Az EU építőmestere

Európában új fejezet kezdődött – amikor Anders Fogh Rasmussen dán miniszeterelnök megtette e bejelentést, a koppenhágai EU-csúcstalálkozó résztvevői megkönnyebbülten fellélegeztek. Egy valakinek viszont súlyos kő esett le a szívéről: a kontinens egyesítésének építésze, a német Günter Verheugen elérkezett politikai pályafutása eddigi csúcsára. Három kemény esztendőn keresztül volt kénytelen latba vetni minden diplomáciai adottságát, hogy hidat építhessen a józan tények, a gyakran változó politikai hangulatok és a nemzeti sajátosságok felett. Az EU-bővítés menedzserének előbb a félelmek bástyáit kellett ledöntenie – a Nyugat rettegését az olcsó munkaerő áradatától, a Kelet aggodalmát egy új gazdasági rend követeléseitől.
Az ötvennyolc éves Verheugen kitartóan küzdött az ellen, hogy a keleti bővítés egyszerű gazdasági folyamattá degradálódjon, ezért hangoztatta kezdettől fogva: Az EU nem automata, amelybe fenn csak bele kell dugni a bankkártyát, alul pedig máris hullik a pénz”. A volt szocialista országok integrálásával megbízott komisszár a hajdani liberális külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher oldalán járta be a világot és szerezte tapasztalatait. Amikor a szabad demokraták 1982-ben felmondták a szociáldemokratákkal kötött szövetséget és átpártoltak a kereszténydemokraták oldalára, Ver-heugen a kormányváltást követően elhagyta az FDP-t és átigazolt az SPD-hez. Pártpolitikai kötődését mind a mai napig nem tudta maradéktalanul felszámolni, erre utaltak azon kijelentései, amelyeket a magyarországi választások előtt tett a poszkommunista MSZP javára – áldozatul esve annak az SPD-tévedésnek, amely szerint klasszikus szociáldemokratákat támogat.
A vasfüggöny leomlásának euforikus hangulatában az EU tagállamai nagylelkű ajánlatokat tettek a felszabadult nemzeteknek, az 1999 márciusában Berlinben lezajlott csúcskonferencián azonban már kitűnt, hogy a szegény közép-kelet-európai rokonokkal szemben jelentősen csökken a szolidaritás. Amikor hat hónappal később Günter Verheugen áttette székhelyét Brüsszelbe, kénytelen volt tudomásul venni: számtalan EU-kormány nem szívesen emlékszik vissza előzetes ígéreteire. Fokozatosan növekvő szakismeretével és magabiztosságával fogta pártját a csatlakozni kívánó országoknak, és ezen adottságokkal sikerült megcáfolnia mindazokat, akik a bővítés Göteborgban és Brüsszelben lefektetett menetrendjét nem tartották elképzelhetőnek. A tíz „új fiúnak” végül hatvanezer oldalra rúgó szabálygyűjteményen kellett átrágnia magát. A német komisszár megértessel viseltetetett a külön érdekek – a lengyel vodka védelme, a Baltikum dioxinnal mérgezett halai – iránt és hamarosan mint „jó németet” tartották számon, akivel szemben nem lett volna ildomos történelmi vádakat felhozva érvelni.
A bővítés komisszárja Koppenhágában már ismét a jövőre gondolt, a belépési szerződés ünnepélyes aláírására jövő tavasszal Athénben. „Ennél alkalmasabb színhelyet nem találhattunk volna. Görögország a demokrácia bölcsője. És biztosan elsírom majd magam, ha az Akropolisz árnyékában felcsendül a hegedűk és harsonák hangja” – mondotta. Az érzelgős búcsú előtt azonban még fontosnak tartotta levélben megfogalmazni kifogásait a magyar státustörvény módosított változatával kapcsolatban. Aktivitása tehát vélhetőleg nem ért véget Koppenhágában. Ami bizonyos: Bulgária és Románia csatlakozását már nem ő fogja befolyásolni – Günter Verheugen megbízatása ugyanis 2004-gyel lejár.