EU: mit nyerünk és mit veszítünk?

Qui perd, gagne! Aki veszt, nyer. Illyés Gyula idézi ezekkel a szavakkal Jean Paul Sartre-ot, és hozzáteszi: nincs hét, hogy a francia filozófus le ne írná ezt a mondatot. Mintha ezt a rezümét tanulta volna francia agyával Hegeltől. „Nem sok az ilyen megvesztegető mondat – olvashatjuk tovább –, bizonyos.” És most jön a lényeg: „Vesztünk, vesztünk, de mivel Hérakleitosz nagy becsületszava szerint az egész át fog fordulni ellenkező irányba – nem sok van ilyen szép vigasztalás.” Az Európai Unióba való belépésünk küszöbén mostanság naponta kérdezzük: itt, Európa közepén, beékelődve évszázadok óta Nyugat és Kelet közé, mit nyerünk és mit veszítünk vele? Ezt a kérdést tettük fel mi is a közélet néhány képviselőjének.

Részben begyógyulnak a sebek
Vizi E. Szilveszter: A magyarság, mi-után letelepedett a Kárpát-medencében, és felvette a kereszténységet, mindig is része volt Európának. Része volt Európának, amikor megvédte a török hódítástól, része volt akkor is, amikor – mint olvasztótégely – befogadta a keletről, nyugatról, délről hozzánk érkezetteket. És része volt akkor is, amikor 1456. október 23-án Kapisztráni Szent János, a ferences barát győzelemre vezette a magyarokat a török ellen a nándorfehérvári ütközetben, egyébként azóta szól tiszteletükre a déli harangszó egész Európában. És része volt akkor is Európának, amikor példát mutatott 1956 októberében, amikor a megtörhetetlen Magyarország megmutatta a világnak, hogy a történelem irányát a gyengébb is befolyásolhatja, ha az erősebb embertelen. Európaiak voltunk akkor is, amikor a keletnémetek előtt megnyitottuk a határt, és ezzel a berlini fal alappillérét bontottuk el, megnyitva a lehetőséget Németország egyesítésére.
Amikor belépünk az Európai Unióba, az európai nemzetek e gazdasági szervezetébe, akkor ez az Európa nem az államok Európája lesz, hanem a nemzeteké. Amelybe minden nép viszi magával kultúráját, nyelvezetét, tulajdonságait, és ezzel egy sokszínű Európában, egymást megismerve csak gazdagabbak leszünk kultúrában, művészetben, tudományban. A magyar kultúra, tudósaink és művészeink révén mindig is sokat adott a világnak, a világörökségnek. Sportolóink az ország gazdasági és politikai súlyát messze meghaladó eredményességgel vesznek részt a világ versenyein. A magyar szakember mindig szívesen látott munkaerő a világ valamennyi országában. Csatlakozásunkkal a Keletet és a Nyugatot elválasztó szögesdrót is végleg eltűnik, és amikor a Európai Unió környező országainkkal is kiegészül, akkor Trianon sebei is részben begyógyulnak, hiszen az Európai Unión belül az államhatárok eltűnnek, és kultúrnemzetünk újraegyesül.
Veszteni: elveszítjük izoláltságunkat, elveszítjük azt a félelmünket, hogy otthon felejtettük útlevelünket, és így visszafordítanak a határon, és akkor nem tudunk Bécsbe utazni; elveszítjük kishitűségünket, elveszítjük megbélyegzettségünket, hogy mi ideát vagyunk, ők pedig odaát; hogy mi szegényebbek vagyunk, mint akik száz kilométerrel odébb laknak; és hoszszabb távon elveszítjük a trianoni szerződés és az 1947-es párizsi békediktátum megrázkódtatásának gazdasági, infrastrukturális nyomait.

Rangsorvita a politikai elitben
Ranschburg Jenő: Lehet, hogy naivan közelítem meg a kérdést, de őszintén mondom: tele vagyok várakozással az EU-csatlakozással kapcsolatban. Higgadtan értékelve a kérdéskomplexumot, még az sem biztos, hogy kezdetben több előnyét élvezhetjük majd, mint hátrányát, ám hosszú távú érdekeinket mindenképpen az integráció szolgálja. A pszichológus jövendő reményei közt egy olyan európai egyesült államok szerepel, amely azonban mégsem kopírozza az óceánon túli előzményeket. Az Amerikai Egyesült Államok népeinek nem volt közös kultúrájuk, történelmük kezdetben, csak a nyelv volt a kohéziós erő. Európában más a helyzet, hiszen millió és millió kultúra egymás mellett élése, egymást segítő kapcsolata van kibontakozóban. Egyetlen félelmem van, jelesül az, hogy ezek a sajátos színeket, páratlan értékeket hordozó kultúrák eliminálódhatnak az európai közös égisz alatt. Éppen ezért hallatlanul fontos, hogy az egymás értékeinek átvétele mellett megőrződjenek a magyar hagyományok is. Meggyőződésem, hogy az emberi szabadságot egy-egy ilyen kultúra továbbélése és virágzása csak kiteljesítheti a vágyott európai közösségben.
A hatvanas években még szinte privilégiumnak számított a külföldre, illetve nyugatra járás. Abban az időben mehettem ki konferenciákra, szimpóziumokra, amikor egy egyszerű munkás, kisiparos, netán értelmiségi számára majdhogynem elérhetetlen kiváltság volt a nyugati kultúrákkal való személyes megismerkedés. Itthoni szemmel szinte felfoghatatlan dolgokat, értékeket tapasztaltam, így azoknak a generációknak, amelyek már javában átélték a régi rendszert, annak minden buktatójával, korlátozásával, különösen átélhetővé válik a mostani lehetőség. Pedig buktatókon most is keresztül kell mennünk, nem szabad hitegetnünk magunkat, mivel az EU-csatlakozás számos felelősséget, többletmunkát is a vállunkra fog rakni. Különösen fontosnak tartom, hogy a társadalom zöme leküzdje azokat a kisebbségi érzéseket, amelyek még ma is fellelhetők a lakosság jelentős részében. Talán ezeknek a néha valós, ám legtöbbször képzelt félelmeknek a rovására írandó, hogy ma még a polgárok jelentős hányada elutasítja az európai uniós csatlakozásunkat. Felfokozott figyelemmel s információáradattal kell tehát azon munkálkodnunk, hogy a lakosság ma még ódzkodó kisebbik hányada valós képet alkothasson az előttünk lévő feladatokról. Bár a rendszerváltozás óta több mint egy évtized telt el, meg kell tanulnunk a szabad levegőn élni, hogy ne csak a társadalom egy jobban informált szegmense, hanem minden rendű és rangú polgár kiaknázhassa az EU nyújtotta előnyöket.
Igen veszélyesnek tartom, már csak az előbbiek miatt is, azt a tendenciát, hogy amint a téma bekerül a politika erőterébe, rögvest rangsorvita kezdődik a politikai elit szereplői között. Amikor egy politikai tömörülés zászlajára tűzi az uniós integrációt, tartózkodnia kellene attól, hogy ezt más ellenében tegye. Az uniós csatlakozás ugyanis olyan felelősséget hordoz mindannyiunk számára, amellyel, ha önző szempontok szerint, napi politikai érdekek mentén nem jól sáfárkodunk, gyermekeink, unokáink jövőjét tehetjük kockára.

Félig piaci, félig bürokratikus
Schöpflin György: Van a kérdésre egy nagyon egyszerű válasz: hosszú távon nyerünk, rövid távon veszítünk. Tény, hogy az agrártámogatások tekintetében nem lehet túl nagyvonalúnak nevezni az Európai Uniót. Sok gazdasági vonatkozásban Magyarország egyenlőtlen helyzetbe került az EU-csatlakozás révén. A mezőgazdasági támogatások óriási előnybe helyezik a német, holland, francia mezőgazdaságot a magyarral szemben. Versenypolitika tekintetében ugyancsak fennáll a veszélye annak, hogy Magyarország a rövidebbet húzza. Ugyanis azt, hogy a magyarok a kilencvenes években különféle előnyöket nyújtottak a külföldi befektetőknek, nem lehet összeegyeztetni az EU-versenypolitikával.
Mindemellett Magyarország kihasználhatja azokat az alapokat, amelyekből utóbb sok mindent finanszírozhat az országban. Csakhogy azokat a támogatásokat nem olyan alapon fogja adni az EU, hogy az jár Magyarországnak, hanem folyamatosan pályázni kell érte. Annak idején az írek ezt nagyon ügyesen csinálták, s az alapok 90 százalékát megnyerték. Szerintem a magyar államapparátus, illetve a magyar elit még nem nézett szembe azzal, hogy az Európai Unió nem egy szovjet típusú rendszer, ahol automatikus az elosztás, hanem a szigorú pályáztatást a felhasználás után szigorú ellenőrzés követ. Ha a magyar elit ezt nem érti meg, akkor Magyarországnak nem fogja megérni az EU-csatlakozás, az, hogy a kötelességeket ugyan már elfogadta, de a jogaival nem tud élni. Meg kell tanulni, hogyan kell „európai uniós módon” gondolkodni, ami egészen más tudási formákat igényel, mint az eddigi magyar politizálás.
Az EU-tagság mindenképpen védettséget fog jelenteni. Magyarország huszonnégy új partnert szerez magának. Olyan hálózatba, kommunikációs rendszerbe kerül be, amely során sokféle új információhoz juthat hozzá az ország. Alapvető változást jelent majd, hogy ez a tagság nem olyan hierarchikus módon fog működni, mint hajdanán a KGST-ben, ahol Moszkva útmutatásait kellett követni. Az EU-tagság egy félig piaci, félig bürokratikus rendszer, ahol folyamodni, tolakodni, lobbizni, politizálni kell. Ennek a módját pedig meg kell tanulni. Az a benyomásom, hogy a lengyelek ezt már sokkal jobban tudják, mint a magyarok, s ők már nagyon-nagyon kemény vitákat folytattak Brüsszellel.
Nem hiszek a visegrádi négyek fennmaradásában. Hosszabb távon hol össze fog állni, hol nem, ugyanis az unión belül a földrajzi helyzet nem lesz determináló. Bár tudvalévő, hogy jelenleg Magyarország és Szlovákia együtt lobbizik a Benelux államokkal, de Brüsszelben majd könnyen kiderülhet, hogy Magyarországnak például Portugáliával lesznek közös érdekei. Az Európai Unióban nagyon is él a kisállamok közötti szolidaritás a nagyállamokkal szemben. Azt is biztosnak tartom, hogy a státustörvényt nem lehet majd fenntartani, mert az EU azt fogja mondani, hogy az sérti a román és a szlovák állam szuverenitását, s területkívüliséget jelent etnikai alapon.
Valószínűleg sok magyar ember számára veszteséget jelent majd az is, hogy kiderül: az a szuverenitás, amelyet viszszanyertek 1991-ben az oroszok kivonulásakor, kevesebbet számít, mint gondolták, mert a Nyugat nagyon sok címen képes lesz beavatkozni az ország életébe. Hozzá kell tennem: nem csak Magyarországon. Ezt fel lehet fogni hátránynak. De ez az Európai Unió. Az unión belül lehet lobbizni, vitatkozni, ellenkezni. Ebből a szempontból viszont előnyösebb az Európai Unión belül, mint kívül lenni.

A beléptetőknek fontos?
Nemeskürty István: Erre akkor tudnék válaszolni, ha pontosan megismerném a csatlakozás feltételeit. Ezek eddig számomra és a nemzet nagy része számára ismeretlenek. Vajon miért? Tanácsos lenne eloszlatni azt a sokunkban élő gyanakvást, hogy ez a kitüntetésként feltüntetett „belépés” nem is annyira számunkra fontos, mint inkább a beléptetők számára, akik azonban ezt bölcsen titkolják.
Ez az én válaszom.
[Részlet N. I. Mi történt velünk? című napokban megjelent könyvéből:
„Bizonyára akadnak, akik úgy vélik: közérdek, ha minél hamarabb beállunk a sorba (mint az elmúlt évszázadban mindig, de sohasem sikerrel.)
A gyanús csak az, hogy akkor miért nem világosítják fel a társadalmat? Miért titkolódznak? A mai napig nem tudjuk, mit követel tőlünk a metternichi ravaszsággal megszőtt brüsszeli pókháló. Az már bizonyos, hogy ha nagy kegyesen felvesznek az Európai Közösségbe, annak nagy ára lesz. (…)
Nem szabad beletörődni, hogy a nemzet munkájának egyetlen elismerése a külföld urai által megszabott feltételek alázatos végrehajtása legyen.
Követeljük meg a bármikori kormánytól, hogy kimerítő részletességgel, türelemmel és gyakorisággal magyarázza el »alattvalóinak« az Európai Közösségbe való felvételünk feltételeit, szabályait, előnyeit és hátrányait. A nemzet alapos mérlegelés után döntse el: be akar-e lépni oda, ahol nem látják szívesen? Ne szerződjünk el rabszolgának, azt különben se szerződtetik, hanem vásárolják.”]

Nagy a média felelőssége
Fábry Sándor: Egyvalamire biztos, hogy megoldást hoz az uniós csatlakozás, és ez a Trianon-kérdés. Hosszú távon végre rendeződhetnek a bennünket régóta foglalkoztató gondok, s ha Ukrajna, Szerbia, illetve Kárpátalja csatlakozása a távolabbi jövőre tehető is, Szlovákiában – s reményeink szerint nemsokára Romániában is – virtuálissá válnak a határok. Így minden bizonnyal az indulatok is lecsendesednek majd.
Az uniós csatlakozás kezelésében azonban komoly hiányosságokat látok. Nemrégiben egy barátom azt kérdezte tőlem, tudom-e vajon, hogy nálunk mikor vezetik be az eurót. Mindketten tanácstalanok voltunk. Más: én például mostanában tudtam meg, mit is jelent a tárgyalásokon sokszor hangoztatott kvóta. Mindezzel csak azt akarom hangsúlyozni: belépési vágy van, de nagy a tájékozatlanság, mindkét politikai oldalról kevés tény, számadat, s egyáltalán: olyan tájékoztatás hangzik el, amelyből a közpolgár pró és kontra meghallgatva az érveket, leszűrhetné a maga számára a tanulságot. Az természetes, hogy a kormány azt mondja, mindent megtett az ügy érdekében, az ellenzék pedig mindezt kétségbe vonja. Ez a dolguk. Itt áll azonban több millió ember, s kapkodja a fejét sokszor a röpködő, egymást vádoló mondatok hallatán, s nem tudja, a majdnem kétmillió tonnás tejkvóta sok-e vagy kevés, a hektáronkénti 4,7 tonna elegendő-e avagy sok. A lényeg: mindkét oldalnak, s a médiának is fokozott a felelőssége, hogy segítse az embereket abban, hogy eligazodjanak a tények erdejében. Fülig Jimmyvel szólva tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani, így minden adatot sem lehet azonmód értelmezni. Ki kellene ragadni az EU-kérdést a politikai csatározás arénájából. Éppen ezért a legnormálisabb kezdeményezésnek azt tartom a választások óta, hogy a négy parlamenti párt mintegy road show-k keretében végigjárja az országot, elmagyarázandó az embereknek a miérteket és hogyanokat. Az EU-csatlakozás szerintem sokkalta komolyabb kérdés annál, hogy kizárólag politikusokra bízassék. Felelős, politika fölé emelkedő tájékoztató műsorokra, cikkekre, beszélgetésekre van szükség, s ebben a média felelősségét aligha lehet eltúlozni. Meg kell minket tanítani „EU-ul”. Akkor majd könnyebben megértjük talán, hogy a lengyelek miért kaphattak az államháztartási hiányuk kompenzálására egymilliárd eurót, mi pedig semmit. Azt sem érthetjük különben, miért lehet törvényszerű, hogy míg Görögországban és Portugáliában a csatlakozás idején 437, illetve 211 euró támogatás esett egy főre, addig Lengyelországban 67, nálunk pedig csupán 49 eurót regisztrálhatunk fejenként.
Egy szó, mint száz, költeni kell a megfelelő tájékoztatásra, mert ha Mari néni a piacon továbbra is azt hiszi, hogy nem csinálhat karácsonyra mákos bejglit, s nem tudja, mivel etetheti az állatait, baj van. A közember bénultan áll, már azt sem tudja, hol lakik az Úristen, s megvan a veszélye, hogy ha megfelelő tájékoztatás híján a bizonytalanság lesz rajta úrrá, megfordul az akarata, s a csatlakozásra nemmel voksol.
Vigyázó tekintetünk Írországra vessük! Úgy vélem, éjjel-nappal „irológusnak” kell lennünk, s tanulmányoznunk kell, hogyan kommunikálták sikeresen az uniós jövőt.

Lefelé tartó értékrend
Koltai Lajos: Egyszer már én magam is tartoztam Európához, ahová most valamennyien megpróbálunk bemenni. Úgy voltam Amerikában is eddig, úgy tekintettek, mint egy európait. Európát képviseltem benne. Nemcsak Magyarországot, hanem az európai kultúra részét. Szerencsés téma és találkozás is kell hozzá, persze. Nekem ez megadatott, például a kétszeres Oscar-díjas, európai kultúrán nevelkedett Jodie Foster színész és rendező Haza, az ünnepekre! (Magyarországon Szédült hétvége címmel vetítették) című filmjében, amelyben én voltam a kiválasztott. A film a november végi Thanksgiving Dayről, a hálaadó ünnepről szólt, ami európai vagy magyar fejjel gondolkodva, a karácsonnyal egyenértékű ünnep, és azt sugallja, hogy ezen a napon senki se legyen egyedül. Mindenki hívjon valakit az asztalához. Két embert is hívhat! A mi európai karácsonyunk hasonló gondolatot hordoz: a családok megpróbálnak összejönni és összetartani. Még a film címe is a karácsonyra rímel: Home, for the Holiday, Haza, az ünnepekre! Egész évben arra vár mindenki, hogy az a bizonyos ünnepi asztal meg legyen terítve, és ki-ki elmondhassa a saját – ilyen-olyan – monológját. Kifejthesse a múlt karácsony óta magával hurcolt sértettségét, vagy a gyerekkora óta felgyülemlett, ki nem mondott panaszát és így tovább. Így volt a filmben is. Mindenki „elénekelte” a maga „áriáját”. Közben úgy éreztem magam, mintha Csehovot forgatnám. Amint teltek-múltak a napok, egyre többször jegyezte meg Jodie Foster: „De jó, hogy velünk vagy, Lajos!” Hogy tudniillik az én jelenlétemtől most egy különös mixtúra születik. A film tipikus amerikai történet, amerikai ünnep a témája, mégis van valaki, aki egy másfajta kultúrát képvisel, az én jelenlétem nem engedi meg, hogy „tiszta” amerikai film szülessen. Van valaki, aki úgy néz át a kamerán, úgy fogalmaz a történethez képeket, hogy közben nem engedi el a filmet az érzelmesség irányába.
Öt-hat évvel ezelőtt tehát úgy forgattam Amerikában, mint aki Európából hozott valamit, magyarként voltam ott természetesen, és azt a kultúrát képviseltem, amelyen felnevelkedtünk, s amely régóta az európai kultúra része. Éppen ezért – a kérdésre válaszolandó – az Európai Unióba való belépésünktől azt várom, hogy azok az értékek, amelyek megvoltak már a XX. század elején, és képződnek ma is, felértékelődjenek, megfelelő helyre kerüljenek és méltó megítélést nyerjenek. A probléma ugyanis ebben a pillanatban az a világgal, hogy lefelé tartó értékrendben gondolkodunk, s a tendenciának nem látjuk a végét! A napfény íze című film világosan rámutatott erre. Egyfolytában lefelé megy minden. Sajnos itthon is.
Ami a vesztést illeti: a globalizációtól mindenki fél; én is. Hogy bizonyos polcokra vagy dobozokba fogunk kerülni, ahogy egy múzeumban. Hogy azt mondják: Magyarország a 18-as polcon, a B fiókban található, onnan tessék kivenni, ott van róluk valami. Ezt nem szeretném megérni! Az európai kultúra arról volt híres, hogy a nemzeti kultúrák összeadódtak, s ez így természetes is. De nem veszíthetjük el a közösségen belül a nemzetit, a helyit, az etnikait, a sajátosan magyart. Ezt minden körülmények között meg kell őriznünk.
A Seneca utáni évtizedek legjelentősebb sztoikusa, az I. és II. század fordulóján élt szolgából lett bölcs, Epiktétosz mondta egyszer: ha valaki elhatározza, hogy fürödni fog menni, akkor számolnia kell az atrocitásokkal is: félrelökik, elcsúszhat, és ne adj’ isten még meg is lophatják. Fürdés közben azonban egyfolytában arra kell gondolnom, hogy az emberi természetemet is meg akarom őrizni. Tehát ugyanaz szeretnék maradni, mint aki voltam, mielőtt bementem a fürdőbe. Sőt, még élvezni is szeretném!

Nemzetjövőt formáló kérdés
Szokolay Sándor: Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Létfontosságú kérdés ez, amely egyaránt egyedi, s több mint közösségi – mert népekre, sőt az egész emberiségre kiható súlya van. Három evangélista is kikerülhetetlen kérdéssé tette ezt a Bibliában. Ez valamiféle „ultima ratio!” Az Ige következő szakasza még fokozza is a kérdést: „avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” Én ebben a történelmen átvonuló „örök Faust-kérdést” is benne érzem. Mert lelkünk megvásárolhatósága: az már ördögi. Mit nyerhetünk? Nyerni versenyeken lehet. No, itt is van verseny. Vagy mit veszthetünk? Elveszíteni fogadást lehet. A politika nekem nem kegyeltem. Nem is értem. De a kérdés morális felelőssége: az bizony ugyancsak ismerős érzés. Voltunk már Európa védőbástyája. Nem nagyon köszönték meg. Voltunk később szegény rokonok, kiket szerettek a gazdagabb rokonok. Minket segítettek, magukon könnyítettek. Most a huzavonák idejét éljük, kérdés, mikor leszünk egyenrangúak. Kodály Zoltán Mi a magyar a zenében? című írásában már 1939-ben felismerte: „Magyarország Európának is szerves része, annak hagyományaiban is benne kell élnie. Kelet és Nyugat ütközőpontján álló országoknak, népnek élete célja csak az lehet, hogy mind a kettő hozzátartozzék, ellentéteiket magában kibékítse, egybeolvassza. Ebből a szempontból értéktelen az a magyarság, amely nem európai.” De fordítva is vallotta a maga idejében, ami korántsem halványult az időben. Mi valóban Európa szerves részévé váltunk az idők során. Mi megtanultuk és magunkba szívtuk eredményeiket időben, úgy, hogy magunkat megőrizvén váltunk részükké. Az elzárkózástól mindig távol álltunk, de magunk feladására sem voltunk képesek. Szellemiekben pedig mindig egyenrangú partnereik voltunk. Sohasem kullogtunk hátul. Gyakran élre kerültünk eredményeinkben. Jogainkban már több méltánytalanság ért minket. Szellemileg akkor is nagyhatalom maradtunk, amikor szétszakítottak bennünket. Esélyeinket kezdetben biztatónak éreztem. Higgadt megfontoltság és átgondolt tanácskozás nélkül a veszélyek máris tapasztalhatóak. A mi történelmünkben már sokszor kerültünk a sor elejéről a sor végére! Külföldnek való ajánlkozásokkal helyzetünkön többet ronthatunk, mint segíthetünk. Aki önnön ellentmondásait a tárgyaló felek előtt elárulja, az másoknak ad előnyt. Ez nem belügy, mert ismert a világon, hogy a tülekedésben a kicsinyességből élnek a nagy pecsenyesütők. A hatalomnak elsősorban szolgálnia kell. Az Európai Unióba való belépés mélyen átgondolandó, nemzetjövőt szolgáló kérdés. Magam fenntartásokkal, de semmiképpen sem hurráoptimizmussal nézek e földrész közös boldogulási formája elé.