Európa régi-új megapolisza

A fal, e szörnyű heg Európa és Németország homlokán, már a múlté. Lerombolták, széthordták, s mementóul csupán egy macskaköves vonal jelzi, valamint egy másfél kilométeres darab áll figyelmeztetőn. Nem véletlenül azon a részen, ahol a kommunizmus riasztó jele éppen a Gestapo korábbi pincéire épült. Berlin, az életerős azonban kigyógyult ebből is, abból is. A város újra él, s a nagy felületek szintjén újra összenőtt. Igaz, az idegekben rejlő ellentéteket, félelmeket még sokáig tart majd összesimítani.

Berlin újjáépül. Pénzt, fáradságot nem kímélve öles léptekkel halad ismét a vérbeli metropolisszá válás felé. A fal helyén még a kilencvenes évek utolsó harmadában is puszta térség tátongott. Aztán égbe nyúló toronydaruk sokasága jelezte, hogy a Friedrichstadttól a Potsdamer Platzig milyen intenzitással igyekszik eltüntetni a város történelmi hegeit. Nagyszabású tervek készültek és valósulnak meg, sokszor hatalmas vitákat kavarva a két Németország újraegyesítése után. Az alapvető cél a régi-új főváros újjáélesztése volt. Mindez sikerült, még ha a milliárdos megaberuházások sikerülhettek volna sokszínűbbre is, s építészetileg a Bauhaus hagyománya szinte egyetlen vonulatként húzódik végig az új Berlinen. Hatalmas pénzeket fektettek az új fővároskép megteremtésébe. Az országegyesítés, a fővárosi cím visszaszerzése utáni eufória azonban mindezek ellenére szertefoszlóban van. Ehelyett egyre többet hallani a berlini jóléti modell finanszírozhatatlanságáról, az egyre riasztóbb országos átlagot is kétszeresen meghaladó munkanélküliségről, arról, hogy a főváros adóssága jelenleg 40 milliárd, öt év múlva pedig 58 milliárd euró lesz. Berlin rengeteg pénzt emészt fel, ismét politikai-kulturális óriássá vált, gazdasági erejéből azonban anynyira sem futja, hogy közvetlen amerikai repülőjáratokat tartson fenn. A sajtó, a helyiek fanyalgása azonban a városon egyáltalán nem látszik. Németország régi-új fővárosa erőt sugároz, Európa újraegyesítésének lendületét jelképezi.
Az új, az egységes Berlin egyik szimbóluma az a Potsdamer Platz, amely a régi Berlin központja is volt egészen a második világháborúig. A harmincas évekre négymillióssá duzzadó, a világ legnagyobb városaként emlegetett megapolisz szíve Európa legforgalmasabb csomópontja volt, itt állították fel Németország első villanyrendőrét. A Potsdamer Platz azonban ahogy első volt a fényben, úgy első a pusztulásban is. Az ostrom földig pusztította a területet, a fal pedig 28 évre kettévágta. A nagyvárosi nyüzsgést, az erőt sugárzó hangulat a szögesdróttal sebzett ürességnek adta át a helyét. A kettéosztott Berlin két városközpontja, két világ, Kelet és Nyugat jelképe, a Zoo és az Alex lett. A gótikus és barokk varázst előbb mindkét helyen eltüntette a második világháború, majd a maradékot a porosz múlt miatti lelkiismeret-furdalás söpörte el. Keleten a szocialista ideológia, míg Nyugaton az amerikai típusú fejlődés törte meg a régi harmóniát. Mára az egykor ragyogó, mesterségesen életben tartott Nyugat-Berlin fénye megkopott, ugyanakkor a keletnémet panelek és bérkaszárnyák határozottan emberléptékűbbek lettek. Építészeti emlékként mindkét városrész jellegzetességeit megőrzik, hiszen úgy vélik, elég volt a múlt század pusztításaiból. A Zoo és az Alex dicsőségét a politika teremtette meg, s az is vetett neki véget. A fal leomlása 13 évvel ezelőtt eleve megrengette városközponti státusukat, s jelképes módon az újraegyesült város első intézkedéseinek egyike e két helyet összekötő 100-as, s újabban még a 200-as busz beindítása volt. Ehhez járult a főváros visszaköltözése, amely státus visszakövetelte régi centrumát, a Potsdamer Platzot, ahol azóta a talán egész Európa legizgalmasabb építészeti kísérletét hajtották végre. Előbb a Daimler-Crysler kétmilliárd eurós, 19 objektumból álló komplexuma készült el, majd két éve a Sony is ide építette európai központját, s köré az elmaradhatatlan szórakoztatónegyedet. A régi dicsőségét mára visszanyert Potsdamer Platz azóta az erőt, a gazdagságot, új eleganciát, a XXI. századot jelképező turistalátványosság lett, miközben a szakemberek pedig egyfolytában vitatkoznak a Renzo Piano vezette nemzetközi építészcsapat művének ízlésességén.
Nem kevesebb vitát kavar egy másik vállalkozás, a Bundestag döntése alapján ugyanis újjáépítik Berlin szívében a Hohenzollerek egykori kastélyát. Berlin központjában 1443 óta állt egy vár, amelyet a XVI. században bővítettek ki reneszánsz kastéllyá, míg végső formáját a XVIII. században kapta meg. Az Európa egyik legjelentősebb barokk építményének számító kastély sorsát azonban megpecsételte a XX. század. Utolsó lakóját, II. Vilmos császárt az első világháború elvesztése után száműzték, majd a múzeumoknak, tudományos intézeteknek otthont adó épületben súlyos károkat okoztak a következő világégés bombái. A kastély ekkor még megmenthető lett volna, el is készültek az újjáépítés tervei, a keletnémet kommunizmusnak azonban nem tudott ellenállni. Az NDK vezetése Walter Ulbrichttal az élen 1950-ben a porosz militarista múlt dekadens szimbólumának minősítette a palotát, és felrobbantatta. A nemesek fellegvárának helyén ezután két évtizedig a pártvezetés tömegdemonstrációit és katonai felvonulásait tartották, mígnem 1976-ban felépítették itt a köztársaság palotáját, a Honecker-korszak szimbólumát. Az újraegyesítés után teljesen szétverték az azbeszttel teletömködött, fémvázas, barna üveggel borított épületet, és eltávolították belőle a rákkeltő anyagot. Közben az építmény jövőjéről ádáz vita dúlt, amely az idén azzal zárult, hogy helyre kell állítani a Hohenzollern-kastély eredeti barokk homlokzatát. A jelképek körül dúló vihar azonban nem csillapodott, s egyre inkább rávilágított a két országrész különbségére, a köztük lévő mentális szakadékra is.
A felszínen lassan annyira összenő a két városrész, hogy az idegen számára sokszor már csak a villamos nyújt biztos támpontot. A város 1961-es szétszakítása után érvényesülő kétfajta közlekedési koncepció – Nyugaton a metró és az autópálya, addig Keleten a villamos dominált – ugyanis máig érezteti hatását. Az egykori fal közelében megszakad a villamospálya, amelyet a másik városrészben már a hatvanas években felszámoltak. Az évtizedekig megosztott város azonban sok tekintetben máig kettészakadt.
A fejekben lévő különbségeket jelzi egy friss felmérés is, miszerint 13 évvel az egyesülés után is elsősorban a keleti részben keresnek lakást a volt NDK-sok, míg nyugaton az NSZK-sok. Mindez csak megerősíti a mentalitásban máig megőrződött választóvonalat. Ennek egyik látványos külső jele, hogy Berlin keleti felében érte el legutóbb is legnagyobb sikerét a posztkommunista utódpárt, a PDS. A magyarázatok között ott van a keletiek csalódottsága, kiábrándultsága. Hiába nőtt óriásit az életszínvonal, a többség – az ötven éven felülieknek például hetven százaléka – ma is másodrendű állampolgárnak érzi magát. Úgy érzi, átejtették, hiszen ugyanannyit dolgozik, mint a nyugati, mégis 10-30 százalékkal alacsonyabb a fizetése. A munkanélküliség is nagyobb lett, hiszen sokan hiába várnak továbbra is az államra, az már nem gondoskodik úgy róla, mint Honecker idején. A közép- és idősebb generációkból hiányzik a vállalkozói kedv, s ezek a rétegek tehetetlenségükben a rendszerre hárítják a felelősséget. Az új tartományokból hiányzik a tartás már csak azért is, mert továbbra is hiányzik a klaszszikus értelemben vett képzett polgárság. Ezt az átalakulást lassítja, hogy lényegében a régi maradt a köztisztviselői réteg, sok helyen a tanári kar, s alapvetően a sajtó gárdája is. A fiatalok is érzik ezt, s Nyugatra mennek, mert úgy érzik, tudásukat ott tudják igazán kamatoztatni. Keleten ugyanis szakértők szerint is romlik a gazdaság alapja, s sokak szerint a két országrész kiegyenlítődése nemcsak lelassult, hanem ellenkező irányba is fordult. Mutatják ezt a régi és új tartományok növekedési mutatói is. A csalódottság így érthető, a régi rendszert ennek ellenére nem kívánják vissza. A keletiek panaszkodnak, de legbelül azért már azt is tudják, milyen lenne az élet az egyesítés nélkül. Berlin fejlődésének dinamikája minden esetre önmagában is igazolni látszik Helmut Kohl álmát.