Hol menjen vasút, ki legyen a tornatanár

Lobbi. Ronda szó. Sőt: így első hallásra ellenszenves maga a tevékenység is. Gondoljuk csak el, micsoda dolog arra szövetkezni, azzal foglalkozni, hogy mindenféle módszerrel, főként személyi kapcsolatokat (korábbi nevén: szocialista összeköttetéseket) igénybe véve rábírni valakit vagy valakiket arra, hogy olyasmit tegyenek, amit egyébként nem akarnak? Milyen dolog döntéshozókat arra késztetni, hogy bizonyos megbízók céljainak megfelelő döntéseket hozzanak? Milyen dolog meghatározott csoportok érdekében törvényalkotókat befolyásolni?
Mielőtt azonban valami keményen markáns választ fogalmaznánk a feltett szónoki kérdésekre, érdemes felidézni néhány, a témához kapcsolódó információt. Például azt, hogy 2002 Magyarországán a lobbitevékenységet tanítják, mégpedig magas szinten, posztgraduálisan, a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem Közgazdasági Továbbképző Intézetében. Érdekes lenne önmagában azt is végiggondolni, hogy miért jelentkeznek erre a négy féléves képzésre a már legalább egy diplomát zsebükben őrző, a gazdasági, a politikai, a kulturális életben, vagy éppen az államigazgatásban többnyire vezető beosztásban lévő hallgatók – nem is kevesen –, vállalva a félévenkénti 213 ezer forintos tandíjat, de ezúttal maradjunk az alapkérdésnél: valóban szükséges, valóban indokolt, sőt nélkülözhetetlen manapság ez a fajta befolyásoló tevékenység?
A lobbista szakma, mint olyan, rengeteg tisztázatlanságot hordoz magában. Kezdve mindjárt a névvel: nyelvészek tanácsára megszületett az „érdekérvényesítő szakértő” elnevezés – ízlés dolga, kinek tűnik eléggé frappánsnak is kifejezőnek. Egyébként a hivatalos nyelvész szakértői vélemény szerint amennyiben két b-vel és a végén pontos i-vel írják, akkor a „lobbi” szó is elfogadható magyarnak…
Kétségtelen, hogy a kifejezés nem nagyon tudja levetkőzni magáról az évtizedek alatt rárakódott taszító színezetet, hiszen ugyanabba a förtelmes fogalomcsoportba tartozott, mint mondjuk Coca-Cola, amelynek mámorában, mint hallhattuk elégszer, az amerikai ifjúság fetrengett, vagy a szelvényvagdosó nyugati tőkés, aki a munkásoktól elveszi a hasznot. Ebbe a sorba illeszkedik a lobbista, aki nyilvánvalóan mást sem tesz, mint hogy megbízói érdekében kellő jutalékért megvesztegeti a törvényhozókat.
Csakhogy: időközben a Coca-Cola minden utcasarkon ránkköszön, és tudomásul vettük azt is, hogy a bejövő tőke nélkül nem fejlődhet a gazdaság – de mi legyen a lobbival? Ha jóhiszeműek – esetleg túl naivak? – vagyunk, akkor azt mondhatjuk: ez is egy szakma. Érdekérvényesítés. Megvan a technikája, minden szinten. Összefoghat az iskolai szülői munkaközösség, hogy ne Kis István, hanem Nagy János legyen a tornatanár. Összehívatnak tantestületi értekezletet, elmennek az igazgatóhoz, mindenütt elmondják az érveiket. Ugyanígy lehet a cél például egy létrehozandó régió határvonalának megállapítása, településeket összekötő út nyomvonalának kijelölése, valamely gazdasági ágazattal kapcsolatos törvényi rendelkezés megváltoztatása – egészen addig, hogy például a későbbiek folyamán esetleg nemzetközi lobbitevékenységgel érjünk el bizonyos előnyöket az ország számára az Európai Unióban.
Az természetesen minden szinten észrevehető, hogy az érdekérvényesítésnek, mint minden szakmának megvannak a szakszerű eszközei, módszerei, de ezekkel, mint oly sok mással is, lehet élni és visszaélni. Időnként hallunk „kilóra megvehető” képviselőkről, testületi tagokról ugyanúgy, mint korrupt rendőrről, adóvégrehajtóról, közegészségügyi ellenőrről, még igazságszolgáltatási tisztviselőről is. Jelentős különbség azonban, hogy míg ez utóbbiakat törvény tartja kordában, lobbitörvény még nincs, legalábbis egyelőre nincs, így aztán, hogy meddig terjed az érvekkel történő befolyásolás és hol kezdődik a korrupció, sokszor szubjektív megítélésen múlik.
Magyarországon egyébként már jelenleg is sok, kifejezett lobbicég van, csak nem merik magukat így nevezni. Számuk mintegy százra tehető, és jó néhány közöttük nemzetközi lobbivállalkozás magyarországi leányvállalata. Hogy még bonyolultab legyen a dolog: nem tudható nyilvánosan az sem, hogy miért vagy mi ellen lobbiznak. Egy-egy ilyen cégnek megvan az ügyfélköre, ugyanúgy, mint egy orvosnak vagy ügyvédi irodának, és az ügyfékör érdekében teszi a dolgát. A lobbicég állandó partnerei érdekeinek megfelelően alakítja ki a kapcsolatrendszerét, a különböző körökkel, csoportokkal fenntartott viszonyát. A jó lobbista készen áll, figyel, információkat gyűjt, és ha felkérik, akkor akcióba lép.
Mindebből az is következik, hogy a lobbistának – ha tisztán szakmai alapon nézzük – nem az a dolga, hogy vesztegessen. Természetesen, ha nincsenek érvei, ha egyéb módon nem képes meggyőző lenni, olykor van, aki megkockáztatja az ügy anyagiakkal történő megtámogatását, de ehhez a szakterületen járatosak mindig hozzáfűzik: csakúgy, mint más szakmákban. Nem légből kapott példát idézve: egy parlamenti képviselő tekintélyes összegű havi tiszteletdíjat vett fel egy jelentős nagyvállalattól, és hogy hogy nem, a négyéves választási ciklus alatt valamennyi országgyűlési felszólalása e nagyvállalat által fémjelzett iparág érdekében hangzott el. Megfizették, hogy elmondjon egy leírt szöveget, vagy a témában járatosként személyes meggyőződésének adott hangot? Törvény híján ezt is nehéz egyértelműen mérlegelni, nehéz meghúzni a határt a lobbizás és a korrupció között. A napi gyakorlatban azt az elvet alkalmazzák, hogy addig nem korrupció a tevékenység, amíg a lobbista az adott közegben nem él törvénytelen eszközzel – na, de mi a törvényes és mi a törvénytelen?
Más, jellegzetes példa, ezúttal külföldről. Négy-öt évenként visszhangos táplálkozástudományi elméletek jelennek meg neves amerikai egyetemek tudóscsoportjainak tollából, amelyekből megtudhatjuk, hogy például kizárólag napraforgóolajjal szabad főzni. Valamivel később arról olvashatunk, hogy inkább libazsírt használjunk, az egészségesebb. Vagy vajat. Megint eltelik néhány év, és azt halljuk, hogy a sertészsír sem anynyira ártalmas, mint ahogy korábban mondták. Ez hogy lehet? – kérdezheti a gyanútlan újságolvasó. Ennyire ostobák ezek a kutatók vagy csalók, hamisítók? Nem, egészen másról van szó. Arról, hogy a megfelelő profi lobbista cégek mindegyike pontosan tudta, hogy az általa képviselt érdekcsoport céljaihoz hol, milyen kutatóintézetnek milyen irányú kutatásait kell anyagilag támogatni, hol kell keresni a megfelelő kommunikációs csatornákat, vagyis megteremti az ügy érdekében a megfelelő tudományos, szakmai és társadalmi hátteret, és mi már csak a végeredményt látjuk.
Napvilágra általában csak a negatív, a botrányos esetek kerülnek, pedig – mint a szakterület művelői némi nehezteléssel mondják – sokkal több a jó, a hasznos, a köz érdekeit szolgáló lobbizás. Ehhez kell a megfelelő képzettséget megszerezni. Ezért tanulják meg: melyek az érdekérvényesítési folyamatok, milyen érdekstruktúrák vannak, milyen részei, milyen beavatkozási-befolyásolási pontjai vannak a döntéshozatali folyamatoknak, melyek a használatos technikák a témafelvetéstől a döntéshozatalig mikro- és makroszinten, hogy hogyan működik az önkormányzati rendszer, az államigazgatás, az EU intézményrendszere, és így tovább.
A lobbicéget tehát azért fizetik, hogy megfelelő érvrendszert állítson össze az általa képviselt döntés érdekében, és azt hatásosan tálalja, nem pedig azért, hogy lefizesse a döntéshozókat. Sok a hasonlóság az ügyvédi tevékenységgel. A jó ügyvéd sem pénzt kínál a bírónak a megfelelő döntés elősegítésére, hanem a hatályos törvényi előírásokat alkalmazva sorakoztatja fel érvrendszerét ügyfele érdekében.
A lobbisták pedig arra várnak, hogy nekik is legyen törvényük. És akkor ők is a korrupció vádjától nem félve, bátran tehetnek mindent – amit a törvény nem tilt.