Hogyan lettem góbé?

Könyvszekrényemben rendezgettem, amikor a kezembe került Miroslav Krleza horvát író regényének egyik magyar kiadása. Valamikor a hatvanas években gyakran jelentek meg magyarul a könyvei. Népszerű volt, és kiváló író. Színdarabjait is játszották a pesti színpadokon. Sűrűn járt nálunk, ilyenkor kikérdezgettem. Hivatalból is, de annak ürügyén is, hogy egyik fordítója voltam.
Vendégeskedés idején mindent a minisztérium fizetett, hivatalos gépkocsit is adtak alá. Az éttermekben a számlát csak alá kellett írni. Ehettünk-ihattunk, amit csak megkívántunk. Általában az egyik jó hírű belvárosi kávéházban vacsoráztunk. A minisztérium költségvetése azt is lehetővé tette, hogy vendégeket hívjunk.
Krleza kívánságára az egyik vendég mindig Tamási Áron volt, a másiknak Karinthy Cinit választottam. Talán mondanom sem kell, hogy a horvát író kiválóan beszélt magyarul. A világháború előtt kadétiskolát végzett hazánkban. Tamásit a székelyek életéről faggatta, Cini meg pajzán történeteket mesélt a régi Pestről.
Nem emlékszem már, milyen összefüggésben esett szó a góbékról. Székely góbé! Idegen volt a vendég számára ez a kifejezés. Ki a góbé? Külön néptörzs? – firtatta.
Vacsora után egy ideig erről folyt a vita, aztán abbahagytuk. Jártuk késő éjszakáig a pesti utcákat, végül hazakísértem vendégünket a szállodájába, miután megbeszéltem vele a másnapi programot. Volt olyan időszak is, amikor Krlezát a felesége is elkísérte Pestre, ahol végigjárta a színházakat. A zágrábi nemzeti színház tagja volt egyébként.
Otthon a férje darabjaiban is játszott. Jó csengésű neve volt. Férjét Mirónak becézte. Moj Miro! Észrevettem, hogy Krleza szereti, ha becézik, ilyenkor hálásan megsimogatta felesége karját.
Egy időben elmaradtak a látogatásai: betegeskedett. Beszámolt nekem kínjairól, majd Tamási után érdeklődött. „Mi van az öreg góbéval?” – kérdezte hosszú levele végén.
Mindenről beszámoltam válaszlevelemben és meghívtam. Az írószövetség is megerősítette ezt, s így történt, hogy egy szeptemberi délután megcsörrent a telefon a szerkesztőségi szombámban. Ő hívott fel, és jelezte jöttét.
Nagyon jól emlékszem arra a korán sötétedő őszi délutánra, amikor megérkezése után felkeresett a szerkesztőségben. Akkoriban a New York-palota adott otthont a Magyar Nemzet szerkesztőségének. Pénteki nap volt, a vasárnapi melléklet lapzártája. Így csak később indultunk el vacsorázni. Telefonáltam közben Tamásinak és Cininek is.
Krlezának az volt a kívánsága, hogy gyalog menjünk. A gépkocsit előreküldtük. Ám amikor az utcasarokra értünk, megdördült az ég fölöttünk. A karjába kapaszkodva tuszkoltam fel egy 7-es autóbuszra, amely éppen akkor futott be a megállóba. Újabb villámlás, esni kezdett. Egyre sűrűbben. Csak úgy kopogott a busz teteje.
A következő megállóban újabb veszedelem jelentkezett. Felszállt egy ellenőr. Jegyünk pedig nem volt. Én csak kivágom magam valahogy, akkor még fiatal voltam, de mi lesz a vendégemmel? – hasított belém a rettegés. Le kell szállnunk egy megállóval előbb. Az Astoriánál a szívemhez kaptam. Színészi mozdulat volt. De megértette. Amikor belékaroltam, szó nélkül követett. Az ellenőrtől megmenekültünk, az eső elől pedig beszaladtunk az árkádok alá. Zuhogott. Egy kapualjba húzódva vártunk. Amikor egy kissé alábbhagyott a zuhogás, nekiiramodtunk. Fal mentén futottunk.
Amikor az étterembe értünk, karon ragadott, és a falhoz nyomott. „Mi volt ez?” – kérdezte csuromvizesen horvátul. „Sta to bese?” Elmondtam: menekülés az ellenőrtől, s kerestem rá a megfelelő horvát szót. De ő megelőzött, s kimondta magyarul, megértve a helyzetet: „Furfang!” Ez a pillanat volt az én góbéavatásom. Nevettünk, megöleltük egymást.
Aznap este halászlét vacsoráztunk.