Mára talán nem reped tovább

Heves és Borsod megyékben több száz éve használják építőanyagként a nyersvasgyártáskor keletkező kohósalakot, s az ilyen alapra épített házak állják is az idő próbáját. Bizonyára ez a tapasztalat indította az Ózdi Kohászati Műveket arra, hogy az acélgyártáskor keletkező martinsalakot is építőanyagnak minősítse, s színes prospektusokban olcsó és kiváló terméknek hirdetve tömegesen értékesítse a város és vonzáskörzete vékonyabb pénztárcájú családjainak. A meggondolatlan üzletpolitika szomorú következményekkel járt: a martinsalakra épített ezerkétszáz ház jó része mára életveszélyessé vált, de a szakemberek többségének véleménye szerint a többit sem menti meg semmi az összeomlástól.

A kormány az idén 450 milliót szán a szerencsétlenül járt emberek kárenyhítésére, ám ebből csak azok részesedhetnek, akiknek a házát a korábbi felmérésekben életveszélyesnek minősítették. Ilyen pedig mindössze ötven akad a két megyében.
– Ózdon 220 martinsalakos házat tartunk nyilván, s ebből tizenkettő esik abba a kategóriába, amire az idén pénzt ad a kormány – kezdi az ózdi helyzet felvázolását Sóhalmi Emil, a polgármesteri hivatal építési csoportvezetője. – Négyzetméterenként 140 ezer forintos kárenyhítés jár az életveszélyes házban lakóknak, ebből kellene a martinsalakos alapú ház elbontását, az új megterveztetését, felépítését és összes eljárási díjat fizetni, ami nyilvánvalóan lehetetlenség. Mi már utánanéztünk, nincs olyan vállalkozó, aki ennyi pénzért hozzáfogna az építkezéshez.
Ráadásul egyelőre az is bizonytalan, hogyan jön össze ez az összeg, mert a biztosítással nem rendelkezőknek csak hetven-, a biztosítással rendelkezőknek pedig nyolcvanszázalékos állami kifizetést garantál a rendelet. Aki nem biztosította házát, a harminc százalék előteremtésekor csak saját magára számíthat, aki viszont előrelátó volt, az a biztosító elutasító végzésének kézhezvétele után folyamodhat az államhoz a húsz százalék kifizetéséért.
– Abszolút nem értjük, hogyan gondolhatta bárki komolyan, hogy a martinsalakos alapból felszivárgó gázok miatt keletkező károkat a biztosító megfizeti – háborog tovább Sóhalmi Emil. – Mielőtt az állami kártalanítás egyáltalán szóba került volna, az emberek próbálkoztak azzal, hogy érvényesítsék kárigényüket, de én egyetlen esetről sem hallottam, amelyben valaki sikerrel járt volna.
Bóka János, az egyik legkiterjedtebb vagyonbiztosítási tevékenységet folytató biztosító, az Allianz Hungária észak-magyarországi regionális igazgatója tőlünk hallott először a rendeletről, és semmi biztatót nem tudott mondani. – Ami a szerződés szerint jár, az jár, de utólagosan semmit nem lehet belemagyarázni a lakosokkal kötött megállapodásainkba – mondja. – Minket a kormányrendelet óta ilyen üggyel még nem kerestek meg, de ha esetleg a későbbiekben lesz ilyen, akkor is nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy bármelyik konkrét szerződésben biztosítottuk volna az építőanyag minőségét. Ha pedig ilyen pont nem szerepel a biztosító és az ügyfél megállapodásában, akkor nincs mód a kártérítésre – sommázza a várható fejleményekkel kapcsolatos álláspontját.
A Pétervásárától tíz kilométerre fekvő Heves megyei kistelepülésen, Tarnaleleszen mindössze két házat minősít a hivatalos ötfokú skála életveszélyesnek. A Bacsó Béla utcába befordulva ezen a tényen kissé meglepődtünk, mert csak az egyik oldalon négy olyan házat számoltunk össze, amelynek a fala erősen repedezett. Nagyné Csirmaz Katalin építési előadó azonban felvilágosít bennünket: ezek a házak C kategóriásak, ami azt jelenti, hogy a minősítés végzője javíthatónak ítélte őket. A falu egyébként körjegyzőséghez tartozik, s a másik két településsel, Szentdomonkossal és Bükkszenterzsébettel együtt a három településen összesen ötven olyan ház van, amely a martinsalak miatt megrepedezett. A tarnaleleszi kettőn kívül azonban egyelőre egyik tulajdonosának sem jár kárenyhítés.
Szabóné Barta Edit tanítónő férjével és 14 éves kislányával a Bacsó Béla utcában lakik, házát két éve mérték fel. – Akkor C kategóriásnak minősítették az épületet, vagyis olyannak, amely nem szorul azonnali bontásra – mondja. – Mi tettünk is róla, hogy ne szoruljon: minden évben renováltuk, erősítettük a házat, de hiába. A repedések csak jöttek és jöttek. Ráadásul amióta itt lakunk, a kislányom minden ősszel és tavasszal fulladozik, ami szerintem egyértelműen összefügg az alapból felszivárgó mérges gázokkal.
A tanítónő meglehetősen elkeseredett. Férje munkanélküli, gyermeke beteg, szeme előtt megy tönkre élete munkája, a segítséget pedig mindig csak ígérik, ígérik. Ha a házuk minősítése nem változik, akkor csak alapcserét javasolnak a szakemberek, ami nem jár bontással, de becslések szerint kétszer annyiba kerül, mint az új ház építése. Arról pedig egyelőre senki nem beszél, hogy ezeket a munkálatokat ki, mikor és miből fogja finanszírozni. Igaz, arról sem, hogy mennyire oldja meg az alapcsere az alapproblémát. Szabóné családjának mindenesetre már erről is van tapasztalata.
– Az unokatestvérem és a férje, Csuhány István Ózdon szintén ilyen alapra építette a házát – meséli. – Alápincézett, szinteltolásos, igényes házat építettek, de hiába, ha martinsalakos volt az alap. Nem adták fel, kalákában a család kiszedte az alapot, és újat csinált helyébe, de nem lett semmi eredménye. A falak repednek tovább.
Csikós Árpád a ház sarkához guggolva mutatja a bő kétujjnyi repedést a falon.
– Mikor először megláttuk, el sem tudtuk képzelni, mitől lehet – emlékezik vissza. – Minden eszközzel megpróbáltuk eltüntetni, de nem sikerült. Aztán elkezdett repedezni a padlóburkolat is: újrarakattuk, de az új is tönkrement. Akkor már másoktól is hallottuk – ez a kilencvenes évek közepén lehetett –, hogy repednek a falak, és hogy a kohósalak miatt van az egész.
– Kohósalak vagy martinsalak? – kérdezem.
– Mi úgy tudtuk, hogy kohósalak – mondja a felesége. – Nem is gyanakodtunk, hogy más lenne, meg aztán mindenki vitte, nem gondoltuk mi sem, hogy megjárjuk vele.
Csikósék valóban nagyon megjárták: az ő házuk alatt ugyanis nemcsak az alapban van martinsalak: ezzel öntötték tele föld helyett a pincegödröt is. Ezért van, hogy a padló még a falaknál is repedezettebb. Ami azért is szívszorító, mert a ház egyébként igényesen épült fel: alsó szintjén három, a felsőn két szoba található. Az emeletre vezető falépcsőre csak a múlt évben tellett: két teljes esztendőt spórolt rá a család. A házaspár negyven év feletti. Csak a férfi dolgozik, az erdészetben fakitermeléssel, erdőtisztítással foglalkozik. Két gyermekük még az ő kenyerüket eszi, s ahogyan mondják, a ház életük munkája, aminek saját erőből megvalósuló újbóli felépítésére semmi esélyük nincs.
Guba Imrééknél a martinsalak miatt amúgy rossz állapotokat tovább rontja, hogy csak egy helyiségben van fűtés, és így a falak állaga fokozottabban romlik, mint ott, ahol fűtenek. A ház az ijesztő repedések ellenére ugyancsak a C kategóriába tartozik.
– Mi 1987-ben építettük a házat, ugyanúgy az olcsóbbik kohósalakból, ahogy mindenki más akkoriban – kezd bele a környéken oly szokásos történetbe Mariska, aki az építkezés idején malteroslány volt annál az azóta már tönkrement tanácsi építőipari vállalatnál, ahol a férje központifűtés-szerelőként dolgozott.
– Nem gondoltunk mi akkor semmi rosszra, de azóta úgy megbántuk, mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett. Nézze meg, itt van a gázcsonk a ház falánál. Ha megsérül, nemcsak én robbanok fel a férjemmel meg a két gyermekemmel együtt, hanem az egész Egri utca.
A sors fintora, hogy Nagyné Csirmaz Katalin ugyancsak martinsalakos házban lakik, s egyelőre az ő háza sem minősül életveszélyesnek. – Mit tehetünk? Várunk – summázza az évek óta követett stratégiát az önkormányzati ügyintéző. – Azt ígérik, jövőre háromszor ennyi pénz lesz kárenyhítésre. Reméljük, addig senkinek nem dől a fejére a ház, s az ígéretekből egyszer végre tettek is lesznek.