A vallásszabadság ára

Az egyházak költségvetési támogatásának egyes részletkérdéseiről szóló vita mellett a nyilvánosság kevésbé figyelt az egyházi fenntartású, szociális alapellátást nyújtó intézményekre vonatkozó szabályok törvényhozási vitájára. Szemben a költségvetési támogatás kérdésével, a nyilvánosság témáit eredményesen meghatározó kisebb vallási közösségeket a szociális jellegű közfeladatok átvállalása kevéssé érinti. Sajátos módon a vita, amelynek tétje az egyházak alanyi joga az intézményes szociális tevékenység folytatására, a vallásszabadság iránt máskor érzékeny civil szervezetek figyelmét sem keltette fel.
A kormány nevében az egészségügyi, szociális és családügyi miniszter 2002 októberében egy nagyobb törvényjavaslat-csomagot nyújtott be az Országgyűlésnek Az egyes szociális törvények módosításáról címmel. A három legnagyobb egyház közös levélben tiltakozott a javaslat több eleme ellen, mivel az módszeresen felszámolta volna az egyházi intézményfenntartóknak az utóbbi években már ténylegesen is biztosított esélyegyenlőséget. Néhány kifogást meghallgattak, azonban a törvényjavaslatban maradtak elvi jelentőségű, a vallásszabadság szempontjából aggályos és az egyházakkal kötött szerződéseket – így a Szentszékkel 1997-ben kötött megállapodást – is sértő rendelkezések.
Az előző parlamenti ciklusban alkotott törvénymódosítások garanciákkal vették körül az egyházak alanyi jogát arra, hogy szociális intézményeket nyissanak és működtessenek. A jelenleg elfogadás előtt álló törvény kiindulópontja, hogy az alapellátás fő szabályként a helyi önkormányzatok feladata. A nem önkormányzati fenntartók működésének feltétele a helyi önkormányzattal kötött „ellátási szerződés” lenne. Az új szabályozás szerint az egyházi fenntartók egy sorba kerülnek a „civil” (például alapítványi) fenntartókkal. Ha az önkormányzat nem az egyházi fenntartóval köti meg az ellátási szerződést, akkor az egyházi fenntartók elesnek a normatív hozzájárulástól.
A törvényhozó törekvése azért érthető nehezen, mert egy analóg esetben, az egyházak által fenntartott iskolák vonatkozásában ez a vita már évekkel ezelőtt lezajlott. Az egyházi fenntartóknak az 1990. évi IV. törvény a hasonló állami intézményekkel azonos támogatást ígért. A helyi önkormányzati rendszer felállítása és a közoktatás finanszírozási rendszerének átalakítása után kérdésessé vált, hogy az azonos finanszírozás milyen módon biztosítandó. Különösen a közoktatásról szóló törvény 1996-os átfogó módosítása eredményezett olyan helyzetet, hogy az egyházi fenntartók csak külön „közoktatási megállapodás” megkötésével kaphatták meg a nekik ténylegesen járó összeget. Ha sem a helyi önkormányzat, sem az illetékes minisztérium nem kötött egy egyházi iskola fenntartójával megállapodást, az adott iskola a szektorsemleges finanszírozásból kiesett, annak ellenére, hogy ezen iskolában is úgynevezett gyermekek tanultak – adófizető szüleik vallási motivációjú döntése alapján. 1997-ben az Alkotmánybíróságnak kellett megállapítania, hogy a közoktatási törvény alkalmazásánál „alkotmányos követelmény, hogy az állam vagy a helyi önkormányzat az egyházi jogi személyek által fenntartott közoktatási intézmények működéséhez a hasonló állami és önkormányzati intézményekével azonos mértékű költségvetési támogatáson kívül olyan arányú kiegészítő anyagi támogatást nyújtson, amilyen arányban ezek az intézmények állami vagy önkormányzati feladatokat vállaltak át”. Mivel a közoktatásban való részvétel kötelező és ingyenes, így magától értetődő, hogy az egyházi iskolát igénybe vevők önkormányzati intézményeket tehermentesítenek. Hasonló a helyzet a szociális ellátásnál. (Némileg más megközelítés érvényesül a felsőoktatásban: mivel a felsőoktatásban való részvétel nem alanyi jog, a szektorsemleges finanszírozás az egyházak által fenntartott felsőoktatási intézményekre csak adott hallgatói létszámnál garantált. Ezt a keretszámot a minisztérium és a fenntartó felekezet megállapodása vagy ennél magasabb szintű megállapodás tartalmazza.) Amikor a polgár egyházi intézményt választ, akkor abból kell kiindulnunk, hogy ezt alapvetően vallási indítékból teszi, vagyis az elkötelezett intézmény választása a pozitív vallásszabadság megnyilvánulása. A felekezeti intézmény a hitéletnek megfelelőbb környezetet teremt, a vallási meggyőződésnek megfelelő életvitel inkább fenntartható (például ha vallási előírások étkezési szabályokat is rögzítenek). Zömmel idős ellátottaknál különösen nagy jelentősége lehet annak, hogy az elkötelezett intézményben – jellegénél fogva – a hitélet, a lelkipásztori ellátás könnyebben megoldható. A magánintézmények vagy az alapítványi intézmények ilyen, alapjogi szempontból jelentőséggel bíró többletet nem nyújtanak.
A törvényhozó szabadságában áll, hogy a települési önkormányzatok feladatává tegye a szociális ellátást, és ez a törvényi szabályozás alapvetően a szubszidiaritás elvének is megfelel. A feladattelepítés és a finanszírozás technikai részletkérdései nem tartoznak az egyházak érdeklődési körébe. A törvényhozó megváltoztathatja a finanszírozás módját, azonban az intézményalapítás szabadságát nem korlátozhatja, és garantálnia kell, hogy az egyházi intézmények valóban ugyanakkora támogatásban részesülhetnek, mint a közintézmények. Ha az önkormányzat feladatellátási kötelezettsége mellett egyházi fenntartóintézményt hoz létre, akkor ennek – vallási többletfunkciója miatt – elsőbbséget kell élveznie, azaz részesülnie kell az e célra garantált állami forrásokból. Semmiképpen nem elfogadható, hogy az egyházi fenntartókat a törvény más fenntartókkal – például alapítványokkal – kezelje egy sorban, azaz csak akkor engedjen nekik teret, ha maga nem tud vagy nem akar ellátási kötelezettségének eleget tenni. Különösen visszás, hogy az egyházi fenntartónak éppen a „konkurens” intézményt fenntartó önkormányzattal kell szerződést kötnie.
A vallásgyakorlás szabadságának az egyéni és a közösségi vonatkozáson túl intézményes vonatkozásai is vannak. Az intézményes szabadság „ára”, hogy előfordulhatnak – inkább elméletben, mint gyakorlatban – olyan esetek, ahol az egyházi intézmény (iskola vagy szociális intézmény) megjelenése a hasonló önkormányzati intézmény fenntarthatóságát veszélyezteti. Az önkormányzatnak kötelessége a semleges ellátórendszer működtetése, és ez néha nehézségekbe is ütközhet. A fenntartók a tanulók vagy ellátottak száma alapján kapnak támogatást, a gazdaságos működtetés pedig csak egy bizonyos méret felett megoldható. Természetesen az ellátás biztosítása egyes esetekben indokolhat ésszerű korlátozásokat, azonban nem méltányos, ha az egyházi fenntartók kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek az önkormányzatokkal szemben. A nehézségek kiküszöbölésének útja a helyhatóság és az egyház közötti párbeszéd és együttműködés, nem pedig a vallásszabadság törvényi korlátozása.

A szerző egyetemi oktató (Pázmány Péter Katolikus Egyetem)