Gaudí-mánia

Pályája úgy indult, hogy folyvást leszólták és lekicsinyelték őt is, a munkáit is. Agyament ötletek, a képzelet beteges játékai, kőbe vésett obszcenitások – mondták és írták róla. Ma pedig? Természetesen ájultan dicsérik minden egyes alkotását, zseniként tisztelik, sőt, mostanság akadtak, akik egyenesen a pápához írtak kérvényt, hogy avassa őt szentté!… A katalán fővárosba minden évben több mint kétmilliónyian zarándokolnak el, csakis azért, hogy megnézzék különös műveit. Katalónia ma már büszke is fiára: születésének százötvenedik évfordulóját Barcelona városa, a katalán és a spanyol kormány nemzetközi Gaudí-évvé nyilvánította. Merthogy róla, Antonio Gaudíról, az immár világszerte híres és elismert építészről van szó.
Másfél száz esztendeje született, s ezt az évfordulót több mint száz eseménnyel ünnepli ezekben a hónapokban a világ és persze Spanyolország. Kiállítások és könyvek, konferenciák és szakmai szemináriumok rendeztetnek, legfőképpen Barcelonában, ahol kitört a Gaudí-láz, vagy ahogyan a spanyol sajtó elkeresztelte: a Gaudí-mánia. Ez érthető, mi több, hasznos is, Antonio Gaudít ugyanis viszonylag kevéssé ismerjük.
Magánéletét mindmáig rejtélyek övezik. Tudjuk róla, hogy 1852-ben született egy katalán városkában, Reusban, rézműves fiaként, hogy már gyermekkorától kezdve súlyos reumatikus bajokkal küszködött, gyönge és törékeny fizikumú volt egész életében, s tudjuk azt is, hogy életét – melynek 1926-ban egy baleset vetett véget – agglegényként élte le. Kevés személyes iratot hagyott hátra, barátai szinte nem voltak, s így az emlékezet is keveset őrzött meg róla. Vegetáriánus volt, csakis hideg vízben mosakodott, elnyűtt ruhákat hordott, s ha nem az építkezéseken sürgölődött, idejének nagy részét az imazsámolyon térdepelve töltötte. Mondják, aszkéta volt, s most minden bizonnyal jól szórakozna azon, hogy nemzetközi évet szentelnek neki és munkásságának. Már csak azért is, mert viszonya Katalóniával soha nem volt teljesen felhőtlen.
Ez a Katalónia azonban most úgy döntött, hogy megismerteti a világgal az ő Gaudíját. A Gaudí-év koordinátora, Daniel Giralt-Miracle olyan nagyvárosokkal tárgyal, mint Berlin, Róma, London, Sanghaj – hogy ott is rendezzenek kiállításokat és bemutatókat az építészről. Tény, hogy Gaudí mára igen népszerű alkotó lett.
Pályáját a középkori építészet tanulmányozásával kezdte, felfedezte a képzőművészet és az iparművészet fontosságát, és kortársaihoz hasonlóan megihlette őt is az ókori Kréta, Japán és Kína dekoratív művészete, ugyanakkor merített az arab, illetve a mór építészetből is. Mindebből egészen sajátos, egyedi stílust sikerült kialakítania. Épületei magabiztosságról, játékosságról, merészségről, fantáziáról tanúskodnak. Minden csupa hullám és lekerekítés, dísz és cicoma. Épített palotákat és villákat, püspöki palotát és vadászkastélyt, borospincét és kápolnát. Épületein csavarodó formák kígyóznak, hullámtarajos homlokzatok és tört kerámiacserepek díszlenek, s mindenütt a forma merészsége vonzza a tekintetet. Sokat építhetett.
Magánéletét gondok és bajok terhelték, de szakmailag végtelenül szerencsésnek mondhatta magát. Gazdag pártfogókra talált, különösen a dúsgazdag textilgyáros, Eusebi Güell személyében. Güell nemcsak tehetős volt, hanem nagyvonalú is. Nemigen szólt bele, hogy Gaudí mit és mennyiért építsen, ez pedig nagy szó, hiszen az építkezések alatt a tervek folyvást változtak, Gaudínak kiapadhatatlan pénzeszsákra volt szüksége. Igaz, ma már mondhatjuk, hogy megérte… A Güell-park, a Batlo-ház, a Mila-ház, a magának Güell grófnak épített palota mind-mind erről tanúskodik. No és persze a leghíresebb mű, a Sagrada Família, vagyis a Szent Család temploma, amelyen Gaudí huszonkilenc esztendeig dolgozott, s amely végül is befejezetlen maradt. „Ez a világ egyik legrejtélyesebb és legmagávalragadóbb épülete” – mondta róla Barcelonában a spanyol polgárháború idején George Orwell.
Gaudí nemzetközi fogadtatása sokáig meglehetősen kétarcú volt. Nikolaus Pevsner építészkritikus például a Modern építészet úttörői című enciklopédiája 1936-os kiadásában meg sem említi őt. Gaudí neve csak az 1962-es kiadásba kerül be! A hatvanas évektől már kezdi nemcsak ismerni, hanem elismerni is őt a világ. Le Corbusier mesterműnek nevezi a Sagrada Famíliát, Norman Foster forradalminak tartja Gaudí egész építészeti módszerét, Spanyolország legismertebb építésze, Santiago Calatrava pedig minden spanyol – de legalábbis önnönmaga – számára követésre méltó művésznek nevezi Gaudít.
Gaudí építészeti öröksége szerencsére megmaradt, holott többen is kételkedtek ebben. Egy katalán építőmunkás például azt fejtegette Gaudínak, hogy a Manuel Vicens háza számára tervezett galériái, amint a támasztékokat leszerelik, rögvest összedőlnek majd. Az építmény ugyanis képtelen lesz megtartani a sok hullámot és tarajt. A munkás az építkezés végeztével órákig álldogált is az épületnél, várva a katasztrófát…
A krónikák feljegyzik, hogy amikor Antonio Gaudí 1878-ban lediplomázott a barcelonai építészeti főiskolán, igazgatója azt mondotta tanárkollégáinak: „Uraim, akinek ma itt mi diplomát adunk, az vagy zseni, vagy őrült!” Ha más nem is, a Gaudí-év mindenkinek egyértelművé teszi, kinek is adtak diplomát a barcelonai tanár urak…