A megbízottak tündöklése

Szegény Batsányi János naiv sorai óta („vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”) Magyarországon tömegessé lett az olyan távollátók jelenléte, akik közelre nézve csak saját fixa ideáikat voltak képesek elfogadni. Széllelbélelt atyafiak hitték és hiszik azt, hogy a Nyugat állítólagos felsőbbrendűsége rájuk is kiterjed, ha gondolkodás nélkül ugyanazt gajdolják, ami a csodálatuk tárgyát jelentő világrészek aktuálisnak tűnő divatjaiból hozzánk eljut. Ki kell emelni azt, hogy a nyugati divatok egyben nyugati érdekeket artikulálnak, vagyis egy hazai divatmajom elvileg önmaga ellen is utánoz.
A kezdetben elszórt kritikátlan Nyugat-imádás (peregrinusaink évszázadokig öntudatos hazafiak voltak, kisebbrendűségi érzés nélkül) a XIX. század végére bizonyos körökben tömegessé lett. Sőt a Nyugat-imádás nyomán – nem tudni, miért – a majmoló csoportok monopolisztikus hatalmat igényeltek maguknak az elmaradott Magyarországon. Azzal, hogy az általuk világmegváltónak vett nyugati divatok, jelszavak és „tudományok” igen hamar megcáfolódtak vagy legfeljebb csak részben igazolódtak, a „modern magyarok” nem törődtek, ugyanis mindig volt náluk raktáron valami új áru, amiért kötelező volt mindenkinek lelkesedni.
Normális viszonyok között az ilyen modernség csupán szubkulturális jelenség, amelyből ez-az, több vagy kevesebb tartalom lassan beépül egy adott nemzeti polgári kultúrába. Tehát még haszna is van. Nem egészen normális helyzetben azonban a szubkultúrás egyedek hatalomra törése azzal jár együtt, hogy a saját nemzeti kultúrát és többségi nemzeti polgári társadalmat célszerűen démonizálni kezdik, s irtóháborút indítanak ellene. S mi erre a legjobb mód? Anyagilag érdekelt és/vagy abszolút tudatlan tekintélyes külföldi/nyugati körök és egyedek bekapcsolása a belpolitikai és belső szellemi-kulturális harcokba. Jól jegyezzük meg, ezt a kommunisták által tökélyre fejlesztett módszert nálunk már azok előtt felfedezték és gyakorolták s utánuk sem hagytak fel vele.
A magyar modernizátorok százéves története nem más, mint külföldi gazdák (támogatók) keresése és megtalálása, hogy belső súlyukat növeljék, illetve hatalmukat legitimálják. A támogatás fejében pedig feltétlenül behódolnak és felajánlanak, piaccá és csodálóvá válnak, segítenek „világhírűvé” tenni bárkit. A becserkészett külföldi nagyságok és valódi tekintélyek aztán viszonozzák a provinciák és a kisebbrendűségi lelkesedésben leledzők szolgálatait: beleszólnak klienseik érdekében olyan országok ügyeibe, amelyről – bármily tekintélyesek és szakértők legyenek is egyébként – halvány fogalmuk sincs.
A beleszólás alapját az adott ország progresszív képviselőinek hadovája jelenti, akik a maguk érdekei szerint interpretálják hazájuk (=működési telephelyük) viszonyait. Olyan fogalmakat és helyzeteket konstruálva, amelyeket a nagy tekintélyű nyugati atyafi önmagából kiindulva is érteni vél. Elvégre a világot a Nyugat mércéjén kell mérni – az attól eltérő valóság már eleve elmaradottság, obskurantizmus, sőt egyenesen antiszemitizmus. A kapott tájékoztatás alapján egy nyugati szakember rögtön képes megalapozott ítéletek kihirdetésére. Elvégre több mint egy évtizede állandóan tanácsadók hada jár mifelénk azért, hogy a kommunista nyomorúság utáni újjáépítésben szerzett óriási saját tapasztalatukat jóindulatúlag (és jól megfizetve) megosszák azokkal, akiknek volt szerencséjük nem ismerni a proletárdiktatúrát, bár benne éltek.
Egy liberális nyugati tehetség előtt nincs lehetetlen, főleg ha helyi „liberálisok” felkészítik. Ott, ahol megjelennek, a setétség oszlik, s a politikailag korrekt stemplik mindenkit a helyére utalnak. Egy elvileg Oroszország-szakértő is megmondta most az őszintét Magyarországról, illetve annak volt kormányáról. Egy nyilatkozat után a szakértelem még inkább elmélyül, s a haladó erők újabb győzelmet könyvelhetnek el. Az adott hölgy – neoliberális értékelés szerint – többet ér, mint egy al-Kaida-harcos. Bátor véleménye ugyanis alkalmas az agysimításra, ismételgetve örök mosoly ül ki egy (poszt)kommunista hadügyminiszter ábrázatára, s a nép boldog, mert hivatott vezérei örülnek.
S aki nem így gondolja, az elcsodálkozva kérdezi: kicsoda ez vagy az a nyugati személyiség, aki a hazai „baloldal” üres lózungjait ismételve tényező lehet? E sorok írója tisztában van Magyarország súlyával s azzal is, hogy nagyhatalmi képviselők fecseghetnek össze-vissza. Azt azonban már kétlem, hogy kisebbrendűségi érzés nélküli s nem a mindenkori erőseket kiszolgáló magyar politikusnak túl sokat kellene foglalkoznia holmi sajtónagyágyúkkal. Egyetlen nyilatkozat legyen elég ilyen esetben, amely a hazai globalista erők ostoba propagandáját viszszakérdező nyugati tekintélyt helyére teszik. Például úgy, hogy felkérik arra, foglalkozzon csak továbbra is – mondjuk – Oroszországgal vagy az egyetemes újságírás tragikus etikai helyzetével. Ezenkívül legfeljebb meg lehet kérdezni hivatalos illetékeseket (ha vannak): véleményük egyezik-e holmi primitív, Magyarországról instruált manipulációval?
Egyszerűen nevetséges – bár nem nélkülözi a tragikus elemeket sem –, hogy a demokrácia állítólag egyenjogú világában egy ország politikájában tényezővé emelhetik a tudatlanságot. S egy állítólag demokratikus társadalomban holmi „liberális” tekintélyelvet ápolnak olyanok, akik egyébként a tekintélyellenes liberalizmusra hivatkoznak. Miért lehetne egyébként is tekintély valaki olyan ügyekben, amiket nem ismert, illetve az, akinek egy ország valódi helyzetéről holmi „liberális” mesélők mondanivalója alapján van ismerete?
A magyar társadalomnak lelki-szellemi-erkölcsi érdekében le kell szoknia arról, hogy „liberális” tekintélyekkel túl sokat törődjön. Egy nyugati politikai (fél)tényező például akkor sem norma, ha rasszizmusról vagy antiszemitizmusról beszél. Egyszerűen azért, mert jobban teszi, ha hazai pályán vitézkedik, az ottani valódi problémákkal. S egyébként pedig egy nálunk sokadrangú és sokadik fontosságú kérdéssel, az úgynevezett antiszemitizmussal – ami valójában csaknem kizárólag antiszemitizmus-vádat jelent – foglalkozzanak azok, akiket nem érdekelnek a sokkal súlyosabb nemzeti, szociális és környezetvédelmi globális vagy éppen értékválságos, valamint demográfiai ügyek. Egészen elképesztő az, hogy a mai, mondanivaló nélküli kormánypártok mondvacsinált ügyekkel, vádakkal foglalkoztatják a magyar politikát akkor, amikor a társadalomnak egzisztenciális gondjai vannak.
Persze éppen itt van az eb elhantolva. Ezek a priméren és másodlagosan (koalíciós) elvtársak nem arról akarnak beszélni, hogy mi lesz itt a gazdákkal, a földdel, a kis- és középvállalkozókkal, a családokkal, magyar testvéreinkkel a szomszédban, az integrálatlanul szaporodó alsó néprétegekkel stb. Nem, ők arról akarnak beszélni – túl a megrendelésre készülő feljelentéseken –, hogy a magyar társadalomban csak ők lehetnek a politikai hatalom birtokosai, mert ellenfeleik erkölcsileg, gondolatilag s a „haladás” szempontjából szalonképtelenek. Már-már köztörvényesek, mint a daliás reálszocialista időkben.
A helytartó (komprádor) szellemű csoportok mindig kedvencei a nagyhatalmi politika etikátlan vonulatának. A honi kommunisták s kozmopolita szövetségeseik tehát mindig találnak pártfogókat s visszhangozó szócsöveket. Akkor lesz a magyar társadalom véglegesen egészséges, ha e tőle független tótumfaktumokat annak tartja, amik: hazai megbízottaknak. Ha pedig az itteni főnökök hiteltelenek, akkor mitől lennének barátaik hitelesek? Egy gyógyult társadalom nem engedi a fülsértően hamis propaganda tematizációs uralmát. Főleg akkor nem, ha az egy lassan elmúló korszakhoz tartozik.