Alakok

Ne legyen a nevem Fritz Jenő, ha nem mondom el végre az őszintét! Azt mondják a doktorok itt a kórházban, hogy a végét járom, nincs már semmi veszítenivalóm. Nem mintha hinnék nekik, de tényleg lehet valami baj velem, hiszen itt állok kilencvennyolc évesen, és már nem ízlik a disznósajt savanyított erős paprikával. A nőkről sem álmodom. Sem így, sem úgy.
Hogy komolyra fordítsam a szót, tart már ott a világ, hogy mindenki megtudja az igazságot. Nekem meg nincs miért takargatnom a múltamat.
Annak idején, ki tudja, hány évtizede, én bizony a Csapajev elvtárs szárnysegédje voltam. Nagyon megbízott bennem az a kipróbált hadfi. Legyen elég annyi, hogy amikor a fehérek rajtunk ütöttek, és menekülnünk kellett, a kezembe nyomta legféltettebb kincsét, egy viharvert vulkánfíber koffert, és a lelkemre kötötte, hogy a világ minden vagyonáért ne váljak meg tőle, akármennyire fütyölnek is körülöttem a golyók. Én persze azonnal megkérdeztem, mi van a bőröndben, mire a fülemhez hajolt: „Párizs elfoglalásának a terve.”
Alighogy kiejtette a mondatot, máris futhattunk tovább, azok a szemét fehérek aknavetőkkel lőttek minket. Menekültünk árkon-bokron át, a gallyak leszaggatták a ruhánkat, a sár, a mocsok a nyakunkig csapott fel, már alkonyodott, amikor végre megpihenhettünk egy vízmosásnál. Csapajev elvtárs megdicsért, hogy megőriztem legféltettebb kincsét, aztán elővette Marxnak A tőkéjét, és tanulmányozni kezdte benne az ember ember általi kizsákmányolásáról szóló paszszusokat. Mint mindig, amikor aludni tért. Istenem, szeretett a forradalomról álmodni, s ugyebár, mit ér a forradalom vérben forgó szemek nélkül.
Máskor némán és áhítattal figyeltem őt, de most nem bírtam magammal, úgy éreztem, ha nem tudom meg, mit takar a terv a kofferban, szétvet az izgalom, fölrobbanok. Csendben a példaképemhez léptem, lekaptam sapkámat, megrángattam a kabátujját, összevágtam a bokámat, és könyörgőre fogtam a dolgot: „Csapajev elvtárs, kérek engedélyt kérni!” A tekintete lassan kitisztult, talán még azt is felfogta, ki vagyok, de végül a fene nagy embersége kerekedett fölül, mert kérdőn intett felém. Mély lélegzetet vettem és kiböktem: „Csapajev elvtárs, ha már végighurcoltam ezt a bőröndöt az egész országon, bízzon meg bennem annyira, hogy megmutatja, mi lesz, ha odaérünk a franciákhoz!” Ő megint gondosan körülnézett, aztán gallyakat tépett le, hogy álcázza, mire készül. Amikor biztos volt bene, hogy senki sem láthat bennünket, közelebb intett. „Na, jöjjön, fiam! Pillantson bele a tervbe!” Elővett egy kulcskarikát, kinyitotta a bőröndöt, amely legnagyobb meglepetésemre telis-tele volt krumplival. Már azt hittem, elrontottam valamit, rossz koffert cipeltem magammal tűzön-vízen át, de Csapajevnek a szeme sem rebbent. A kezébe vett néhány szem krumplit, és elkezdte lerakosgatni őket körbe-körbe a földre: „Na, nézd csak, fiam… Itt állnak a franciák…”
Kapcsolatunk ettől fogva roppant bizalmassá vált. Elég az hozzá, hogy később, sokkal később, amikor már azt a bizonyos Marxot is revizionista csirkefogónak titulálták, igencsak jó életem lett, főként az vált a javamra, hogy én láttam utoljára életben Csapajevet. Nem volt olyan iskola az Uráltól a Csendes-óceánig, amelynek pionírjai ne hívtak volna meg, hogy meséljek a hősről. Ha nem vagyok a tagja 7241 Csapajev őrsnek, akkor egynek sem. Ám valamiért soha senki sem kérdezte meg a dicsőségben, bőségben eltöltött esztendők alatt, hogy milyen is volt Csapajev élete utolsó pillanataiban.
De most már nincs mese, kikívánkozik belőlem az igazság, beszélnem kell.
Szóval, feküdtem a géppuska mögött, néha-néha belepillantottam a nézőkébe, amikor egyszer csak föltűnt a dombtetőn Csapajev elvtárs. Peckesen ült a lován, a nemes állat mintha tudta volna, hogy nem akárkit hordoz a hátán, a fejét fölvetette, s akár hiszik, akár nem, büszkén, optimistán nézett a jövőbe. De persze ez mind semmi a büszke katona acélos tekintetéhez képest. Minden porcikája önbizalmat sugárzott, a fegyverzetén megcsillant a hajnali napfény, úgy éreztem, nála nagyobb harcost még nem hordott a hátán a föld.
És akkor Genyikin nagyságos úr hangja hallatszott a mögöttem lévő erdőből: „Tűz!”
A parancs az parancs. Azonnal megrántottam az elsütőbillentyűt, s csakhamar se ló, se Csapajev. Hát így láttam én utoljára életben Csapajevet. Végre elmondhattam, kinn van.
Mert ugyebár, az őszinteség a legfontosabb. Meg is van a jutalma, lám, mintha újra kívánnám a disznósajtot. Persze hogy savanyított erős paprikával.