A Szerémség a római kor óta lakott terület. A mai Sremska Mitrovica – egykoron Szávaszentdemeter – Sirmium néven volt virágzó római város. A terület jellegét meghatározó Fruska Gora hegységben – amelynek Tarcal- avagy Köles-hegy a magyar neve – már akkoriban is jelentős szőlőtermesztés folyt, amely a honfoglalást követően sem szakadt meg. Antonio Bonfini, Mátyás krónikása feljegyzésében megrója az uralkodót, mondván: „nagy királyunk talán túlságosan is rajong a szerémi borért”. A szőlő- és a borkultúra tette a hajdani Szerém vármegyét a régi Magyarország egyik legvirágzóbb régiójává mind gazdasági, mind kulturális tekintetben. A szerémi bort eleink belföldön és a környező országokban egyaránt jó áron értékesítették. Talán ennek is szerepe lehetett abban, hogy egészen a XVI. századig a Szerémség volt Magyarország legsűrűbben lakott területe.
Ám a török hódítások minden gazdagságnak és virágzásnak egy csapásra véget vetettek. Szerém vármegye déli részébe már 1521-ben bevonultak a törökök, akik a mohácsi vész idejére az egész területet feldúlták.
A törökdúlás során a terület szinte teljesen elnéptelenedett. Csupán apró településeknek sikerült megmaradniuk, amelyeket a már akkor is jelen levő kisszámú szláv lakosság falvai vettek körül. A dél-szerbiai és boszniai nemesek jó része felvette a muzulmán hitet, és megbízható oszmán hűbéressé vált, ezért a szerbek a birodalmon belül bizonyos fokú védettséget élveztek – emiatt maradhattak meg a magyar falvak magyarnak a szláv települések ölelésében. Mindeközben a délebbi vidékekről fokozatosan észak felé terjeszkedett a szláv lakosság. Az etnikai arányok változását számos helynév őrzi Szerém megyében: a hegyvidék híres, magyar templomok romjain épült pravoszláv kolostorait látogatva olyan ismerős hangzású nevekkel találkozhatunk, mint Manastir Remetea vagy Manastir Grgeteg.
Délebbi vidékeiről – beleértve Ruma és Sremska Mitrovica városát is – csak az 1716-os péterváradi diadal után, a pozsareváci békekötést követően vonult ki a török, hogy a területet ezt követően a határőrvidéki katonai kormány uralja. Az alkotmányosság visszaállítását követően a Szerémség Horvát-Szlavónország részévé lett; a trianoni békediktátummal a hajdani Szerém vármegye a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – a későbbi Jugoszlávia – uralma alá került. A kilencvenes évek balkáni háborúi kettészakították a térséget: nyugati része Horvátországhoz került, keleti fele pedig – ahol máig is jelentős számban él magyar kisebbség – a Szerbia és Montenegró alkotta új Jugoszláv állam részévé lett.
Híd a Dunán
Néhány órányi autózás Budapesttől, és máris megérkezünk a Vajdaság fővárosába, Újvidékre. A város főtere pezsgő hangulattal fogadja a látogatót: a kiszolgálás és külcsín tekintetében egyaránt európai színvonalú kávéházak tömve vannak, akárcsak a teraszok. Az október végi tavaszban a Duna a legszebb arcát mutatja, akár a folyó túlsó oldalán a péterváradi vár, amelyet Mária Terézia emelt a hasonló nevű, török hadak által lerombolt település helyén. Péterváradot köti össze Újvidékkel az a híd is, amelyet a bombázásokat követően – mellesleg az országgyűlési választások előestéjén – elsőként avatott fel Szlobodan Milosevics nagy csinnadrattával. Mindennek ellenére nem jött be Szlobo számítása – Újvidék mindig ellenzékének egyik fellegvára volt, mint ahogyan ma is demokratikus elkötelezettségű város. Persze a milosevicsi évek hagyatéka most is észrevehető a városképen: északabbra pontonok kapcsolják egymáshoz a két partot, és alig egy éve még a Dunába omolva emlékeztettek az amerikai bombázásokra a hidak romjai.
Vizet, kenyeret, pálinkát
Átautózunk a péterváradi hídon, és az egykori Szerém vármegye területén haladunk tovább. A lankáson túl hatalmas kiterjedésű láp nyúlik el, és az enyhébb emelkedőkről jól látszik a távolban a Duna ezüstcsíkja. A Tarcal-hegy déli lankái és a folyam között elterülő mocsárvidék az amatőr kincsvadászok kedvenc területe. Számtalan harcos lelte halálát itt az évszázadok során, és nemcsak tetemüket, hanem a magukkal hurcolt javakat is a lápvidék őrzi.
Ám a Szerémség nem csupán nagy harcok, hanem békésebb események színhelyeként is bevonult a történelembe. Ezek közül a legnevesebb a karlócai békekötés, annak a folyamatnak egyik utolsó állomása, amelynek végén sikerült kiszorítani a törököt a történelmi Magyarország területéről. 1808-ban emelték a Békehozó Miasszonyunk-kápolnát azon a helyen, ahol a békekötéskor a Szent Szövetség uralkodóinak és a szultán képviseletének a sátra állt. Úgy döntünk, a hegység belseje felé tartva engedünk magunknak annyi kitérőt, hogy megszemléljük az emlékhelyet.
Amint leparkolunk az autóval, a kápolnával szomszédos házból korosodó hölgy siet ki jókora kulccsal a kezében, és kedvesen invitál: szívesen megmutatja nekünk a templomot. Odabent – katolikus kápolnáról lévén szó – nyoma sincs a túláradó pravoszláv díszítettségnek. A kápolna vendégkönyvében horvátos hangzású nevek sorakoznak, a külső falakon pedig a békekötést idéző régi emléktábla mellett újabbat is találunk.
– Még Milosevics avatta fel – szól a néni, leplezni sem próbálva undorát. – Itt ünnepelte magát – mondja.
A beszélgetés szerbül folyik. Hamarosan alkalmi idegenvezetőnk férje is megérkezik, beszédbe elegyedik velünk, mígnem – látván fotós kollégánk kameráját – megkérdezi, hogy „milyen akkreditációval” érkeztünk, némettel-e vajon.
– Magyarral – feleljük, mire a hetven körüli férfiú büszkén a mellkasára csap, és ékes szerb nyelven megszólal:
– Én is magyar vagyok ám!
Kesze-kusza családtörténeti fejtegetés következik, olyan, amilyennel ezen a vidéken oly gyakran találkozhat az ember. Kiderül, hogy a templomgondnok magyar apától és sváb anyától született, ám amikor atyja meghalt, ő még igen zsenge korú volt, így nem tanulhatta meg „apanyelvét”.
– A bátyám kitűnően beszél magyarul – folytatja. – Én csak néhány szót tudok: „vizet, kenyeret, pálinkát” – mondja. Nyelvét vesztett nemzettársunk kissé alábecsüli tudását.
– A legfontosabb szavak. És azt tudja-e, mit jelent, hogy „lány”? – kérdezzük, mire az öreg tekintete pajkosan felcsillan:
– Öreg vagyok én már ahhoz – feleli.
Újdonsült ismerősünk bemutatkozásakor kiderül, hogy Horvat Perának hívják. Panaszkodik, hogy az állam nem támogatja elegendő összeggel a templomot, mivel az római katolikus.
– Maga is katolikus? – kérdezzük, mire ismét büszkén csap a mellére Horváth úr:
– Ugyan mi más lennék? Magyar létemre pravoszláv?
Búcsúzáskor erősen marasztal minket:
– Üljenek le nálunk egy kicsit, igyunk meg egy pohárka kávét, bort vagy pálinkát, hisz olyan ritkán találkozhatok magyar testvéreimmel!
Végül megígérjük: ha legközelebb erre járunk, mindenképpen betérünk Horvathoz, aki magyar és sváb szülők gyermeke, s akivel szerbül beszélgettünk.
Lehet, hogy nem csak nyelvében él a nemzet?
Nemzetiszín kerítések
Karlócát elhagyva letérünk a Belgrád felé vezető főútról, és elindulunk a Tarcal-hegy belseje felé. Az út mellett gonddal művelt földek, hatalmas kukoricatáblák sorakoznak, és mind gyakrabban kényszerítenek az út mellé bennünket traktorok is, amelyek kukoricával színültig rakott utánfutókat vontatnak. Sátrasba (Satrinci) érvén csupán az avatott szemlélő venné észre, hogy ismét magyarlakta vidéken járunk. Valami nagyon ismerősnek tűnik a portákan. A házak kerítésén a piros-fehér-zöld színösszeállítás váltakozik különféle kombinációkban, és szerémi útikalauzunk, a vidék magyarjainak kiváló ismerője máris lelkesen sorolja a járókelők nevét – színmagyar neveket. Sátras után ismét magyar falu következik: Dobrodópuszta (Dobradol). Itt találkozunk első vendéglátónkkal, Koller Julissal, akivel telefonon jó előre egyeztettük látogatásunk időpontját, hiszen éppen kukoricatörés ideje van.
Koller Julis érkezésünkkor rögvest ízes, erős török kávéval, valamint házi borral kínál minket. (Ez ceremóniaként ismétlődik meg a borukra okkal-joggal büszke szerémi gazdáknál, akikhez ellátogatunk.) Koller Julis elmondja, hogy mindkét fia épp kint dolgozik asszonyostul-gyerekestül a földeken. Jó alkalom ez arra, hogy a család történetét áttekintve, finom szerémi vörösbort kortyolgatva képet kapjunk a dobrodópusztai magyar nyelvű oktatás történetéről.
Szerém megyében 1918-at megelőzően működött utoljára széles körű magyar oktatási rendszer. A gróf Széchenyi Béla koronaőr által 1904-ben alapított Julián-egyesület biztosította az anyanyelvi oktatást a szlavóniai, horvátországi, boszniai és hercegovinai magyar kisdiákoknak, valamint a magyar folyami hajósok gyermekeinek is. Fénykorában az egyesület csak Horvátországban és Szlavóniában ötvenhárom iskolát üzemeltetett – ebből huszonhármat Szerém vármegyében, többek között Kamancon (Sremska Kamenica), Karlócán, Maradékon (Maradik), Platicson (Platicevo), Ürögön (Irig), Szolnokpusztán (Solnok), Putincán (Putinci), a Nyék nemzetség nevét őrző Nyékincén (Nekinci), valamint Sátrason –, és a legjobb diákoknak ösztöndíjas továbbtanulási lehetőséget biztosított közép- és felsőoktatási intézményekben. Ám az első világháború elvesztése a Julián-egyesület végét is jelentette. Ezt követően csak néhány helyen maradt lehetőség a magyar nyelvű iskoláztatásra. E tekintetben Dobrodópusztát szerencsésnek mondhatjuk, hiszen – mint Koller Julis felidézi – a hatvanas évek legelején még dolgozott magyar tanár a helyi iskolában. 1973-ban azonban még a szerb nyelvű iskolát is megszüntették a néhány százas lélekszámú faluban, így Koller Julis fiai a szomszédos Sátrason fejezték be az általános iskolát, „természetesen” az államnyelven. Néhány éve azonban újra van magyartanítás Sátrason: a közelinek semmiképp sem mondható, felerészben magyarok lakta kisvárosból, Maradékról utazik a faluba hetente egy tanítónő, aki magyar irodalomra és nyelvtanra okítja a kisdiákokat, anélkül hogy az beleszámítana a bizonyítványba. Mindez a szülőktől is erőfeszítést követel, tudniillik a gyér buszforgalom miatt nekik kell Sátrasról Dobrodópusztára utaztatniuk a tanulókat, majd a tanítónővel is ők autóznak vissza Maradékra – minden héten más és más szülő vállalja ezt a feladatot. Magyarán az egész falu kész áldozatot hozni azért, hogy a kisiskolások megtanulhassanak anyanyelvükön írni és olvasni. Talán okkal mondhatjuk: az a falu, amely képes effajta összefogásra, nem lehet elveszett közösség.
Oroszország
Szaúd-Arábia együttműködne Oroszországgal – videó
