Én nem tudom...

Én nem tudom, szabad-e szólnom Kertész Imre Sorstalanság című könyvéről. Nyilvánvalóan és természetesen méltatlan vagyok erre, hiszen csak most olvastam el, most, hogy a szerző Nobel-díjat kapott, s ez felébresztette – ha szabad így mondanom, önmagamat kissé előtérbe helyezve – a kíváncsiságomat.
Az is, hogy miként változott ez a kicsit jóindulatú, de enyhén kétkedő kíváncsiság döbbenetté, hogyan vett rajtam erőt a szánalom, amihez ismét csak nincs közöm, illetve jogtalanul sajátítom ki mint nemes érzelmet, megintcsak előretolakodva megértő lélekként, mondhatni – jobb szót nehezen találok rá – mint a méltánytalanságtól visszariadó ember, teljesen és részleteiben is a magánügyem. Akár sírva is fakadhattam olvasás közben, mivel tehetetlen harag és szomorúság járt át, de ezzel mit sem változtathattam azon, hogy szinte sohasem, hogy egyáltalán nem gondoltam arra a tizenöt éves zsidó fiúra, aki Kertész Imre volt valamikor, s nemcsak hogy nem éltem át, amit ő átélt, s nem éreztem azt, amit ő érzett, hanem úgy véltem, a holokauszt nem más, mint holtak serege, s az élőkkel nem kell sokat törődnünk, mivel az élő és a túlélő, úgymond, szerencsés.
Hadd mondjam el akkor szerényen, mintegy jogtalanul mégis, hogy a Nobel-díj-bizottság szakszerűen döntött, amikor Kertész Imrének s ennek a könyvnek ítélte a kitüntetést. Ebben a szakszerűségben bent foglaltatik a szükség- és időszerűség is, amely a mai aktust kimenti a megszokott dolgok közül, a tizenöt éves sodródó, engedelmes, megértő, mindent befogadni és mentegetni kész zsidó fiút a „méltóságok és szépek” rangjára emelve, arra a rangra, amellyel ő egykor a láger-barakk őreit vagy az egészséges (telt arcú) emberi lényeket rokonította. Ez az egyik kérdés szerintem, a másik pedig az: egy zseniális íróról van szó, akinek sikerült úgy ábrázolnia egy sokak által megérthetetlen, sőt megközelíthetetlen és befogadhatatlan eseményt, illetve helyzetet és emberi állapotot, hogy az megközelíthetővé vált, egyszóval irodalmi és gondolati eszközökkel valósította meg a lehetetlent, a maga módján a stílus és a belső, részben megmagyarázhatatlan, lélekerő segítségével valóságosan, nem szimbólumokhoz és hasonlatokhoz szegődve.
Köszönöm tehát Kertész Imrének, hogy valamit érteni vélek abból, ami absztrakcióként eddig is jelen volt bennem ugyan bizonyos távolságtartással, mondhatni lényem egy szögletében, mintegy félreállítva. Személyes köszönettel tartozom, hogy ráébresztett hiányos voltomra, anélkül hogy ezt akarta volna, természetesen. Többé-kevésbé ismerem a világirodalom remekeit, talán Kafka Pere volt rám hasonló hatással huszonkét éves koromban, de most hatvannégy vagyok, és szenzibilitásom csökkenni látszik az irodalmi teljesítmények iránt. Tehát elsősorban azt köszönöm neki, hogy a tiszteletet, már-már rajongást, amit ifjúkoromban az irodalom iránt éreztem, igazolta most, amikor a kétség belsőmben felülkerekedni látszott.
Hogy Kertész Imre magyar, az külön szerencse. Nem azért, mert a Nobel-díj végső soron is kijár a magyarnak, hanem azért, mert magyarként élte át az átélhetetlent, s magyarként gondolta végig, s fejezte ki azt, ami vele történt. Amikor a könyv végén azt kérdezik a koncentrációs táborokból „szerencsésen hazatért” magyar zsidó fiútól, mit érez, azt feleli: gyűlöletet. S a másik kérdésre, hogy kit gyűlöl, azt mondja: mindenkit. Én érteni vélem vagy megértem, legalábbis sok dolgot mérlegelve erre a következtetésre jutok, vagy remélem, hogy most, amikor azt mondja: nem érzi magát magyarnak, bár magyarul ír, azért mondja ezt, mert magyar. Magyarként hurcolták el ifjúkorában s döbbentették rá, hogy zsidó. Nem védték meg azok, akik közé tartozónak vélte magát. Az idegenek ebből a szempontból másként számítanak.
Egyébként joga van bármit hinni és mondani.
Megtette azt, amit egy ember megtehet, megírta azt a könyvet, amely örökmécsesként világít, és emlékeztet arra, hogy „hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított… igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik… S ha csak magam is el nem felejtem.”
Az örökmécses ég. Kertész Imrének más kötelessége nincs.
De talán a sors vagy a Mindenható még egy lehetőséget adott számára most: hogy megbocsásson, megértést és békét keressen.
De hogy ezt bárki elvárhatja-e tőle, én nem tudom…