Kesernyés ízek az amerikai pitében

Európai arc néz a kamerába, s osztja meg borzalmas New York-i élményeit a nézőkkel – az ismeretterjesztő csatorna műsorán azonban az ízig-vérig amerikai George, egy ötvenfős cég pénzügyi tanácsadója nyilatkozik, aki túlélte a tragédiát. S hiába is keresnénk a Tőzsdecápák című film férfiideálját, a sorsokon, embereken, tűzön-vízen is áttörő Wall Street-i yuppie vonásait a harminc-egynehány éves arcon, ha valaha bírt is ilyenekkel, az már a múlté. Vallomásából a „váratlanul pofon vágott nagyszájú” közhelyszámba menő esete körvonalazódik, azé az embertípusé, amely szimplán történelmi okokból nem az észak-amerikai, sokkal inkább a történelem tiporta európai földrészre jellemző. George részleteibe menően ecseteli, miként változott meg életük kollégáival együtt szeptember 11-e óta, miként váltotta fel a késhegyre menő felfelé nyal, lefelé tapos karrierista rivalizálást az emberi kapcsolatok erősödése. Miként döbbent rá – csupán azzal, hogy több időt tölt velük – felesége és gyermekei rejtett értékeire, ismerte meg munkatársait mint embereket, azok hobbiját. Röviden tehát elmondja azt, miként nyílt ki az amerikai fogyasztói társadalom tipikus tagjának szeme olyan dolgokra, amelyeket a tengerentúlon rágógumit rágva, lebecsülően tartanak elavult óvilági szentimentalizmusnak, pedig azok csak emberi vonások.
Hogyan hasonlíthatják a buta ameri-kaiak háborúkhoz, vagy a Pearl Harbor-i támadáshoz a Manhattan és Washington szimbolikus építményei ellen, eltérített utasszállítókkal végrehajtott terrorista akciót? – teszik fel a kérdést európai körökben, láthatólag nem értve a párhuzamot. Az értetlenség persze távolról sem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a tovább élő, generációról generációra hagyományozódó európai történelmi tapasztalat nagyvárosok és emberszázezrek pusztulásával járó ostromokat tart számon. Európa egekben szárnyaló ingerküszöbe csaknem lehetetlenné teszi, hogy megértse: háromezer ember hirtelen – mégoly erőszakos – halála miként rázhatja meg ennyire a világ jelenleg messze legerősebb hatalmát. A kulcs az amerikai mindennapokban van elrejtve, abban, hogy rövid történeleme folyamán Amerikának kevés olyan krízissel kellett szembenéznie, amely különlegessé tette volna ezeket a mindennapokat. Jöhettek katonák halálhírét hozó levelek haza ezerszám: a „home front”, a hazai front, amely a puritán hagyományokon alapuló szorgalmas munkán és a kapitalista vállalkozói ambíciókon nyugodott, szilárd, megrengethetetlen alapot biztosított. Nem véletlen, hogy Amerika eddigi háborúi, az azzal járó áldozatok távolról sem jelentenek olyan tragikus toposzt az amerikai történelemben, mint a gazdasági világválság.
Kevés olyan ipar van a világon, amely annyira amerikai lenne, mint a repülés, annak minden kereskedemi, technológiai ágával együtt. A tengerentúli életben körülbelül olyan jelentősége van, mint a budapesti életben annak, hogy a 6-os villamos biztosan jön a Nagykörúton. Ha nincs, túlzás nélkül összeomlik Amerika. Nem tudni, az al-Kaida mivel kalkulált, de tény, Amerika pusztulását célul kitűző ambícióik eredményesebbek voltak abban, hogy napokig repülési tilalom, majd hosszú hónapokig repülési korlátozás sújtotta az Egyesült Államokat, mint abban: a keleti parti központjaiban lemészároltak háromezer amerikait (illetve ott dolgozó külföldit). Ott az a támadás a megrázó, amely az amerikai életet, annak egzisztenciális és anyagi velejáróját – és amelyet a helyi szleng találóan „amerikai pitének” nevez – fenyegeti. Ebből egy nagyon fontos szelet a repülésé, cégek, közösségek ezrei, emberek milliói függenek az ipar eredményeitől, a légi forgalomtól.
Nem szívesen ülök annyit repülőre, mint korábban – nyilatkozta az iparág legrangosabb hetilapjában még a tavasszal egy üzletember, aki évente több órát tölt a levegőben, mint más országok hivatásos pilótái. Ehhez hasonló nyilatkozatok az iparág több ezer munkahelye – emberi sorsok – felett mondták ki a végszót. Az amerikai légitársaságok állami támogatás igénybevételére kényszerültek – példátlan fordulat a liberális piacra alapuló gazdaságban. A repülés, amely primitívebb szinten – a kis Cessnák és Piperek világában – is része az amerikai mindennapoknak, további csapásokat szenvedett el. A nagyvárosok közvetlen közelében lévő apró repülőterek, a családi vagy lakóközösségekkel kombinált leszállóhelyek (úgynevezett airparkok) tucatjait zárták be, nehogy onnan felszállva zuhanjon valaki a Fehér Házra vagy a Pentagonra, ne adja isten, ott képezzenek ki újabb öngyilkos pilótákat.
S míg életeket az egzisztánciák elvesztése után is újra lehet kezdeni, Amerika szabadsághoz, lehetőségekhez szokott népei szeptember 11-én igazából bizalmukat vesztették el mindabban, amiben hittek korábban. Sokan – a túlélők maguk – azt mondják azonban, minden rosszban van valami jó: annak felismerése, hogy korábbi életükből – a tipikus rohanó amerikai életformából – hiányzott valami.