Ab ovo. Így hívják Vámos Miklós könyvkiadóját. Ab ovo: magyarul ’eleve’, de szó szerint a ’tojástól fogva’. Ez is egyfajta időszámítás. „Krisztus után” helyett „tojás után” ennyi meg ennyi esztendő. Apropó, ab ovo, hol is tartunk a tojás szerint? By-by hüllők, Mizo-Mizo, éljenek a csecsszopó emlősök! Avagy repüljenek Spielberg dinosaurus-madarai? Kotkodács, kotkodács, minden napra egy tojás. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Mi volt előbb? Kolumbusz tojása vagy a nyuszi tojta tojás? Mondják, a tojásból rántottát csinálni könnyű, de a rántottából tojást már nehezebb. Bocsánat ezért a humorgiáért, a játékért a szavakkal, fájdalomcsillapítónak szántam mindezt. Örömódának a fájdalomteli gondolkodás elé, mely ránk vár.
Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? Birtokjogi szempontból a „ki volt ott előbb” perdöntő jelentőségű. Aki előbb volt ott, azé a birtok, lett légyen szó akár földbirtokról, akár szellemi tulajdonról, mondjuk egy találmányról. Filozófiailag azonban az előbb-később kérdés megtévesztő. Lényegesebb a rántotta-tojás kontra tojás-rántotta paradoxon, jelesül a reverzibilitás-irreverzibilitás kérdése, de még ez sem jó, hisz vagylagosság van benne: reverzibilitás vagy irreverzibilitás. A valódi kérdés a filozófiában és az ontológiában az, hogy a reverzibilitás és az irreverzibilitás közül melyik a nagyobb csoport? Melyik a végső válasz? Az irreverzibilitás, a visszafordíthatatlanság, avagy a reverzibilitás, a visszafordíthatóság és ismétlődés?
Mindkét fogalom kozmikus jelentőségű. Az irreverzibilitás fölött az ananké, a sors, a végzet, míg a reverzibilitás fölött az örökkévalóság uralkodik. Az ember mindkettőt megéli. Életünk egyetlen irreverzibilis nyíl, mely a halál felé mutat, a nappalok, éjszakák és évszakok ugyanakkor folyamatosan ismétlődnek, mintha visszatérnének. Ugyanaz a tavasz persze sohasem tér viszsza, kétszer ugyanabba a folyóba lépni nem lehet, ám a megújulás időről időre tökéletes. Vajon melyik a látszat? Melyik a „mája”? A történetiség avagy a periodicitás? A halál vagy a tavasz a végső igazság? A nagy kultúrák az e kérdésre adott válasz alapján sorolhatók három fő égtáj alá.
A Nyugat szerint az irreverzibilitás a nagyobb csoport. A lényeg történeti jellegű s unikális. Nyugaton a három monoteista világvallást, a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot értem. Mindhárom hit abból indul ki, hogy a világ teremtett, a teremtés egyszeri, meg nem ismételhető aktus, melynek eredménye egyetlen világ, s ez, akár valamiféle végtelen nagyságú személyiség, a rámért egyirányú időben a halál, a végső semmi felé halad. A halál neve a kereszténységben feltámadás. A judaisztikában és az iszlámban végítéletről beszélnek a bölcsek. Miként életünk a születésből a létezésen keresztül a halál felé, azonképp a világ a teremtésből a léten keresztül az örökkévalóság felé halad. Sem a halál, sem az örökkévalóság nem fordítható vissza, onnét többé nincs visszaút, ismétlésre nincs mód. Közvetve ez a célirányos, egyszeri jelleg, az irreverzibilitás mint felelősségteli kozmikus főcsoport elfogadása tette lehetővé, hogy az evolúció és progresszió eszméje Nyugatról származzék. E rövid summázat kereteit messze meghaladja, hogy a három világvallás különböző karakterisztikumára s különböző hozzájárulására a vektoriális világegészhez most rámutassak. E vallásokban s az általuk közvetve gerjesztett kultúrákban, így a nyugati technikai civilizációban is a lényeg, az egész, a kozmosz megélésének módja a haladás, a fejlődés, a progresszió, a visszafordíthatatlan út – tól–ig.
Út Keleten is van, például a tao, de a Kelet szerint a nagyobb, a végső csoport a reverzibilitás, avagy az ottlét. Keleten főképp a buddhizmust és a hinduizmust értem, de ide sorolható a taoizmus, a konfucianizmus és a sintoizmus is. Keleten az időnek nincs kezdete, a létezés örök, még akkor is, ha bizonyos művekben, például az upanisádokban felmerült a mitikus kezdet motívuma, ettől függetlenül azonban a keleti ember a lényeget a ciklikusságon és a folyamatosságon át éli meg. A brahmai teremtést a Visnu-Siva körforgás viszi a végtelenbe, míg a nirvána öröklétét a lélekvándorlás teszi sokszínűvé. A Keletet sok világmodell uralja, bolyongó, szent Odüsszeusz. A világ örök vagy esetleges, teremtettségében is végtelenül ismételhető, s a lélekvándorlással a karmának alávetett egyéni életút akárhányszor újrajátszható a nirvánáig. Mindez a beletörődés és a remény Nyugaton elképzelhetetlen vegyülékéhez vezet, a páriák optimizmusához s a hívők kasztszerű szkepsziséhez. Itt az iránytalanság a nagyobb, az út az iránytalanság felé vezet, s a végső döntések elodázhatók: majd következő életemben másképp. Újév után majd másképp élek, nem dohányzom, nem iszom stb. A keleti ontogenezis az embert pszichológiailag alkalmatlanná teszi a törekvésre. A progresszió és az evolúció ezért aztán nem is jöhetett Kelet felől. A Kelet mindent kibír, de nem lép.
Most pediglen következzék a spirituális Dél. Délen a törzsi és animista kultuszokat értem. Nyilván lehetetlenség számba venni azt a sok száz avagy több ezer mítoszt, kultuszt, melynek mindegyike egy-egy önálló válasz a kozmosz kérdéseire. De fő jellemzőjük, hogy bennük a kozmikus és az antropomorf arány még illeszthető, mondhatnók, a primitív világképek homokompatibilisek. A nagy monoteista vallások s a keleti bölcsek, hogy a görög bölcseletről mint a célközpontú Nyugat ideológiai beszállítójáról most szó ne essék, már kapiskálták a kozmosz valós arányait. Érezték, hogy a kozmikus az emberinél kifejezhetetlenül nagyobb. Ugyan kicsoda Jehovához képest az ember? S mit számít a Siva-ciklus évmilliárdjaihoz képest egy emberöltő? A janomani indián még nem érzi, hogy az egyetemleges megértése aránybeli dezantropomorfizációt követel az embertől. A délszaki ember a lényeget saját humán dimenzióján belül éli meg, s ennek a lényegnek nincs még epicentruma. A Nyugat epicentruma Isten, az Egy, a Cél, az Örökkévalóság, az Ítélet, a Feltámadás, a Kelet epicentruma a belső Tökéletesség, a Nirvána, a szent Zéró, a Dél fia viszont mindennemű előképzettség és ideológiai előítélet nélkül közlekedik élő és élettelen, élő és halott, létező és nem létező között, s számára ez az egész így, határtalanul s egymásba oltva a mitologikusan megélt s megmagyarázott világ.
Nyugat, Kelet és Dél, eddig egyértelmű, de mi lehet Észak? Észak az, ami a Nyugatból lett: a technikai civilizáció. A szekularizált világ. A másik háromtól különbözik abban, hogy nem kultikus szinten éli meg a lényeget. Északon is van persze hit, vannak itt keresztények, mohamedánok, zsidók, jógik és buddhisták is, ám a mindennapok már nem átmitologizáltak, a kultikus való emberi jog lett, avagy közösségi cselekedet, esetleg a szabad idő eltöltésének módja. Ami kultikusan meghatározó, az a technikai haladás, ő uralkodik mindennapjaink fölött, mindennapjaink arcélét ő faragja meg. A haladást lélektanilag – mint mondtam – a Nyugatba belekódolt egyszeriség tette lehetővé, ám paradoxmód a haladás, akárcsak a darwini evolúció, sehová se vezet. Miként az utolsó célirányos haladásmítoszban, a kommunizmusban a burzsoázia a proletariátus által megásta saját sírját, úgy a haladás mint célra tartás is megásta önnön sírját – s ez a sír a teleológia hiánya. A modern természettudomány cél nélküli fejlődésről beszél, a végcél csak látszat lehet. Sem a biológiai evolúciónak, sem a természettudományos kutatásnak, sem a technikának nincs végcélja, teilhard-i „ómega pont”-ja, ahová tart. Ugyanakkor e globális céltalanság közvetlen célok hálózatából építkezik, vagyis az ontológiai végcéltalanság a találmányok, innovációk, az emberi élet állandó jobbá tételén keresztül tételeződik az északi ember számára, ki a nagy jólétben folyvást csak dideregni tud.
Van-e hát megoldás, és kell-e megoldás mindarra, amit imént felvázoltam? Kell-e megoldás vajon a három tér- és egy idődimenzióra? Nem elég ennyi? A fizikában a nagy egyesítés sokak szerint csak extra dimenziók beszámításával vitelezhető ki. Elméleti értelemben a téridő „nincs megoldva”. A négy fentebb jellemzett kultúrdimenzió, égtáj számomra hasonló megoldatlanságról tanúskodik. A monoteista nyugati, a reinkarnatív keleti, az animista déli és a racionalista északi modell egy-egy szeparált szegmens, a teljesség egy-egy vetülete. Bármelyiket tekintjük is ősforrásnak, avagy egyedül üdvözítőnek: a megismerés tovább fog torzulni. Ezek a dimenziók csak egy új dimenzió, egy ötödik égtáj segítségével lesznek egyesíthetők. Amíg meg nem nyílik az ötödik égtáj, addig jobb híján marad az ökumené, a párbeszéd és a tolerancia. De ha megnyílik, akkor nem lesz szükség többé se ökumenére, se párbeszédre, se toleranciára, mert hirdethető helyett tapasztalt lesz az egység, és ő fog uralkodni a mindennapok fölött.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
