Székely Aladár Adyról és Lédáról készült 1907-es fotóját pillantják meg a vendégek az 1900-as párizsi világkiállítás díjnyertes épületének csupa tükör szecessziós éttermében, a hangszerkészítők utcájában, a rue Constantinople 15. szám alatt. Itt, a századelőn Grand Hoˆ tel de l’Europe nevet viselő szállodában vendégeskedett rendszeresen Ady Endre 1904 és 1911 között, Léda közelében, aki férjével a rue Lévis 92.-ben bérelt lakást. A Gare Saint-Lazare-tól nem messze fekvő épületnek csak a neve változott meg (Quality Hoˆ tel Opéra St-Lazare-ra), és kicsit korunk igényeihez igazodott. Étterme azonban a régi. Olyan, mint Ady korában volt. A hallban megrendezett állandó kiállításon ott sorakozik többek között két híres Ady-vonatkozású Kertész-fotó, két kézirat (a Léda aranyszobra Alain Bosquet, a Párizsban járt az ősz Jean-Luc Moreau fordításában), Ady műveinek összes első kiadása (makett), a Seghers Kiadó Ady-válogatása Rónay György briliáns előszavával, egy Baudelaire-kötet, A romlás virágai Ady könyvtárából, az ő kézírásos bejegyzéseivel. A kiállítást Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa rendezte.
Pierre Durand-t, a hotel igazgatóját egy nap megszólította egy japán franciatanárnő, Harada Kijomi Baudelaire-szakértő: tudja-e, hogy egy nagy magyar költő lakott ebben a szállodában a századelőn? Monsieur Durand nem tudta, de mivel több évtizedes barátság fűzte a Franciaországban élő Nagy Imre László festőművészhez és skóciai származású feleségéhez, Jeannie-hez (akiről véletlenül derült ki, hogy őseit több évszázad óta rokoni szálak fűzik a magyarokhoz), nem kellett messzire mennie, hogy megtudja. Durand úr ezek után találkozott a párizsi Magyar Intézet vezetőivel, s így valósult meg közös munka eredményeként az Ady-emlékkiállítás, amelyet Erdős André nagykövet avatott fel. Jean-Luc Moreau, a magyar nyelv és irodalom kiváló professzora, fordítója mondta el a „kötelező” Ady-verset, a Párizsban járt az őszt. Ott volt Harada Kijomi, és megjelent a szállodalánc teljes vezérkara. Látható a kiállításon annak a domborműnek a fotója, amelyet egykor Beck Ö. Fülöp készített – ennek a szállodának a falára. A dombormű megvan két példányban is, egyet a Petőfi Irodalmi Múzeum, egyet a Nemzeti Galéria őriz. Jó lenne, ha az egyik felkerülhetne eredeti helyére – érdemes volna lobbizni érte.
A Gare Saint-Lazare környéke valóságos tömörített Európa Párizs kellős közepén. Európai városok nevét viselik a terek és az utcák, az egyik Budapestét. Ha Ady kedves szállodáját keressük, az Európa (Europe) metrómegállónál szállunk le – ez jelképesen is felfogható. Ady több helyen lakott Párizsban: egyik kedvenc helye a Latin negyed volt, ahol a költőelőd, Casimir Delavigne nevét viselő utcában az Hoˆtel des Balcons falán ma is emléktábla tudatja, ki volt ő. Ebből a Sorbonne-hoz közeli szállodából sétált ki a Luxembourg-kertbe vagy a Café Clunybe, ahol nagyon szeretett dolgozni, akárcsak francia írótársai. Néhány szép fotó őrizte itt az emlékét. A Boulevard Saint-Michel és Saint-Germain sarkán álló Café Cluny három-négy éve még az volt a franciáknak, ami nekünk korábban a Centrál, a Japán vagy a New York kávéház. Írók-költők törzshelye, színvonalas irodalmi találkozók színhelye. Azután egyszer csak átalakult tizenkettő egy tucat pizzériává. Az Ady-emlékek maradtak, de a hely szelleme nem. Pierre Durand megígérte, hogy a volt Grand Hoˆtel de l’Europe nem jut erre a sorsa.
Ha már azon a környéken járunk, érdemes felülni a metróra, és elmenni a Montmartre-ra, a Stratton Alapítvány magánmúzeumába: itt őrzik Salvador Dalí szobrainak, metszeteinek, litográfiáinak legteljesebb gyűjteményét. Többek között a Don Quijotéhoz, a Bibliához, a Gargantua és Pantagruelhez készült illusztrációkat. (És ha már fönn vagyunk, érdemes megkeresni a rue des Abbesses-ből nyíló utcácskát, a rue Tholozét, ahol filmtörténeti jelentőségű kis művészmozi áll, amelynek színes süvegű lámpáit Jean Cocteau tervezte.)
A másik katalán „szent szörnyeteg”, Pablo Picasso Henri Matisse-szal dialogizál a Grand Palais egyik szárnyában. Kettejük első közös tárlatát 1918 januárjában rendezték meg a Paul Guillaume Galériában. A sajtóközleményt Apollinaire írta: „Az a váratlan és nem szokványos ötletünk támadt, hogy egy kiállításon mutassuk be a kortárs művészet két nagy, egymással szemben álló tendenciáját képviselő mestert.” A tematikus csoportokba rendezett festményeket, szobrokat, rajzokat, kollázsokat felvonultató mai tárlat ezt az ötletet felelevenítve kíséri figyelemmel 1905-től Matisse 1954-ben bekövetkezett haláláig a XX. század művészetét megújító két alkotó pályájának alakulását.
A pályaudvarból átalakított Orsay Múzeumban Manet–Velázquez – A spanyol modor a XIX. században című tárlat azt a folyamatot mutatja be, hogyan alakították a XVII–XVIII. századi spanyol festészet nagy alakjai: Velázquez, Zurbarán, Ribera, Murillo, Goya a XIX. századi franciák – Manet, Millet, Delacroix, Courbet – művészetét stiláris és tematikai szempontból egyaránt. A franciák 1838 és 1848 között Lajos-Fülöp Spanyol Galériájában láthatták a spanyol mesterek műveit, másolták is őket. Manet-ra pedig revelációként hatott 1865-ös spanyolországi útja. Mindkét kiállításnak az is különös jelentőséget ad, hogy egymás mellé kerülhettek a világ számos nagy múzeumában őrzött képek, amelyeket így együtt talán még sohasem lehetett látni.
A Grand Palais másik szárnyában az angol tájképfestő, John Constable (1776–1837) életművét állították ki példaszerűen megrendezett tárlaton. Azét a művészét, akinek az 1824-es párizsi szalonon bemutatott képei alapjaiban változtatták meg a franciák természetszemléletét, s aki a művészettörténet-írás szerint elindítója volt annak „a XIX. századi festészeti fejlődésnek, amely a francia impresszionistákkal érte el csúcspontját”.
A toscanai „rebellis”, az 1906-tól Párizsban élő Amadeo Modigliani életművének fő szakértője, Marc Restellini Japán és Olaszország után most a párizsi szenátus palotájában rendezett nagy retrospektív tárlatot. Teljes sorozatokat állított össze Modigliani portréiból, aktjaiból, és elhozott olyan képeket is, amelyeket Franciaországban még soha nem mutattak be.
A másik nagy rebellis a spanyol-francia költő-író-festő-kritikus-lapszerkesztő Francis Picabia, az európai avantgárd jellegzetes képviselője. A teljes életművét bemutató kiállítás Párizs városának Modern Művészeti Múzeumában várja a látogatókat.
Az Ady-kiállítás megnyitása idején jelent meg Párizsban franciául Szabó Zoltán kis könyve, az Összeomlás, amelyből (A francia útinaplóból címmel) a Nyugat közölt részleteket 1940-ben. Érdemes felidézni, mi foglalkoztatta ezt a később emigránssá lett magyar írót Franciaországban a második világháború kitörésekor.
„Ez az ország… azoknak, akik közülünk odakinn jártak, nem parlamenti folyosó volt, ahol intrikát szőni lehet. Hanem aula volt, melyben tanulni, múzeum, melyben álmélkodni lehet. A francia Szép nem esett el a Meuse-nél és a Somme-nál. S ez, a Szépség, mely Franciaországban termett, fegyvereknél fontosabb, erőnél hasznosabb. Franciaországgal szemben a magunkfajta sohasem homo politicus volt. Hanem homo aestheticus. Maradjunk most is ezek. Nem a franciák kedvéért, hanem önmagunkért. És Európáért. Azért az Európáért, melyről olasz költő, a mai Olaszország D’Annunziója ezt írta egyszer: »Franciaország nélkül Európa nagyon egyedül lenne.«”
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
