Ki lakik majd egy városnyi irodában?

Mitől különleges a mi Budapestünk? – kérdezem Aczél Gábortól, a Magyar Urbanisztikai Társaság elnökétől. – Attól, hogy ez az egyetlen metropolis a világon, amelyben csaknem kétmillió magyar él – válaszolja. Ezen túl persze, mint lokálpatriótának és a nemzetközi pályán is otthonos építésznek, bőven van tapasztalata arról, hogy mi épülhetett volna és főleg másképp a mögöttünk hagyott évtizedben.
– Nem szokta emlegetni, de ön volt a város rendszerváltozás utáni első főépítésze. Igaz, csak két évig.
– Addig végeztem a munkámat, amíg nem akartak sokan beleszólni. Mellesleg a tanácsrendszerben ilyen önálló, kiemelt feladatkör nem létezett.
– Hogyan képzelte akkoriban Budapest jövőbeli szerepét?
– Úgy gondoltam, hogy egy határok nélküli Európa meghatározó városa lehet, már földrajzi fekvésénél fogva is. Elképzeléseimmel szerencsésen esett egybe a tervezett világkiállítás. A nagy eseményre kiépített infrastruktúrát és az épületeket tovább lehetett volna fejleszteni, a későbbi igényekhez igazítani, ahogyan az másutt bevált.
– Az egészséges terjeszkedésre kiváló adottság kínálkozott a Csepel-sziget beépítetlen részein, ahol a magas épületek létesítésének sem lett volna különösebb akadálya. Ily módon a főváros történelmi városrészei levegősebbé válhattak volna. Ez a koncepció kiválóan bevált a párizsi Défense negyednél – jegyzi meg az építész. – Nem beszélve arról az előnyéről, hogy itthon ezzel elébe mehettek volna a külföldi ingatlanbefektetők igényeinek, akik elsősorban irodaépítésre gondoltak. Jóval kevesebb kárt és feszültséget okoztak Budapest hagyományos városszerkezetében, mint ami bekövetkezett.
– A nyolcvanas évek végén egy francia üzletember megjegyezte, a következő tíz évben Budapesten kétmillió négyzetméternyi irodaépület létesül. Úgy véltem, erre tudatosan, szervezetten kell felkészülnünk – emlékszik vissza Aczél Gábor. – Nem így történt. A nagyszabású irodaépítkezések miatt erősödött a belső negyedek terhelése, egyre nehezült a közlekedés.
A helyzetet súlyosbította az önkormányzatok „pénzcsináló” gyakorlata, hogy a legszűkebb helyet is igyekeztek építkezési telekként eladni. Ma már elképzelhetetlen, hogy a foghíjakon, netán egy lebontott ház helyén csöppnyi pihenőparkra, netán játszótérre leljünk. Pedig a házak közötti kerítéssel óvott vagy néhány épülettel körbehatárolt zöld oázisok nem csak a pihenést szolgálják. Piaci szempontból is felértékelik az adott környéket, az ottani ingatlanokat. Ezekre a helyekre szívesen költöznek a kisgyerekes családok és a jobb módú középosztálybeliek is. A tízmilliós Londont a hatalmas közparkok mellett ezek az apró, zöld szigetek teszik elviselhetőbbé.
Budapest jelenlegi beépítettsége jóval meghaladja a Párizsban engedélyezett arányokat. Sűrűbbé tették a várost a felgyorsuló tetőtér-beépítések is, de úgy látszik, a házak alatti mélygarázsok létesítése sem hat igazán jótékonyan a ki-be járó forgalom által érintett lakókörnyezetre.
Nyugat-Európában már léteznek olyan ecocityk, amelyeket úgy terveztek, hogy a területük határán jutna hely a parkolóházaknak, s belül csak gyalogosan, illetve biciklivel lehet közlekedni. Mindennek természetes tartozékai a kis parkok, belső kertek. Aczél Gábor olyan megoldásokon töpreng, amelyek ezt a koncepciót és életformát Budapesten is lehetővé tennék. Alkalmasnak találja erre a VI., VII., VIII., IX. kerületek azon részeit, ahol bizonyos épületeket rossz állapotuk miatt muszáj lebontani. A rendbe hozott és újonnan épült házakat szellősen helyezné el, s a lakónegyed határaira telepítené a föld alatti garázsokat. A kérdésre, hogy vajon ki mond le a motorizáció adta kényelemről a csendért és a mozgásért cserébe, azt válaszolja, hajdanában az első sétálóutcáktól is idegenkedtek.
– A nagy baj az – szögezi le –, hogy a változásra megérett területek tulajdonosai, az önkormányzatok egy évtizede állandó defenzívában vannak. A befektetők újabb és újabb monstrumok létesítését erőltetik, ők pedig nem is gondolnak más lehetőségekre. Mivel minden önkormányzat a saját területfejlesztésének teljhatalmú gazdája, nincs közöttük egyeztetés, hogy hová mi épüljön. Ráadásul a hatalmas építési telkek értékesítésénél egymásra licitálnak, olyan kedvezményeket ajánlva, amelyek csupán a beruházóknak előnyösek. Így történhet meg, hogy két szomszédos kerület találkozásánál hasonló vagy ugyanolyan funkciójú, terjedelmes létesítmény tornyosul. Ez a gyakorlat különösen az agglomerációs övezetre jellemző.
Ha sokat közlekedünk gyalogosan, az az érzés erősödik bennünk, hogy a magyar metropolist két véglet jellemzi. A csillogó, mesterséges, extravagáns épületek és közelükben a sivárság. Bár többen bizonygatják, hogy a kontrasztok ellenére azért van előrelépés, hiszen apránként eltűntek a hosszú évtizedekig háborítatlan szemetes foghíjak, elhanyagolt közterületek. Ez is igaz.
– Némi szemléletváltozással és akarattal a fejlődés sokkal arányosabb és emberibb lehetne – mondja Aczél Gábor. – Mindig megmosolyogtat, ha arról panaszkodnak valahol, hogy nem keresik őket a befektetők. De ha történetesen ott topognának az ajtójuk előtt, akkor sem feledkezhetnek el arról, hogy őket kizárólag a nyereség érdekli. Ahhoz, hogy a köz- és a magánérdek egyaránt érvényesülhessen, mindkét szemszögből előnyös értékesítési módot szükséges kidolgozni. Ebben élesen elkülönítendő, hogy melyek a profitorientált feladatok és melyek a közösségi célúak. Az önkormányzatok az ajánlataikban megszabhatják, hogy milyen léptékű fejlesztést szeretnének az általuk már előkészített, közművesített területen. Ki kell dolgozniuk a kölcsönös kötelezettségek és lépések részleteit. Ez az arányos fejlesztés kulcsa, amelynek módszereit – feltehetőleg egyéni érdekek miatt – Magyarországon alig alkalmazzák.
Az építész kivételként említi a ferencvárosi tömbrehabilitációt, amelyben maga is részt vett. Így tapasztalatból tudja, hogy a tulajdonos és a későbbi befektető között létezhet korrekt, a jövőre nézve is ígéretes együttműködés. Elég csupán a régi környezethez harmonikusan illeszkedő, rendbe hozott házakra, az újjávarázsolt utcákra és a megélénkülő üzleti életre gondolni. Meggyőződése, nem késtünk le véglegesen arról, hogy Budapest magára találjon. Ám ehhez olyan emberközpontú városfejlesztésre lenne szükség, amely védi a századforduló szecessziós épületeit, és nagy figyelmet szentel a természeti környezet megóvásának. Ugyanakkor mindig kész arra, hogy az idővel hajózva akár különösen merész alkotásokkal lepje meg a világot.