Én nem tudom...

Én nem tudom, mi a bölcsesség. Van, akire azt mondják: bölcsen hallgat. A másikra: bölcsen beszél, és bölcsen cselekszik. Mondják azt is: fiatalság – bolondság. Sokszor az öregkor bölcsességéről beszélnek. Néha azonban Arzheimer doktor elrejti ezt a bölcsességet.
A napkeleti bölcsek a csillag járását követve hódoltak a jászolbölcsőben fekvő kisded előtt. De ott térdeltek a pásztorok is. Nyilvánvaló, hogy a bölcsesség nem egyenlő sem a tudással, sem az ésszel. Érzelem, sejtés, empátia és tolerancia szövi át. Talán rokon a jósággal is. Krisztus legkedvesebb tanítványai írástudatlan halászok voltak, ellenségei és elvesztői az írástudók.
Mi, keresztények úgy véljük, Péter bölcsebb volt Kajafásnál, a megtért Pál bölcsebb Saulnál. Mi hát a bölcsesség? Méltatlanul bár, de szívesen írnék erről most, amikor úgy érzem, hogy társadalmi értelemben balgaság és harag vesz körül. Az ószövetségi írásoknak van egy fejezetük, amely a Bölcsesség könyve címet viseli. Merész és balga dolog volna bölcselkednem a bölcsességről, mégis hadd idézzek e könyvből egy mondatot: „A bölcsesség kezdete, az Úr félelme.”
Nem szokás karácsonykor félelemről beszélni. Jézus szinte sohasem használta ezt a szót, bár emberi teste, érezvén a halál közelségét, vért izzadott. Így könyörgött ahhoz, aki a félelemmel teli földi világba küldte: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely. De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd.” És akkor azt is mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.”
Mit jelent a bölcsesség kezdete, az Isten félelme? Talán azt: gyakran kell gondolnunk a halálra? Ellenkezőleg! Jézus azt mondta: „Aki hisz bennem, ha meghal is, él.” Az istenfélő ember ezt az életet félti.
Az erre vonatkozó sztereotípia gyakran így hangzik: „Jámbor, istenfélő ember.” Jézus szerint az istenfélelem egyetlen lehetséges formája, túl a jámborságon, a szeretet. Míg az Ószövetség haragvó Istene rögvest és azonnal büntetett az e világi élet során, Jézus a büntetést és a jutalmazást kivonja a materiális dolgok köréből.
Pál szerint a hit (az istenfélelem) „bizonyosság egy soha nem látott dologban”. Ugyanakkor a hitet összekapcsolja a szeretettel, és a szeretetet tekinti a legelőrevalóbb és legbölcsebb dolognak. Könnyű belátni: minden rossz a szeretet hiányából fakad és minden jó a szeretetből.
Az „Úr félelme” természetesen azokra nem vonatkozik, akik Isten létezését tagadják, s így az „örök életről” vígan lemondanak. Ez a kérdés sarkalatos pontja a világnak, minden eszmének és ideának. De mi ebben a bölcsesség vagy balgaság?
Pál azt írja a korinthusbelieknek: „Hol a bölcs? Hol az írástudó? Hol a világnak vitázója? (…) Hanem a világ bolondjait választotta magának az Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket (…).”
Ézsaiás (a „rettentő titkok tudója”), aki Krisztus eljövetelét megjövendölte, így oldja fel a félelem és a szeretet közötti paradoxont: „Ne félj, én megváltottalak, neveden szólítottalak. Enyém vagy.”
A Mózes kőtábláira vésett Isten- és emberszeretetet a Megváltó eljöttével a legnagyobb parancsolattá lett. Azt mondhatjuk tehát: a bölcsesség kezdete, az Úr félelme, a szeretet. Nehéz bölcsesség ez, ne is agyunkban, hanem lelkünkben keressük.
A bölcsek ezért követték a csillag útját, a pásztorok ezért borultak térdre a jászol előtt. Ez a bölcsesség, amellyel az Istennel való találkozás után, az Úr fényességétől sugárzó arccal Mózes állt népe elé, s amellyel Jézus, halála előtt, Atyjához imádkozott. Ez a bölcsesség, a szeretet bölcsessége hozta létre Európát és a modern civilizációt.
Hogy hívőként, keresztényként mindig élünk-e ezzel a bölcsességgel, én nem tudom…