Dunnyuska

Gyerekkori barátoméknak volt egy hagyományos cirmos cicájuk, semmi extra, olyan igazi falusi tigriscsíkos, úgy hívták, Dunnya. Valamelyik este zártkörű rendezvényen csecsenföldi útjairól számolt be egy ismerős újságíró; rövid előadásban összefoglalta a nép történetét, majd saját dokumentumfilmjeiből vetített. A csecsenekről jutott eszembe, s azóta nem megy ki a fejemből az a cirmos macska.
Dunnya értelemszerűen nőstény volt. Nem különösebben szép, nem különösebben nagy. Helyes, átlagos cica volt, éppen olyan, mint az erdőkkel és parkokkal körülölelt falusi kastélykórház – ahol akkoriban laktunk – másik ötven macskája is. Valamiben mégis kitűnt a többi közül: példásan jó anya volt. Mindig sokat kölykezett, hetet, nyolcat, kilencet – mindig a ruhásszekrény tetején. Aztán fújva, prüszkölve védte kicsinyeit. Védte, amíg védhette, mert előbb-utóbb a nyervogva tekergődző, vaksi kis állatokat elorozták tőle, és a kórházban dívó szokás szerint az egyik fűtő behajigálta őket a kazán tüzes poklába. (Nem írom le a neved, gyehennára való, elvetemült ember, pedig harminc év távolából is emlékszem rád, ahogy arcodon bölcs mosollyal lépdelsz, hónod alatt nagy papundeklidoboz, kismacskakarmok nesze karistol ma is a dobhártyámon, emlékszem a kazán embernél magasabb vasajtajának nyikordulására, a forró levegő dagályhullámára, a sárga és narancsvörös lángok szőttesére, és emlékszem jól a lányodra is; sosem értettem, nem fért a fejembe, hogy hogyan engedheti ezt Ő, a hatalmas Manitu, az Isten vagy a természet, miként rendezhette úgy, hogy a lányod épp a te lányod legyen, mert a Magdi volt a legszebb lány a faluban, négy évvel volt idősebb nálam, az egész falu belé volt szerelmes, minden háromévesnél nagyobb fiú róla és vele álmodott. Vajon tudta-e, hogy százak ágyában fordul meg minden éjszaka? Valamit sejthetett, amit mi azóta sem, mert elmenekült a világból, itt hagyott mindent; tizennyolc éves sem volt, amikor öngyilkos lett.)
Dunnya nehezen felejtett. Miután elpusztították kölykeit, hetekig dühösen járt-kelt a kórházban, az udvaron, a parkban, a pincékben, elkeseredetten és fáradhatatlanul kereste őket. Barátomék is a kórház egyik szolgálati lakásában laktak, de mert családi házra vágytak, a falu másik végén telket vettek. Akkoriban már évek óta minden szabad idejükben az épülő házon gürcöltek. A költözésük előtti napokban Dunnya megint lekölykezett, s a cicákat ezúttal megtartották: pince, padlás, sufni, kert, elférnek, idővel meg majd elajándékozzák a kismacskákat. Dunnya most is nyolcat kölykezett. Kéthetesek lehettek a kicsik, amikor a család költözött. Nem volt sok holmijuk, a kórház teherautója két fordulóban elszállította az öt-hat kilométerre lévő, faluszéli új házba az utolsó sámlit is. Dunnya nem könnyen engedett, fújt, prüszkölt, karmolt, elszántan harcolt, végül nyolc kölykével együtt egy lepedővel lekötözött vesszőkosárban költözött. Hogy ne legyen annyira idegen a környezet, az új házban is a szekrény tetején fészkelték el őket. Lámpaoltáskor még megvoltak, ám ébredéskor csak hűlt helyükre leltek. Viszont a kiürített régi lakás egyik sarkában a reggel érkező festők egy halom nyarvékoló, szőrös gombócot találtak. Dunnya reggelre hazavitte a kölykeit. Ezt én akkor sem értettem, azóta sem értem. Nem megy a fejembe. Nem a tájékozódás. Nem. Hanem a hogyan. Hogy vajon hány kölyköt tud egyszerre a pofájába venni, a grabancánál megragadni egy anyamacska?
Dunnya és kölykei jutottak eszembe, amikor ama vetítés alkalmával az előadó elmesélte, hogy az oroszok ellen idestova ötszáz éve kétségbeesetten védekező csecsenek voltak már talán a mainál is rosszabb helyzetben. A második világháború végén és az azt követő esztendőkben, amikor Sztálin parancsára bevagonírozták s az utolsó szálig szerteszórták őket a hatalmas birodalomban. A negyvenes évek második felében Csecsenföld megszűnt a csecsenek földje lenni. Pontosabban: megszűnt csecsenek által lakottnak lenni. És hogy akkor kik volnának azok, akik ma ott élnek (s halnak…)? Hát ők is a csecsenek. Mint vízgyűjtő területen az összefutó patakok és erek, száz- és ezerfelől, sok ezer kilométeres távolságokból szivárogtak vissza szülőföldjük felé a kétségbeesett és mindenre elszánt emberek: a hazájuk levegője után vágyakozó csecsenek. Sztálin halálakor már hetven–nyolcvanezer család élt a szigorúan őrzött Csecsenföld határain, az egyre sűrűsödő léc-, bádog- és papundeklifalvakban. Aztán átszakították a gátat, betörtek saját földjükre: hazatértek, hogy tovább harcoljanak.
Az a régi-régi macska, harminc évvel ezelőtt végül mégsem érhetett haza. A nyolcadik, utolsó kölyökkel fordult, s talán figyelmetlen lehetett már a fáradtságtól: a kórház hatalmas, díszes rácskapuja előtt gázolta el kölykével együtt az autó. Szép temetése volt. Tizenkét évesek lehettünk, és tizenkét évesen minden fiú azt hiszi, egy férfinak sohasem szabad sírnia. Barátom is zokogás nélkül szedte föl az árokszélről, csavarta rongyba Dunnyuska tetemét. És senkinek nem engedte meg, hogy segítsen, egyedül temette el a kórházi fennsík szélén.