A földmérő szentestéje

1 Ejnye már, ki az a sovány fiatalember, fenn a díszemelvényen, beszorulva elnökök, igazgatók és pártvezetők közé, akik mind éltetik Walter Ulbrichtot, a demokratikus Németországot, ilyenkor talpra ugrik az egész terem, és ütemre tapsol, a fiatalember is csapkodja a tenyerét, bár kissé riadtan, ami nem csoda: aznap érkezett Magyarországról, ő az új földmérőgyakornok, leszállt Halléban az expresszről, és egyenesen belefutott az ünnepségbe; aznap volt tizenöt éves a keletnémetek különállása, fogalma se volt erről, épp csak lerakta a bőröndjét a titkárságon, már vitték is a nagyterembe, ahol az egyik szónok hamarosan éltetni kezdte a fiatalember hazája és a jubiláló országrész örökké tartó barátságát, mindenki talpra szökkent megint, ez volt a pillanat, mikor a sovány fiatalember érezte: ebből baj lesz, a taps és vele az éljenzés még sok rosszat hoz rá, otthon az ifjúsági szervezetnek se tagja, hogyan fog kikeveredni ebből a látszatból; közben eszébe jutott a bőrönd, ami a titkárságon maradt, az ajtót bezárták, így kétszeres foglya az egésznek, ráadásul mikor érkezett, pálinkával kínálta az igazgató, „doppelkorn”, mondta cinkos mosollyal, s már töltött is, ő meg udvariasságból lenyelte.

2 Egyszer ivott pálinkát, tizenöt évesen egy vidéki lagziban, ki is hányt mindent: kacsasültet, birkapörköltet, tortát, most is hányingert érzett; egyetlen pillanatra se gondoljunk politikai gyomormozgásra, a sovány fiatalember buta még, hogy valamit meglásson, ezt jóindulatúan mondhatjuk naivságnak is, de a kettő nem ugyanaz, finom fátyol leng közöttük: az ártatlanságé, nem az, ami a nőkkel kapcsolatos, barátunknak, egy ügyetlen estét kivéve, e téren sincs semmi tapasztalata, a világról csak olvasott, s nem tudja, hogy a legtöbb könyv kétdimenziós, a harmadikat az nyeri el, aki hagyja, hogy bármi megtörténjék vele. Ő ott kezdte, azon az ünnepségen, és sajátos út lesz, amit bejár, hiszen tévedésből egész fentről, a dísztribünök magasából indult, de szerencséje volt, a tévedés idejében kiderült, míg mások ennek híján ott maradnak, és keretezett képként végzik valami homályos folyosón, de hagyjuk ezt, komoly dolgok következnek: a háború, a német arisztokrácia, s közülük egy lány, akinél a lovat csak Fülöpp Melinda ülte meg izgalmasabban, de az régen volt.

3 A sovány fiatalember az ünnepség után villamossal utazott Schkopauba, vulkánfíber bőröndjét az ülés mellé igazítva, útközben végig fogta a fülét, s közben próbált az ablakon át tájékozódni, hol kell leszállnia, bár tudta, hogy a megállóban várják, s remélte, hogy a lány lesz; másfél éve leveleztek, a család a Caesar nevet viselte, furcsa lehet ilyen névvel járni-kelni éljenző tömegemberek között, bár az még furcsább, hogy egyik ősük lenn járt a Szentföldön mint keresztes lovag, a fenébe kerülnek egy lovag utódai ilyen környékre, ahol por, füst és korom borít mindent, ez hát a Buna Művek, ahol Hitlerék műbenzint pároltak, ennek szomszédságában fog lakni, míg a földmérő cég valami szállást kerít. A lány hívta meg, de a megállóban az apja állt; hűvösen biccentett, kéznyújtás helyett vette a vulkánfíber bőröndöt, s már indult is a ház felé, egyenes tartással lépdelt, ügyet se vetett rá, a sovány fiatalember követi-e, pár nap múlva kiderült, hogy Herr Caesar a háborúban pilóta volt, zuhanóbombázót vezetett, ismertebb nevén stukát, aminek már a hangja a halált idézte: szirénázott zuhanáskor, csaknem egészen rárepült a célra, ott oldotta ki a bombákat, a pilóta fejében, amikor zuhanás után ismét egyenesbe hozta gépét, csaknem szétszakadtak az erek, talán ezért volt Caesar úr örökké feszült, fülében maradt a stuka vijjogása, nem tudta kimosni belőle. Hogy elterelje a figyelmét a múltról, elefántfigurákat kezdett gyűjteni: három vitrint rakott tele velük a gyönyörű szecessziós villában: voltak fából, voltak ezüstből, üvegből és jádéból, naponta rakosgatta őket, a szeme olyankor ártatlanul csillogott, nem úgy, mint az ebédnél, ahol elsőként ő szedett, és mindig körbenézett, mielőtt belevágta a villát a húsba. Egy ilyen ebéd vége felé azt kérdezte a gyakornoktól, hogy akkor most újra belőlük, németekből akarnak élni, mint a háború idején? Csend lett, mindenki abbahagyta az evést, a vendég reménykedőn a lányra nézett, hiába, mert annak tekintete a tányérban keresgélt, ezzel a tányérba nézéssel lett vége, anélkül, hogy elkezdődött volna, s mikor hívták a szalonba kávézni, jelezte, hogy telefonálni szeretne előbb, a titkárnőt kereste a cégnél, s amint megtudta, hogy szereztek szobát egy klubházban, összepakolt, felült a villamosra, és többé nem ment Caesárékhoz, hiába kért a pilóta felesége bocsánatot tőle.

4 A klubház egy gépgyárhoz tartozott, hét közben munkások lakták, ott jutott a magyar gyakornoknak egy szoba, amit alig lehetett szobának nevezni, hiszen se víz, se fűtés benne: az előbbit egy mintás lavór és egy mosdóállvány, az utóbbit egy vastag dunna igyekezett pótolni, mindez súlyosbítva a szimpla ablakkal, így lett a nap leghitványabb két pillanata: mikor lefeküdt, és amikor felkelt, s bizony volt olyan reggel, hogy a víz belefagyott a lavórba, olyankor a fiatalember mosdás nélkül indult útnak, de cseppet se bántotta a lelkiismeret: olvasta Kőrösi Csoma életét, s benne azt, hogy a tudós a tibeti hidegben mindig ruhástul feküdt le aludni.

5 Egy szombaton elhatározta, megnézi Berlint, a kettéosztott várost, melyről annyi filmet látott és annyi könyvet olvasott, úgy gondolta, ha ott tölt két napot, az olyan, mintha belépne a történelemkönyvbe, másfelől viszont kilép abból a klubházból, ahol egyre jobban vacogott. A szállásra valót meg akarta spórolni az utazáson, ezért autóstoppal vágott neki, így legalább látja az autobahnokat, amelyeket Hitler épített, de hát Hitlerbe botlott mindenütt: pár nappal korábban vele egyidős kollégája félrehúzta, kis leporellót vett elő a zsebéből, talán húsz képből állt, mindegyiken Hitler, az apjától maradt rá, aki elesett Moszkva alatt, ez az egyetlen emléke tőle, a sovány magyart összezavarta a leporelló, s főleg a kolléga mondata, hogy rajta kívül még senkinek nem mutatta meg, ez a mérnök ott volt az ünnepségen, és tapsolt, mikor éltették a párt első emberét, ráadásul látta őt a díszemelvényen igazgatók és titkárok között, mégis megmutatta Hitlert, az apja Hitlerét, vagy talán az övé is, hogyan van itt, miféle emberek ezek: előbb Caesar, a stukás pilóta, majd ez a kolléga, akivel magázódott, mert a tegezés visszaüthet, hátha főnök lesz belőle, s akkor lőttek a tekintélynek; ezért kell Berlinbe mennie, hátha az kitisztáz valamit, s attól fogva jobban érti a németeket.

6 Útközben, a Hermsdorfer Kreuznál, ahol keresztezi egymást két autópálya, egy lánnyal találkozott, talán a legcsúnyábbal, akit ismert és majd ismerni fog, ám épp ez a találkozás ébresztette rá, hogy a nők hatása és befolyása a férfiak életére nincs egyenes arányban vonásaikkal, ahogy testük lankáival és domborulataival sem, ezt később megtoldotta a felismeréssel, mely szerint a hatás mértéke mindig csak utóbb derül ki, mikorra már elfelejtjük a másik nevét, pedig a nők nevére vigyázni kellene, múltunkat ők őrzik, általuk magunkra emlékezünk. A csúnya lány is Berlinbe igyekezett, jegye volt az operába, ettől különlegessé vált a magyar földmérő szemében: lám, kétszáz kilométert hajlandó dideregni autóra várva, s ezt mind Janácekért és a Jenufáért, ez az igazi operabarát, pedig hát ő is szerette, kivált a neves tenoristákat, látta a Bohéméletet Giuseppe di Stefanóval az Erkelben, sajnos aznap botrányosan énekelt, a szerelmi kettősnél az első felvonás végén fél hangot csúszott, néhányan fütyültek; ó, aki képes stoppal elindulni, hogy lássa egy cseh szerző operáját, biztos nem fütyülne, az finom teremtés, lám, azt is megkérdezte, milyen helye van Halléban, s mikor hallotta, hogy fázik, megadott neki egy címet, a katolikus diákszövetségét, ott meleg van, vacsorát is kaphat, ha elmegy; keresse Brockhoffot, a diáklelkészt, remek ember: trombitázik, futballozik, és két méter magas.

7 Másnap a kezdő magyar mérnök nyakába vette a várost, hátha megtudja a titkot, Berlinét, de a környék, ahol az utcákat járta, nem adta ki magát: a házak mint egy sokat játszott darab díszletei, kopottan néztek le rá, mind szürke volt és elhanyagolt, ezek közt jöttek-mentek a berliniek, s már-már úgy tűnt, a szürke szín lesz egyetlen emléke a városról, mikor is megtorpant, mert tőle pár méterre összeesett egy öregasszony a járdán, várta, hogy valaki odaugrik, felsegíti, de nem, mentek tovább, mint akiknek halaszthatatlan a dolguk, s mikor rájuk nézett, látta, hogy mindnek egyforma dologarca van, műbőr aktatáskát lóbálnak, benne szendvicses doboz, amit reggel pakoltak be, és tíz Casino, mert így kérték a kioszkban a legolcsóbb cigarettát: „zehn Casino”, s a tíz darabot mindenkinek előrevágott papírba csomagolta az árus, nem is volt szokás cigarettával kínálni senkit, vagy ha mégis, a másik azonnal letette érte a tíz pfenniget, ennyi volt az ára egy szálnak; tízpfenniges dologemberek húztak el az öregasszony mellett, aki sírt, a lába vérzett, s akkor, szinte egyszerre a sovány fiatalemberrel, odaugrott egy férfi, csak zakót viselt, és belegyűrt sálat, fölemelték a síró asszonyt, elvitték a vöröskeresztes segélyhelyre, de nem mehettek el rögtön, be kellett diktálni adataikat, és a nővér csak nézett, mikor kiderült, hogy egyikük lengyel, a másik meg magyar.

8 Visszatérve Halléba levelet írt Brockhoffnak, a kétméteres lelkésznek, aki a hírek szerint trombitál és futballozik, már másnap hozta a választ a céghez egy orvostanhallgató, azonnali meghívás volt benne, s mikor bevezették Brockhoff irodájába, és a diáklelkész felállt asztala mellől, valóban két méter volt, az épületet valóban jól fűtötték, és valóban adtak vacsorát. Attól fogva a sovány gyakornok ott töltötte es-téit, leginkább a könyvtárszobában, ahol nyugati irodalmat talált, olyan szerzők írásait, akikről a Leipziger Strasse boltjaiban csak súgva lehetett szólni, vagy úgy sem, bár nemigen értette, miért, hiszen Böll vagy Sartre munkái odaát okoztak botrányt, és az is furcsa volt, hogy a másik Németországot mindenki így emlegette: „drüben”, vagyis odaát, mintha tilos volna kimondani a nyugati oldal nevét, de erre csak olyankor gondolt, amikor a várost járta, vagy figyelte a cégnél a kollégák diskurzusát, a diákszövetségben másról folyt a szó; ott lehetett egy előadáson, novíciusoknak tartotta a lelkész, a jelöltek egy hónapig laktak ott, csupa mosoly, csupa élet volt mind, és áhítattal hallgatták, miként kell majd szerzetesként nők társaságában viselkedni, s hogyan, ha a püspöknél negyedórát töltenek, és teával kínálják őket; az előadás végén Brockhoff szólt a földmérőnek, hogy várja az irodában, üljön le, hazautazik-e az ünnepre, s ha nem, hol fogja tölteni a karácsonyt? A kérdést nem hangsúlyozta túl, úgy nyújtotta oda, mint egy karéj kenyeret, ami nem jelent sokat, ha terített asztalnál ül a másik, de nagy ajándék az éhezőnek, főleg, ha a lelke éhes, s hogy az volt, a sok járás-kelés jelezte, főleg este, mikor vibráltak az utcán és az ablakokban az ünnepi fények, és mindenhonnan zene szólt: akkor szerette meg a kórusokat, kirakatok előtt hallgatta Bach kantátáit, s ahogy a lelkész kérdése elhangzott, úgy érezte, ezzel már nemcsak vendége a közeledő német karácsonynak, résztvevője is: köztük lehet? Nem köztük, hanem köztünk, igazította ki Herr Brockhoff, így jelezve, hogy más kint és más bent, de már állt is fel, mert négy óra volt, a zenegyakorlás ideje, amit ugyan mindenki röhögött a házban, a lelkész ugyanis magát képezte, és nagyon gyöngén trombitált, de nem tágított, megfogadta, addig nem nyugszik, míg egy Händel-darabot el nem játszik, Halle végül is Händel városa, köszönt el a fiútól, aki csak állt, és tényleg nem tudta, hogy kint van-e vagy bent, de már nem kellett, csak pár nap, s attól fogva mindig tudni fogja.

9 Advent harmadik vasárnapján átvágott a piactéren, kezében virág és egy üveg Doppelkorn, a pálinka, amivel érkezésekor kínálták, a cég vezetőjéhez tartott, vacsorára hívta, s ő azt hitte, ez megtiszteltetés, holott a vacsorát a sors egész másnak szánta, ha szabad ezt az elkoptatott fordulatot használnunk olyan este minősítésére, ami eldöntött a fiatalember számára a következő húsz évben mindent: a vacsora végén ugyanis elmondta az igazgatónak, hogy már nem fázik a klubházban, mert bejár a diákszövetségbe, ne mondja, és melyikbe, kérdezte a házigazda, s közben rágyújtott egy HB cigarettára, amit a másik Németországban gyártanak, nem az innensőben, ahol örökké éljeneznek, vajon hogy jutott hozzá, tűnődött a magyar földmérő, no, melyik diákszövetség is az, hallotta ismét a kérdést, de kicsit élesebben, mint az előbb; összerezzent, s gyorsan rávágta a választ: a katolikusoké, ó, a katolikusoké, Herr Kollege, talán nem tudja, hogy az csupán megtűrt, féllegális intézmény, ahová rendszerünkhöz hű erők nem teszik be a lábukat. Az igazgató szavai, bár értette mindet, idegenül csengtek, olyan idegenül, ahogy ő érezte magát hazafelé menet, mikor a klubházba tartott, ahol szimpla volt az ablak, az ágy borzongatóan hideg, és a lavórban reggel ismét jég lesz víz helyett. Egész úton azon gondolkodott, miért fontos, hogy az ember kint van-e vagy bent, s miért kell eldönteni mindenkinek, hova áll, és kihez tartozik, bár neki már nem kellett: döntöttek helyette, haza akarták küldeni.

10 Darázsfészek lett másnap a földmérő cég, a fiatal magyar először tapasztalta meg, hogy a csendesek is képesek indulatot kavarni, bár amit akkor kiváltott, nem volt a kedvére: a kollégák részvétből gyűjtöttek aláírásokat, szerették volna, ha marad, s a papírt, ami körbejárt, csak a vele egykorú fiú nem írta alá, az, akinek Hitler-leporellója volt. Kollégáinak érvei közt az is szerepelt, hogy feleségül fogja venni a Caesar-lányt, ettől az egy mondattól nagyon megijedt, nem azért, mert hazugság: a stukás pilótától félt, mi lesz, ha a fülébe jut a dolog, és vijjogva nekiront, lehet, hogy még megvan a revolvere. Alig egy hét volt szentestéig, mikor Brockhoff üzent: a diákszövetségben megürült egy szoba, beköltözhet újévig, ha akar, és ő akart, ment, már nem félt semmitől.

11 Ünnep estéjén a diákszövetségben hatan ültük körül az asztalt, imával kezdtük, aztán énekeltünk, hárman nem ismertük a dalokat, mi kottát kaptunk, talán ezért fújtuk oly erősen, annyira, hogy szinte fölemelkedtünk közben. Néha egymásra néztünk: a lengyel lány, a nigériai fiú, az idős apáca, az erfurti paptanár, a házigazda Brockhoff, és én, a magyar gyakornok, éreztük, hogy a hangok körbefonnak minket, hogy összetartozunk, s mikor a daloknak vége lett, a diáklelkész a karácsonyfa felé mutatott, s ennyit mondott: „Megszületett a Kisjézus.”