Brosúra (I.)

Vinczéné az udvaron napozott. Valójában nem napozott, szétnyitható kerti székben ült, ölében egy brosúra: Mit kell tudnia a nőszervezet felelősének? Olvasott belőle, aztán becsukta a szemét, a füzetet az ölébe ejtette, és hátrahajtotta a fejét. Nem lehetett tudni, ilyenkor alszik egy kicsit, vagy inkább azért tart szünetet, hogy az olvasott szöveget jobban megértse, mondhatnánk, teste-lelke egyesüljön a mondatokkal. Vinczénét Gizinek hívják. Mióta a fiuk, Feri katonai középiskolába jár, és csak a szünetekben jön haza Fehérvárról, anyja is, apja is keveset van otthon, dolgoznak egész nap, nincs magánéletük, csak a közügyeknek élnek. Az idősebb Vincze, mondják, a politika legszűkebb és legbelsőbb köréhez tartozik, s mint ilyen, mindig elfoglalt. Ünnepekkor a többi vezetővel és azok feleségével közösen ünnepelnek. Egy ilyen mulatás után történt a közszájon forgó eset: amikor jött haza a társaság a Vörös Csillag vendéglőből, Vincze és cimborája fogadtak, hogy melyikük tud felmászni az előttük álló kőfeszületre, arra, amelyik épp az útjukba esett. Amit – bár ezt ők nem tudták – egy kolerajárvány elmúlásakor hálából az Úrnak és a meghaltak emlékére emeltek. Természetesen egyikük sem tudott Krisztus derekánál feljebb menni, ott megkapaszkodtak a Megfeszített ágyékkötőjében, és visszahuppantak a földre. Ennek ellenére mindenkinek azt mondták, hogy a corpus két karjáig jutottak.
Tomi az udvaron játszott, Vinczéné háta mögött egy gyíkot figyelt a fűben. Azon gondolkozott, hogy mondja meg a szüleinek, hogy ő mindenáron átiratkozik a Veszprémi úti iskolába. Ott nem olyan szigorúak, mint a Tókertiben, nem osztogatnak mindjárt intőt, ha valaki otthon hagyja a füzetét vagy könyvét, nem adnak rossz jegyet magatartásból, és aki fel akarja mentetni magát torna alól, annak elég egy orvosi igazolás. Ő nem szeret se futni, se kötélre mászni, hagyják békén a tornával.
Mikor elunta a guggolást, Tomi felállt, megállt Vinczéné széke mellett, és mert megszokta, hogy a felnőttek őt nem tekintik gyereknek, rábökött a brosúrára, s azt kérdezte, mit tetszik olvasni.
A kérdezett felnyitotta a szemét, és a szomszéd gyerekének megmutatta a kincset. „Magyar nők!” – mutatott az egyik mondatra. „Kövessétek a szovjet asszonyok példáját!”
Tomi felvidult: igazán? miben?
Mindenben, mondta az MNDSZ helyi elnöke. Vegyetek példát róluk!
A gyerek nem titkolta, hogy szeretne belenézni a füzetbe, de Vinczéné nem adta ki a kezéből, csak lapozott, és sorolta a példaadók neveit. Nyikova, aki a gépállomás legjobb kombájnvezetője. Nyina Nazarova, a legjobb esztergályos. Felmutatta őt is. A gyerek felkiáltott: olyan, mint egy színésznő. A ruhája is.
Az elnöknő elnevette magát: buta vagy, kisfiam! A szovjet asszonyok valamennyien szebbek, mint mi. A kombájnvezetők és az esztergályosok ott úgy néznek ki, mint nálunk a színésznők.
És ez a sok lány? Ez egy osztály?
Igen, egy osztály. Csak nem nappali, mint a tiétek, hanem a dolgozók esti iskolájának osztálya.
Nyolcadikosok, ugye?
Fenét. Ott nincs nyolc osztály. A nappalin négy, az estin kettő.
Miért? – kérdezte Tomi. Nem tudnak elég iskolát építeni?
Dehogy! Nekik fele idő elég ahhoz, hogy a tananyagot megtanulják.
A fejükbe verik, igaz?
Dehogy! A Mjelnyikov-módszerrel tanítják őket.
Az mi?
Vinczéné felsóhajtott: buta vagy, kisfiam. Mondtam már?
Már tetszett mondani.
Vinczénét túláradó anyai szeretet járta át. Szerette ezt a kis házbeli kölyköt, majdnem úgy, mint a sajátját.
Ezt nézd! – mondta a gyereknek. – Kátya Zolotaja. A Vörös Proletár traktorgyár Sztálin-díjas tervezője.
Tomi megnézte, és mintha a legtermészetesebb volna, most ő lapozott egyet. Izgatott lett.
Tessék nézni! Itt meg nagy gyerekek. Esznek. Ők is Sztálin-díjasok?
A nőszövetség titkára a legmelegebb hangján magyarázta: ez egy napközi, kisfiam. Egy napközi ebédlője. A szovjeteknél az anya úgy dolgozik, hogy az állam eközben gondoskodik a gyerekeiről. Ad nekik reggelit, ebédet, uzsonnát…
Tomi alig bírt magával.
Nálunk is van ilyen? Nekem is adnak majd ebédet?
A vezetőnő küszködött a megindultságával.
Még nincs, kisfiam – mondta. – De lesz. Nemsokára lesz.
Az utolsó képen Vera Jakovlevna munkásnőt lehetett látni: szerető gondoskodással vette körül a családját.
Mit ad nekik? – kérdezte a gyerek. – Kávét?
Nem. Ők csáját isznak. Teát. Oroszul a tea: csája. És hússalátát esznek hozzá.
Finom lehet – mondta Tomi. – Az a fekete mi a kezükben?
Kenyér. A legfinomabb orosz kenyér.
Vinczéné össszecsukta a brosúrát, felállt. Egy kicsit gondolkozott.
Mondd meg édesanyádnak – mondta –, a jövő héten elintézem, hogy az aktivisták értekezletére őt is meghívják. Bár szigorúan veszik, hogy se kulákasszonyok, se rémhírterjesztők, semmiféle zavarkeltők ne furakodhassanak be közénk, a te édesanyád nem ilyen. Ő nem tehet róla, hogy apád, nagyapád… – Megsimogatta a szomszéd gyerekének fejét, és szívesen adott volna neki valamit, cukrot, gyümölcsöt, akármit, de nem volt nála semmi, csak a brosúra. A gyerek biztosan örült volna, ha megkapja, de az kellett neki is.
Részlet a szerző készülő regényéből