Az én falum

A nevem Sós Márton, és alkoholista vagyok – nyögte ki nagy nehezen a gyógyulás felé vezető első mondatot a köpcös, borvirágos orrú parasztember, miután szégyellősen végigsiklatta tekintetét az egybegyűlteken az Anonim Alkoholisták falubéli klubjának napi, rendes gyűlésén.
– Csakhogy beismerte, Marci bá’ – szólt egy fejkendős asszonyság az első sorból. – Igaz, le se nagyon tagadhatná, mikor minden éjszaka ott üvöltözik a tulajdon portája előtt, hogy „Jolán, az anyádat, megint kizártál a házból, te részeges cafat”!
– A cafatot cáfolom! – rikkantott Jolán, aki amúgy valóban korán fekvő volt, viszont reggelenként elsőnek rontott be a szatócsboltba a feleséért, amit mindig fogyasztás után fizetett, mivel eladdig úgy remegett a keze, hogy nem tudta a szatyrából kihalászni kopott pénztárcáját. – Aztán meg a maga ura se jobb a vásznánál, Deákné! Tudnák ám róla mesélni, mire nem képes, ha beiszik…
– Az egyszer volt, Joli, de utána több ízben bizonyítottam az ellenkezőjét – tiltakozott vehemensen Deák Gábor takácsmester a férfiassága fölött folytatott, szokásos vita megelőzéseképpen.
– Milyen közönségesek – súgta oda fojtott indulattal és lefitymáló arckifejezéssel a helybéli tanítókisasszony a patikáriusnak, kivel napközben együtt iszogatták a férfi által pancsolt ibolyalikőrt, amelyhez tavaszonként kettesben gyűjtögették az erdőszélen az illatos virágszirmokat, miközben néha, lopva összeért a könyökük.
– Ne is figyeljen rájuk, Vilma kisasszony! Csillogó szemét csak a kitűzött Cél felé irányítsa! – motyogta a birkaarcú, puhány agglegény ritkás, hervatag bajusza alá, mire a tanítónő aszott citromra emlékeztető, halovány orcáján mosolyra emlékeztető grimasz áradt szét.
– Hiába pusmognak, hiába nézik le a magunkfajtát! – leplezte le a susmogókat a boltos a többiek zajos helyeslése közepette. – Tanult ember létükre csak miközöttünk kötöttek ki! Vagy azt nem mondták a városi oskolában, hogy az alkohol mindenkit egyformán nyomorba dönt?
– Emberek – csitította híveit a vékonydongájú plébános, a klub vezetője és életre hívója is egyben –, legyünk egymásra tekintettel, hiszen egy csónakban evezünk valahányan! Egyformán bűnösök vagyunk az Úr színe előtt, s én kiváltképp ostorozhatom magam, bár csöppet sem csodálni való, hogy ennyi disznó között a korpa közé keveredtem…
Hm… elnézést! Tehát, sorstársaim, örülök, hogy mindannyian eljöttetek…
– A uramat kivéve – szólt közbe a pék felesége –, de ő igazoltan van távol…
– Igazoltan, mi? – böffentett közbe a boltos. – Megint apró, színes egereket kerget…
– Hajnalig dolgozott a Gáspár, hogy legyen kenyere magának, meg itt, mindenkinek! – ágált a valaha szebb napokat látott, de mára elterebélyesedett pékné kivörösödött ábrázattal.
– Higgadjon, Margitka! Ami azt illeti, múltkor egy fél bajuszt meg az ura fehér péksapkáját leltem meg egyetlen zsömlyébe belesütve… Vissza is hoztam, mer’ nem engem illet – nyújtotta a becsületes juhász az asszony felé az említett holmikat. – Aztán mossa ki, lelkem, mer’ kicsinyég megrágtam, mielőtt kiköptem vóna’!
– No, Balázs bátyám, ez aztán az igazolás! – vihogott a kerek képű boltos, miközben egyik kezével a térdét csapkodta, a másikkal meg a felesége sovány hátát lapogatta nagy vidáman.
Kacagtak mindannyian; még a máskor szigorú tekintetű bíró hatalmas teste is rázkódott a nevetéstől a főhelyre helyezett hokedlin ülve, hogy az ingatag tákolmány csak úgy recsegett-ropogott az irdatlan teher alatt roskadozva. A mellette álló lóca pedig megadóan a földre borult a ministráns, a csendőr, a körorvos és csilingelő kacajú felesége fel-feltörő hahotájának periodikusan ismétlődő hullámainak következtében.
– Erre inni kell! – bődült el az öblös hangú kocsmáros, s már hordta is kifelé a söntésből a kopott poharakat meg a jóféle kisüstivel teli demizsont.
– Bosánat’ a késésér’ – gurult be ekkor a kocsmaajtón a molnár –, de a Sári megin’ fölzabálta a cefrét a kádból – mutatott földön fektében a fölötte imbolygó, borús ábrázatú szamárra.
– De nem ám tudadosan’ sinálta’ – vette nyomban védelmébe az állatot –, mer’ ninsen neki esze, amivel végiggondolja, hogy mér’ akar berúgni. A Sárinak is biztos megvan a maga oka, sak’ mi nem értjük meg őtet. Egyedül van a szegény Sári… hukk… Mer’ milyen élete van a Sárinak, mi? Sak’ ásorog’ egész nap az udvarba’, és bőg keservesen. Néha őröl egy kis búzát, a felesége meg elhagyta a Sárit… Már tíz éve elhagyott a Sári – borult zokogva szamara szügyére szegény ember, miközben a zekéje ujjába törölgette nedvesen csillogó orrát.
– Ne fizolofálgassál’, cimborám – segítette föl az első stampedlitől kissé kapatos plébános a molnárt. – Az Úr veled van. Sak veled lehet, ha már velem ninsen’… – bukott ki belőle az őszinte beismerés.
– Ne legyél magaddal igazságtalan, Kálmán – fogta két erős keze közé a bíró ivócimborájának könnyáztatta arcát, s cuppanós-nyálas csókot nyomott a homlokára –, elég, ha én az vagyok!
– Dehogy vagy te igazságtalan, Ernő – simította meg a bíró karját kedvesen a felesége, majd rögtön ezután bele is csimpaszkodott, nehogy orra bukjon.
– Te ne vitatkozzál velem, fiam! – mordult a hústorony a nejére. – Hát, nem elég baj neked, hogy én vagyok a férjed? – kérdezte elszontyolodva, mire az asszony szipogva vigasztalni kezdte őt.
A tanítókisasszony és a patikárius elégedetten mosolygott egymás alkoholgőztől széppé torzuló arcába: ilyenkor nem gondoltak arra, hogy a kisasszony egy mosolytalan, ványadt, hektikás béka, a patikus meg egy minden férfiasságot nélkülöző, magának való, körülírhatatlan jellemű pacni.
Hat óra körül megérkezett a pék is, de épp csak egy egérűző pohárkára ugrott be, s már szaladt is vissza a dagasztóteknő mellé, hogy reggelre elkészüljön a ropogó, friss, hóembert formázó cipókkal, titokzatosan kígyózó kiflikkel meg az apróbb-nagyobb meglepetéseket tartalmazó, aranybarnára sült zsemlyékkel.
Így folyt a mulatozás, meg a pálinka egészen sötétedésig. Akkor illően elköszöntek egymástól az emberek, s mindenki hazafele indult, alkoholmámoros fejében egy új nap ígéretével…