Leszek Miller, a lengyel buldog

Leszegett fejjel, a gondolataiba merült elszánt buldogként sietett Leszek Miller immár negyedik egyeztetésére. Az érdeklődő lengyel tévénézők természetesen e pillanatokat is egyenes adásban követhették nyomon, majd a tárgyalásról három óra múlva kijövők arckifejezése alapján találgathatta, mit is sikerült elérni. A kamerák eközben nem mutatták a többi tagjelöltet, de a helyszíni beszámolókból és Miller nyilatkozataiból is tudjuk, hogy ugyanígy őt figyelték, s valójában abba vetették minden reményüket, hogy Lengyelország kikaparja nekik is a gesztenyét. Ennek ellenére nem sorakoztak fel Varsó mellé, amely már Koppenhága előtt a költségvetési támogatásra helyezte a hangsúlyt. Ezzel szemben a többiek – Budapesttel az élen – inkább az általános nettó pozíciók javítására, a közvetlen mezőgazdasági támogatások növelésére törekedtek. Mintha nem igazán vették volna figyelembe Lengyelország súlyát, azt a tényt, hogy a túloldalon igazából rá figyelnek, hiszen geopolitikai súlyánál, méreténél és népességénél fogva a bővítés kulcsának számít. Az sem tűnt fel a többieknek – közte a magyar diplomáciának –, hogy Miller kormányfő esetleg többet tudhat, mint ők, hiszen az őt sem kímélő belpolitikai csatározások mellett volt ideje arra, hogy az utolsó hetekben végigjárja Európa összes fontos politikusát, s puhatolózzon a tagországok álláspontja, a lehetséges kompromisszumok felől.
A magyar kormány eközben a szintén Európa fővárosait járó ellenzéki vezérnek üzengetett, az integrációs államtitkár pedig a Le Soirban üzent a tagjelölteknek: Budapest felől nyugodtak lehetnek, hiszen számára „nem is a pénzügyi vonatkozás számít”. Mindezt megtoldotta azzal, hogy csupán egy jelképes gesztust vár: „ami nekünk hozna valamit, az EU-nak pedig nem jelent nagy áldozatot, a lakosságot pedig megnyugtathatnánk vele”. Ezek után aligha lehet csodálkozni azon, hogy Miller az utolsó fordulóban már csak magára számított, s a lengyel érdekeket tartotta szem előtt. Jól érezte, hogy a többiekre már nem számíthat, hiszen azok valójában már letették a fegyvert. Nyilvánvaló volt például a koppenhágai folyosókon, hogy a magyarok éppúgy elégedettek, mint a szlovének vagy az észtek, s ellenállásuk csupán „arcmentő” manőver. Így aztán megkönnyítették Rasmussen dolgát, akinek sikerült „felszalámiznia” a végén még kitartó pár országot. Ilyen előzmények után a magyar diplomáciának nem sok esélye volt arra, hogy a téves hangsúlyok mentén, a többiek szemében ráadásul tessék-lássék kitartva az utolsó pillanatban felélessze a „visegrádi frontot”. A dán miniszterelnök azonban már szóba sem nagyon állt ekkor velük.
Leszek Miller pozícióit nemcsak országa súlya erősítette. Érvelhetett ugyan a népszavazás kudarcával, a várható belpolitikai következményekkel, de az asztal másik oldalán ülők azt is tudták, hogy a csúcs előestéjén a rendszerváltás utáni öszszes lengyel kormányfő demonstratívan kiállt a tárgyalásokat vezető Miller mellett. Így aztán csípett, harapott, öntudatosan tárgyalt, s ameddig lehetett, a visegrádiakat is magával húzta. Az eredmény ismert, az előzetesen számolt tételen felül további egymilliárd eurónyi pénzhez jutott Varsó. A tervbe vett átcsoportosítást még megfejelték a harmadik forduló után 108 milliónyi pántlikázott, egyértelműen „új” pénzzel is, a végső rábólintás előtt pedig az EU még felajánlott egy – a tejkvótán belüli – egymillió tonnás átcsoportosítást. Ezzel a lengyel kvóta meghaladja a spanyolt, ami figyelemre méltó eredmény. Csak összehasonlításképpen, Magyarország e téren az Orbán-kormány által korábban kért 2,8 millió tonna/éves kiindulási pont ellenére a csupán a jelenlegi fogyasztást fedező, és a mai termelésnél kevesebb, kétmillió tonnás kvótában állapodott meg. A számszerűsített, egyébként így is csupán viszonylagos siker mellett Varsó azt is elkönyvelheti, hogy sikerrel vette az első akadályt, európai hatalomként tárgyaltak vele, miközben a lehetőségek határain belül erősítette a regionális szolidaritást is. A sors fintora, hogy Leszek Miller éppen a lengyelországi hadiállapot 21. évfordulóján vezette országát az EU küszöbére. S ha már e folyamat indulási pontján a barikád másik oldalán állt, 21 évvel később igyekezett ezt a nemzet érdekei melletti öntudatos kiállással valahogy elfeledtetni.