A Kempinski-paktum

Mivel a Magyar Köztársaság kormánya legmagasabb szinten ünnepelte meg Erdély Romániához csatolását, Magyarország újabb s immáron sokadik szimbolikus és diplomáciai vereségét szenvedte el szocialista kormányzatok jóvoltából. Medgyessy és Nastase igyekezete, hogy a két szomszéd ország kapcsolatára ne nyomják rá bélyegüket a múlt sérelmei, dicséretes. A sérelmi politizálás elutasítása azonban egy vaskos tévedésen alapul. A magyar kormányok a párizsi béke óta soha nem feszegették politikailag a trianoni rablóbéke miatti sérelmeket, amely sérelmek így soha nem határozták meg az aktuális magyar külpolitika irányvonalát. Közvetve, Trianon következményei miatt azonban kétségtelenül vannak sérelmek, amelyeket viszont a mindenkori román kormányok okoznak a romániai magyar nemzetrésznek. Csak az aktuális sérelmek felsorolása és minimális mértékű tárgyalásából terjedelmes vádirat kerekedne ki. Kezdve a marosvásárhelyi pogrommal és az azt követő magyarüldözéssel, és a román parlamentben elhangzott magyarellenes kirohanásokon át az erdélyei román hadsereg célirányos működtetésével és az elkobzott ingatlanok viszszatartásával bezárólag.
Magyar–román viszonylatban a román diplomácia hagyományosan ügyesebb, ravaszabb és – olykor – arcátlanabb. A mindenkori magyar diplomáciának állandó kihívás a román külpolitikai sasszék kivédése, ezért örök kérdés, hogy a magyar külpolitika nemcsak képes-e, hanem egyben akarja-e kivédeni a román manővereket. A tapasztalat azt mutatja, hogy a baloldali magyar kormányok toleranciája szinte határtalan, s csak kritikus esetekben hajlandók elhárítani azt, hogy asszisztáljanak a román diplomáciai fogásokhoz.
A Magyar Köztársaság miniszterelnökének és külügyminiszterének tudnia kellene, hogy december 1. nem egyszerűen román nemzeti ünnep, hanem egyben és főleg a Magyarország és a magyarok feletti történelmi győzelem ünnepe. Nagyon súlyos szimbolikus szerepe van a román államiságban és nemzettudatban ennek az ünnepnek. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke és külügyminisztere a Kempinskiben nem egyszerűen a román nemzeti ünnepet ülte, hanem koccintott arra: a románok megünneplik azt, hogy az erdélyi románok önrendelkeztek Magyarország területe és más nemzetiségek, erdélyi magyarok, szászok stb. felett. Ha a román állam hivatalos ünnepe június 4. lenne, mert a románok a trianoni békét ünnepelnék, akkor az a jelek szerint fikarcnyit sem zavarná a Magyar Köztársaság miniszterelnökét és külügyminiszterét. Együtt örömködnének Nastaséval százkétezer négyzetkilométernyi terület és egymillió-hétszázezer magyar elszakításának. A román képlet viszonylag egyszerű: maximálisan learatni a múlt sikereit a magyarok rovására, majd a „zárjuk le végre a múltat” és a „legyünk jó szomszédok” filozófiájával mattolni nem csak a magyar kormányokat, hanem lélekben a romániai magyarokat is. A magyarországi szocialista diplomácia talán azért vak ezekben a játszmákban, mert elvakítja őket az, hogy a szocialisták képtelenek normálisan feldolgozni saját múltjukat. Egyszerre propagálják a múlttal való szembenézést olyan területeken, ahol nincs vesztenivalójuk, és a múlt lezárását ott, ahol nem tudnak mit kezdeni a múlttal. A múlttól és történelemtől, a múltjától és történelmétől lelki beteg politikai garnitúra ezért szívesen nyújt kezet a múlttól hogy, hogy nem elfordulni akaró román külpolitikának. Nem lehet nem gondolni arra, hogy a szociáldemokrata névvel kacérkodó MSZP-t pártközi együttműködési megállapodás köti Iliescu Szociális Demokrácia (szociáldemokrata) Pártjához, holott a szociáldemokrata Iliescut súlyos felelősség terheli a Magyar Köztársaság szociáldemokrata miniszterelnöke és külügyminisztere által talán a múlt sérelmei közé sorolt marosvásárhelyi tragédiáért, és a magyarokat az 1989-es román rendszerváltás óta sújtó jogi diszkriminációért. Románia szociáldemokrata elnöke volt az, aki Marosvásárhely után volt annyira jó szomszéd, hogy ötödik hadoszlopnak nevezte a romániai magyarságot, hogy aztán a francia–német kapcsolatokra apellálva kampányoljon a román– magyar „történelmi megbékélés” mellett. A múlt elől menekülő magyar szocialistáknak ez egy újabb szimbolikus és ideologikus csapda volt, hiszen Nagy Imre 1989-es újratemetésével kezdődően folyamatosan a megbékélést és a kiegyezést helyezték a belpolitikai propagandájuk középpontjába. Medgyessy Péter ugyan kimaradt az előző ciklus ideológiai nagy összecsapásaiból, de Kovács László mindenfajta jószomszédsági politikától elfeledkezve mutatott hiperaktivitást annak érdekében, hogy a reálpolitikát folytató Orbán-kormány zárkózzon fel Ausztria nemzetközi bojkottjához. Ezek után a logikus kérdés: a reálpolitikus Kovács László megvonta-e a Schüssel, Haider és Iliescu közötti mérleget?
A szimbolikus aktusoknak a szocialista reálpolitika által irreálisan misztifikált Nyugaton is megvan a maguk szerepe. 1995-ben, a második világháború befejezésének ötvenedik évfordulójára rendezett ünnepségeken nem csak a német hitelekből és adósságelengedésből vegetáló Oroszország, de a győztes demokráciák sem kívánták együtt megünnepelni a demokratikus Németország képviselőivel a nácizmus és fasizmus felett aratott győzelmüket. Mert mindenki számára világos és egyértelmű volt, hogy ki kinek okozott a múltban történelmi sérelmeket…
A magyar államnak és kormánynak természetesen be kell tartani a diplomáciai játékszabályokat. A budapesti román követségen adott fogadáson képviseltetheti magát, és annak rendje s módja szerint kifejezheti jókívánságait, ahogy az Bukarestben is megtörténhet. De a Magyar Köztársaság kormányának mindamellett szimbolikus kötelességei is vannak Magyarország állampolgáraival és általában a magyarsággal szemben. Semminemű reálpolitika nem ment fel ezen kötelességek alól. Ahogy a román kormányok is maximális energiával gondozzák népük lelkét és nemzettudatát. A magyar miniszterelnöknek és külügyminiszternek csak és kizárólag akkor lehetne morális alapja együtt ünnepelni a románokkal a magyarok feletti győzelmet, ha meggyőződésük, hogy fordított esetben a románok is velük ünnepelnének Bukarestben. Játsszunk el ezért azzal a gondolattal, hogy a magyar Országgyűlés nemzeti gyásznappá nyilvánítja a trianoni béke napját, június 4-ét, vagy nemzeti ünneppé augusztus 30-át, az Észak-Erdélyt tárgyalásos úton visszajuttató második bécsi döntés napját. Ha Medgyessy és Kovács kész nyilvánosan kijelenteni, akár román újságírók előtt: biztosak abban, hogy ezekben a feltételezett esetekben Nastase is örömmel megjelenne velük a bukaresti magyar nagykövetségen, és ezt Nastase is azzal kommentálná, hogy igen, hogyne, hiszen nem szabad, hogy a múlt sérelmei vezessenek bennünket, akkor a szimbolikus Kempinski-paktummal szemben valóban semmi kifogásunk nem lehet.