Nem első és nem is utolsó zsarolási manővere volt ez a kommunista pártnak, amelyet Rákosi a rá jellemző cinizmussal tálalt: „kérlek, hogy közöld velünk – fejezi be a levelet –, foglalkozni fog-e pártod B. Szabó dolgaival, vagy nincs kifogásod ellene, ha B. Szabó ügyét mi minden további nélkül nyilvánosság elé visszük”.
„Testvéri” segítséggel
Az akció 1947 sorsdöntő tavaszi politikai küzdelmeinek egyik jellemző mozzanata. 1946 végén a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetői megkapták a jóváhagyást Moszkvából, hogy felszámolják a magyar demokráciakísérletet. A fő cél a polgári többségű nemzetgyűlés feloszlatása, és előrehozott választások kiírása volt. Mindennek még a szuverenitás helyreállása előtt kellett megtörténnie. A dátum kizárólag a Szovjetuniótól függött. Így a választásokig szovjet segítséggel likvidálni lehetett a demokrácia fő erőit: a Független Kisgazdapártot és a Magyar Szabadságpártot. Kovács Bélát, a kisgazda főtitkárt gulágra hurcolták, Nagy Ferenc miniszterelnököt puccsal eltávolították, és emigrációba kényszerítették, a megfélemlített kisgazdapárt élére a kommunista párttagkönyvvel rendelkező Dobi Istvánt ültették.
A kisgazdapártból már 1946-ban kivált nemzeti demokraták szabadságpártját terrorral szétverték, a párt kimondta a választások bojkottját, vezére, Sulyok Dezső elmenekült az országból. A nemzeti demokraták még a kisgazdapártban maradt része Pfeiffer Zoltán vezetésével 1947 márciusában kivált a pártból, és önállóan kívánt politizálni. De még ezek után is jelentős bázisuk maradt a kisgazdapártban a nemzeti demokratáknak. Élükre B. Szabó István békés megyei gazda állt, a Független Kisgazdapárt alapító tagja – a párt Békésen alakult 1930-ban –, aki korábban vezető funkciókat is ellátott, 1946-ban például államminiszter volt. A kommunista párt célja már 1946-ban is Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán és B. Szabó István eltávolítása volt a párt vezetéséből, hogy Nagy Ferenc és Kovács Béla, a párt centruma védtelen maradjon. E három, jelentős politikai kvalitásokkal rendelkező nemzeti demokrata eltávolítását követelte a szovjet megszálló hatóság is. Sulyok távozott, és megalakította a szabadságpártot, amely kritikus segédcsapatból 1947 elejére a legerősebb polgári párttá, egyúttal a Baloldali Blokk fő céltáblájává vált. Pfeiffer Zoltán igazságügyi minisztériumi államtitkár eltávolítását több jegyzékben követelték a szovjet hatóságok, mert a legfőbb gátja volt annak, hogy a politikai küzdelmet jogi útra tereljék. Végül a kisgazda vezetés ebben is engedett: 1946 decemberében Pfeiffer távozott az Igazságügyi Minisztériumból, s ezzel szabaddá vált az út a „köztársaságellenes összeesküvés” ürügyén megrendezett koncepciós perek előtt, amelyek végül elvezettek a kisgazdapárt szétveréséhez.
B. Szabó István 1946-ban került a célkeresztbe. Ebben az esetben is a szovjet hatóságok közvetítették a kommunisták követelését: B. Szabó távozzon az államminiszteri posztról. Nagy Ferenc megint engedett Vorosilov (és Gruber kapitány) „kérésének”. B. Szabó István utóda éppen Dobi István lett, az az ember, aki Szőnyben kommunista párttagkönyvet is igényelt és kapott, s aki Rákosi tanácsára maradt a kisgazdapártban.
1947 tavaszán, Pfeiffer Zoltán távozása után azonban szinte természetesen vált a békési parasztgazda a nemzeti demokraták vezérévé a kisgazdapárton belül. Fő célja az 1945-ben demokratikusan megválasztott nemzetgyűlés idő előtti feloszlatásának megakadályozása volt. (A nemzetgyűlés mandátuma 1949 novemberéig szólt!) Emellett törekedett a kisgazdapárt nagyválasztmányának összehívására és a párt élére ültetett Dobi-féle vezetés leváltására. Ez minden bizonnyal bekövetkezett volna, ezért szabotálta el a pártvezetés a nagyválasztmány összehívását, s halasztódott a döntés a választások utánra, amikor a kisgazdapárt már csak formailag létezett.
B. Szabó István megszervezte a párton belül az „alkotmányvédő csoportot”, tartotta a kapcsolatot Sulyokkal, Pfeifferrel, sőt a demokráciában gondolkodó szociáldemokratákkal, Peyer Károllyal, Valantiny Ágostonnal is. A pártban a kisgazda értékeket legyűrő vezetéssel szemben B. Szabó „parasztdirektórium” létrehozását sürgette. A Dobi-féle pártvezetés kénytelen volt hozzájárulni a nagyválasztmány öszszehívásához (július 18-ra). Mindez a Baloldali Blokk vezetőit arra késztette, hogy B. Szabó István ellen újra megindítsák a kampányt.
A zsarolás
Az MKP központjában 1945 legelejétől gyűjtötték az információkat minden politikai ellenfelükről (és ideiglenes szövetségesükről). Rendszerezve dossziékba kerültek a zsarolási muníciók Tildy Zoltán, Varga Béla, Balogh István, Szakasits Árpád, Veres Péter és mások ellen. A dossziékat adott pillanatban elővették, és megkezdődött a zsarolási manőver. Vagy közvetlenül, vagy – mint ebben az esetben is – a pártvezetésen keresztül. A legdühödtebb támadások persze azokat érték – Sulyok Dezsőt és Pfeiffer Zoltánt –, akiket nem lehetett zsarolni, mivel felléptek a német megszállás, a nyilasuralom és a zsidóüldözések ellen.
A B. Szabó István elleni akció tehát beindult. Dobi István már aznap, június 30-án válaszolt Rákosinak, s mint fegyelmezett kriptokommunista, jelentett: „Kedves Barátom! Június hó 30. napján hozzám intézett nb. soraidra válaszolva közlöm, hogy B. Szabó István ügyét holnap tartandó politikai bizottsági ülésünkön elő fogom terjeszteni. A kérdéssel foglalkozni fogunk, és annak eredményét közlöm Veled.”
Vajon mivel zsaroltak? Előkeresték B. Szabó évekkel azelőtti beszédeit a Békési Újság beszámolói alapján. Ezekben persze semmi alap nem lett volna a zsarolásra, ha nem 1947 nyarán írják őket, amikor minden múltértékelés egyben politikai szándékot is hordozott. 1940 februárjában – fél évvel a második világháború kitörése után – B. Szabó István arra buzdított, hogy „a különféle intézkedéseket minden magyarnak zúgolódás nélkül kell fogadnia, és ezekben a sorsdöntő órákban egységesen kell alávetnünk magunkat ezeknek az intézkedéseknek, még ha áldozatba is kerülnek”. Ezt is mondta: „Az egész magyar nép érzi, tudja, hogy Horthy Miklós kormányzó erős kezében van a nemzet sorsa, és ez elegendő biztosíték arra, hogy minden magyar ember megnyugvással és bizalommal tekintsen a jövő felé.”
Máskor hatósági munkásközvetítő hivatal felállítását sürgette a mezőgazdasági munkások számára is. Ezt követelte 1946 őszén is, amit a kommunista párt megint csak a szovjet hatóságok közreműködésével tudott megakadályozni.
1947-ben a kommunisták bűnnek állították be, hogy Észak-Erdély és a Székelyföld visszacsatolása után B. Szabó lelkesen üdvözölte Kolozsvár visszatértét a magyar hazába, s kérte „a jó Istent, hogy a kormányzót sokáig éltesse, és érje meg azt az időt, amikor minden magyar visszatérhet a hazához”. 1941 februárjában újra erről beszélt a békési kisgazda: „Az egész nemzetnek összeforrva, ha kell, áldozatokat hozva kell dolgoznia az ezeréves magyar határokért.”
A Szabad Nép és egyéb kommunista lapok „újságíróinak” egyszerű ujjgyakorlat volt ebből kikerekíteni egy „horthysta-nacionalista-fasiszta” életutat. Ehhez járult még egy konkrét vád is – kisebbségellenes és antiszemita éllel –, amelyhez az újságcikk mellett jegyzőkönyvet is csatoltak.
Történt, hogy 1942-ben a zsidótörvények már korlátozták a zsidók kezén lévő birtokok szabad értékesítését. A békési határban fekvő, Neumann Elek kezelésében lévő 191 holdat azonban korábban szabályszerűen eladták egy társaságnak, amelynek együttvéve „nem volt a vételár felét meghaladó vagyona sem”. A magyar bíróság, annak ellenére, hogy a földművelésügyi miniszter az ügyletet nem hagyta jóvá, az eladást törvényszerűnek minősítette. Közben mintegy 130 kisbirtokos jelentkezett igénnyel a „felszabaduló” területre. Ekkor lépett közbe B. Szabó István, aki akkor a megye országgyűlési képviselője volt, és elérte, hogy a földművelésügyi minisztérium éljen elővásárlási jogával. Így is történt, a minisztérium letétbe helyezte a 416 ezer pengős vételárat a tulajdonos számára. A földet kedvező feltételek mellett megvásárolhatták a békési kisbirtokosok, az eredeti vevő pedig megtarthatta a harmadát.
Az esetről 1947. március 19-én jegyzőkönyvet vettek fel, amelyben Neumann Elek elmondta, hogy rávették, adja el a földjét Brhlik Pál békéscsabai szlovák földbirtokosnak „azzal, hogy ő hat névre a földre rá fog árverezni”. „Ekkor indult Békésen egy igen erős propaganda – mondta Neumann –, melyet B. Szabó István országgyűlési képviselő indított el. Eljártak a földművelésügyi minisztériumnál, amely vétót emelt, és bejelentette, hogy elővásárlást gyakorol a békési határban lévő Neumann-féle birtokra. B. Szabó István többek közt kijelentette, hogy nem fogja engedni, hogy a Békés határában lévő föld csabai tót kezébe kerüljön.” (Brhlik időközben Benkőre magyarosított.)
B. Szabó akciójának szociális élét is igyekeztek elvenni. A jegyzőkönyv szerint Neumann Elek kijelentette: „A nagy propaganda, amit B. Szabó képviselő úr Békésen kifejtett, nem tisztán szociális szempontok miatt volt, hanem saját magának is, vagyis családján keresztül előnyöket szerzett. A felosztott birtokból ő is vásárolt 10 kat. holdat, melyet lányának nevére, B. Szabó Júliára íratott.”
Romlottság és naivitás
A zsarolási akció részben sikerrel járt. B. Szabó István úgy ítélte meg, hogy vissza kell vonulnia, hiszen a „dokumentumokat” Farkas Mihály személyesen küldte át a kisgazdapártba. Ezzel felsejlett az ÁVO bekapcsolódása is.
Az FKGP politikai bizottságának ülése után Dobi azt jelentette Rákosinak, hogy mindezek „kétségtelenül alapot adnak, hogy arra támaszkodva politikai akciót lehessen vezetni B. Szabó István ellen, fegyelmi eljárásra azonban nemigen nyújt lehetőséget. Politikai megfontolások vezetnek, amikor arra kérlek, légy szíves intézkedni, hogy Pártod a megindított akciót állítsa le, mert B. Szabó István az utóbbi időben az összes fontos kérdésben mérsékelt és a koalíció követelményeinek megfelelő álláspontot foglalt el, és ilyen értelemben befolyásolta környezetét is. Ezzel figyelemre méltó szolgálatot tett az új pártvezetőségnek és a koalíciós kormánynak.”
S valóban, B. Szabó István engedett a zsarolásnak, s persze híveinek eltökéltsége is csökkent. Így az „alkotmányvédők” szigetvári összejövetele sem jelentett átütő sikert, a pártvezetés pedig Tildy köztársasági elnök bevetésével elérte a parlamenti frakció engedelmességét. A szintén zsarolt Tildy közölte, ha kell, saját pártja ellenében is feloszlatja a nemzetgyűlést. Mivel ezt megtehette a Baloldali Blokk támogatásával, az ellenállás értelmetlennek tűnt. Tildy azt is mondta, hogy „B. Szabó is a végzet felé rohan… Pfeiffert pedig ideggyógyintézetbe kell küldeni, hogy lehiggadjon.” A történelem már megmutatta, hogy ki volt az, aki a „végzet felé rohant”, erre először 1948-ban, végzetesen pedig 1956-ban Tildy is rádöbbenhetett.
Így B. Szabó és hívei megszavazták az új, antidemokratikus választójogi törvényt és a nemzetgyűlés feloszlatását. (Ezen az ülésen jelentette be a szabadságpárt a bojkottot.) Sőt: hozzájárultak a nagyválasztmány elhalasztásához is. Ezzel szabad út nyílt a magyar demokráciakísérlet felszámolása előtt.
Jutalom mégsem járt: a kisgazdapárt vezetése B. Szabó Istvánt nem jelölte a választásokon. Erre válaszul augusztus 13-án kilépett a pártból, és Pfeiffer Zoltán Magyar Függetlenségi Pártjához csatlakozott. A párt listáin kívánt indulni, az Országos Választási Bizottság azonban törvényellenesen törölte a jelöltek közül. Így képviselő sem lehetett.
Az 1947. augusztus 31-i választásokon a kommunista párt az eredményeket alapvetően befolyásoló csalássorozatot követett el, de a Baloldali Blokk így sem szerzett abszolút többséget. Ezért 1947 szeptemberétől Pfeiffer Zoltán ellen is hajsza indult, amelynek eredményeképpen megsemmisítették a függetlenségi párt 49 mandátumát, Pfeiffer pedig külföldre menekült. A célt csak így érték el: a Baloldali Blokk abszolút többségre jutott a parlamentben, s ezzel a parlamentarizmusnak hamarosan vége lett.
Mindez azt a történelmi tapasztalatot igazolja, hogy a zsarolhatóság és a naivitás bizonyos szituációkban legalább olyan káros a politikában, mint a romlottság. S azt is, hogy mindig lesznek politikai erők, amelyek ezzel az eszközzel élni fognak. Rájuk is érvényesek a kassai születésű író, Márai Sándor krízishelyzetben írt gondolatai: „Oly romlottak, nagyjából és egészében, hogy nemcsak szánni, de vádolni sem érdemes őket. Csak eltakarítani az egészet.”
***
B. Szabó István 1893-ban született Békésen. Harcolt az első világháborúban, a Przemysl várát védő sereggel esett orosz fogságba. Taskentből megszökött, Teheránban virsligyárat létesített. 1919-ben jött haza.
1930-ban részt vett a Független Kisgazdapárt megalakításában, 1939-ben e párt színeiben parlamenti képviselőnek választották. 1941-ben a Magyar Parasztszövetség létrehozásában is szerepet vállalt. (Később e szervezet alelnöke lett.)
A német megszállás alatt bujkálásra kényszerült.
1944 végén bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, és tagja maradt az 1945. novemberi választásokat követően is. 1946. február– december között államminiszter. Felmentését Vorosilov marsall, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke erőszakolta ki. 1947 februárjától, Kovács Béla törvénytelen letartóztatását követően szembefordult az FKGP vezetésével, majd kilépett a pártból. 1947 végétől visszavonult a politikától, s földjén gazdálkodott.
1950-ben kuláklistára tették, folyamatosan zaklatták, segédmunkákból élt (volt lóápoló, ládaszögelő stb.). 1956 októberében részt vett az FKGP újjászervezésében. 1956. november 2-tól november 4-ig a Nagy Imre-kormány államminisztere. A forradalom leverése után három év börtönbüntetésre ítélték. 1976-ban hunyt el.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
