és nagy lelkesedéssel elfogadtunk.
– A felelősségteljes atlanti gondolkodás társadalmi háttérbe szorulása talán azzal is magyarázható, hogy közben egy régen várt, de köztudomásúan fájdalmasabb belépési szakasszal járó másik integrációra készülünk, s e két dolog sokszor összekeveredik az átlagember tudatában.
– Lehet, de a NATO-tagság és az európai integráció között két szempontból is alapvető a különbség. Először is a NATO-tagság egy igen vagy egy nem kérdése volt, míg az uniós tagságra tizenkét éve folyamatosan készülünk, előzetesen ehhez alakítva életünk számos területét. Az értékek terén még ennél is nagyobb a különbség. A NATO-tagság lényegében egy szolidaritási szövetség azok között, akik a biztonságot az atlanti keretek között igényelik. Az uniós tagságot ezzel szemben a legáltalánosabban úgy lehetne jellemezni, hogy az EU kedvezményeket, jutalmakat ad azon országoknak, amelyek saját igényeiket megfelelő módon meg tudják oldani. Szaknyelven mindezt szubszidiaritásnak nevezik. Manapság ezeket a különbségeket gyakran elfelejtik, s az Európai Unió pragmatizmusát időnként kiterjesztik olyan területekre is, mint a NATO-tagság. Így az emberek szeretnék ezt is gyakorlatiasan, mondhatnám, haszonelvűen felfogni. Így természetesnek veszik a biztonsági garanciákat, de ha a haderőfejlesztés miatt be kell nyúlni a zsebbe, avagy részt kell venni egy-egy akcióban, akkor a szolidaritás nem működik.
– Ez bizony szemléletbeli gondokat vet fel, s megkérdőjelezi a társadalom uniós érettségét is. De hol vannak a gyökerei ennek a passzív magatartásnak, annak, hogy a jogokat követeljük, a kötelességekről pedig nem túl erkölcsösen el-elfelejtkezünk?
– Hadd említsek ezzel kapcsolatban egy nem túl szokványos példát! Amikor 1968-ban a magyar csapatok a társadalomban rossz érzéseket keltve bevonultak Csehszlovákiába, a közvélemény megnyugtatására lépten-nyomon lehetett hallani, micsoda Eldorádó volt ott, amerre a mieink jártak, buliztak, ultiztak a helyi katonákkal, egyszóval remek volt a hangulat. A hivatalos propaganda tehát akkor teljesen természetesen azt a látszatot próbálta kelteni, hogy csak látszólag vagyunk szolidárisak a Dubcekéket büntető szocialista táborral, valójában nem is így gondoljuk a dolgot. Az ilyen érzések keltése azonban erkölcsi szempontból rendkívül destruktív, s ez a fajta magatartás a mai világban elfogadhatatlan. Az igazi problémát abban látom, hogy ennek ellenére vannak, akik nem erkölcsi távlatokban gondolkodnak, s nem értették meg, hogy a tagsággal milyen értékrendet tett az ország magáévá. A nemzetközi szolidaritást ugyanis Magyarország csakis a nemzeti erkölcs részeként tudja megélni.
– Ha itthon nem figyelt is mindenki oda, a NATO komoly elhatározásokra jutott Prágában, s itt nem csak az újabb bővítésre gondolok. A politikusok egyenesen a szövetség újjászületéseként értékelték a csúcsot. A történelmi pillanat ünnepélyessége a hivatalos szinten kissé háttérbe szorította a szövetség felhígulásának vagy a transzatlanti feszültségeknek a problémáját. Az ezzel párhuzamos konferencián a nagypolitika holdudvarában lévők azonban feltehetőleg nyíltabban beszéltek e gondokról.
– Így van. Világosan kirajzolódott például az amerikai és az európai elképzelések közötti éles kontraszt. Az amerikai gondolkodás lényege – s ezzel még mindenki egyet is ért –, hogy teljesen új biztonsági kihívások előtt áll a világ, az igazi problémát ma a terrorizmus, a szervezett bűnözés és a kábítószer jelenti. Olyan ellenféllel kell küzdeni, amely mindenhol jelen van, valójában mégis láthatatlan. Ez a helyzet alapvetően új biztonságpolitikai koncepciót feltételez, miközben a régi problémák sem tűnnek el.
– Egy ilyen nagyszabású politikai és szakértői találkozó arra is lehetőséget nyújt, hogy lemérjük Magyarország megítélését a világban. Már csak azért is, mert lassan egy éve, a kedvezménytörvény körüli viták kezdete óta defenzívában van a magyar külpolitika. Mi az oka ennek? Mit tapasztalt, miért nem értik vagy értik félre törekvéseinket Európában?
– Szinte valamennyi magánbeszélgetésben, de nyilvánosan is elhangzottak elgondolkodtató felvetések, még ha többször mérhetetlen tájékozatlanság tükröződött is egyes komoly személyek véleményéből. A státustörvény körüli feszültség tehát reális. Emiatt a teljes magyar politikai elit – hiszen óriási többséggel szavazták meg – elsősorban azért hibáztatható, mert elmaradt e törvény értelmezése a demokrácia nyelvén. Míg a státustörvény hazai kommunikálása jónak mondható, addig áldozatául esett az ilyenkor szokásosan felbukkanó, országokhoz, bizonyos ellenséges érzületű körökhöz is köthető külpolitikai manipulációknak. A befolyásolható tömeg előtt azonban nyilvánvalóvá kellett volna tenni, hogy e törvény megalkotása miért is példamutató Európában. Kivédhetetlenül a mi javunkra szól ugyanis, hogy Magyarország például a román civil társadalom fejlődését segíti azzal, ha helyben maradásra ösztönzi a magyarságot. Ezzel éppen a fordítottját teszi annak, mint a németek, akik kiszivattyúzták a szász elitet, meggyöngítve ezzel a román polgári társadalmat. Ráadásul Magyarország anyagilag is hozzájárul ahhoz, hogy határon túli fiatalokat képezzen, akik aztán otthon kamatoztatják tudásukat. Ezt az érvet Prágában a bírálók is elfogadták, megjegyezték azonban, hogy miért nem hallottak erről korábban is. Azért, mert képtelenek voltunk ezt kifelé kommunikálni.
– Ne feledjük el, hogy az sem használt az ügynek, hogy egyesek a határokon kívül is intenzíven kampányoltak…
– Ez így van, s a belső viták exportálásának hátrányos következményeként a piszok csak növekszik, de azért azt senki ne higgye, hogy rá nem hull ebből vissza semmi!
Opelt
Az Opelt hidegen hagyja kétmilliónál több ember véglényezése
