Meghívó Sorostól

Télen, a nagy havazások idején Miklós bácsi már hajnalban elkezdte lapátolni a havat. A háztól a kertkapuig százharminc métert kellett elhányni. Kocsijuk nem volt, így mindig csak kétlapátnyi szélességű utat vájt, és ha ismét esett a hó – ez a hetvenes–nyolcvanas években nem volt ritka –, akkor előfordult, hogy kétoldalt fél méternél is nagyobb hóbucka emelkedett a magasba. Csodáltam, hogy nyolcvanon túl is, ha lassabban is, de ugyanolyan energiával haladt előre, mint korábban. Kellett a járható út, különösen vasárnap, mert a városmajori Jézus Szíve plébánián a reggeli misén ott kellett lenni.
Jó szomszédok voltak, kerítés nem volt közöttük – csak az utcai front volt lezárva –, ez nem volt divat itt, a Hunyadormon, hiszen több száz métert lehetett barangolni a kerteken, a gyümölcsösökön át egyik háztól a másikig, ha valaki beszélgetni kívánt a másikkal. Sajnos néhány éve elmentek… Csaknem hatvan évig éltek együtt, Muci néni és Miklós bácsi. Szilveszter kora estéit együtt töltöttük, lecsúszkáltunk a fenyőfák alatt a lejtőn, és beléptünk az öreg sváb-hegyi házba. Majdnem minden évben felköszöntöttük őket a gyerekekkel, ittunk egy pohárka pezsgőt az új évre, mazsoláztunk a házi süteményekből és beszélgettünk. Sokat beszélgettünk.
Egyik alkalommal különös dolog történt. Nem voltak dicsekvő emberek, a múltról keveset beszéltek, de akkor este két pohár pezsgő után megtört a jég. Miklós odavezetett egy szekrényhez, kinyitotta, majd a szekrény hátsó falát is kitárta, és onnan beléptünk egy ablak nélküli kis kamrába. – Dupla falú szekrénynek nevezték az ilyet, s ebben a kamrában – szólalt meg – 1944-ben három embert rejtegettünk. Az egyik az akkor még tizennégy éves Soros Gyuri volt, aki ma a világ egyik leggazdagabb s leghíresebb pénzügyi szakembere.
Ránéztem: miért most és miért nekem mondja el ezt? Hangtalan kérdésemre már folytatta is: – Azért, mert erről már lehet beszélni – 1990-et írtunk –, meg aztán újságíró vagy, gyerekkorodtól ismerlek, és nem árt, ha erről tudsz, de megírni csak a halálunk után lehet.
Visszaültünk a bőrfotelbe, és mindkettejükből áradtak az emlékek. – A Földművelésügyi Minisztériumban dolgoztam a vízügyi osztályon, és akkor, a nyilas időkben egy kollégám megkért, hogy rejtsem el a barátja fiát, mert veszélyben az élete. Mucival megbeszéltük ezt az egyáltalán nem veszélytelen feladatot, de vállaltuk. – Utolsó pillanatban értünk oda a megbeszélt helyre, már a teherautóra gyűjtötték az embereket – vette át a szót Muci néni –, amikor sikerült Gyurit magunkkal vinnünk mint unokaöcsénket. Kedves, értelmes fiúcska volt, tudta, hogy hajszálon múlik az élete, s mit kockáztatunk érte. Nem csodálom, hogy a háború után elhagyta az országot.
Aznap este azt is megtudtuk, hogy a kapcsolat nem szakadt meg közöttük, eleinte húsz dollárt, később száz dollárt kaptak havi rendszerességgel védencüktől. Azt is megjegyezték, hogy egyszer levél érkezett Soros Györgytől, amelyben felajánlotta, hogy sokkal több pénzt is küldhetne, de az öregek ezt nem fogadták el. Szerényen, beosztva éltek kis nyugdíjukból, el sem tudták képzelni, hogy valaki ezért a cselekedetért hálával tartozzék nekik. A nyolcvanas évek végén már javában prosperált a Soros Alapítvány Magyarországon, amikor telefonon egy sürgős újévi meghívást kaptak az üzletembertől, hogy szeretné köszönteni azokat, akik sokat tettek érte s másokért. A házaspár órákig készülődött. Amikor odaértek, a portán azonban közölték, hogy csak P. Miklós neve van a meghívottak listáján, a feleségéé nem. Ekkor szó nélkül sarkon fordultak és elmentek. Pénzküldeményt pedig többet nem fogadtak el.
Miklós bácsi régi vágású úriember volt, az első világháború után a royalistákhoz tartozott, rokonságban állt a húszas évek nagy hatású katolikus szellemi vezére, Prohászka Ottokár püspök családjával, egyszóval tudta, hogy mi a kötelessége, ha élete párja egy idő után már nem számít másoknak… Külföldön élő gyerekeik miatt amúgy is mindig zaklatták őket, szerették a problémamentes, csendes, visszahúzódó életet. Nem panaszkodtak; amikor kellett, tették a dolgukat. Így volt ez 1956-ban is.
Soha semmiféle elismerést nem kaptak, nem állítottak fát nekik a Yad Vasemben. Emberek voltak, egyszerűen keresztényi kötelességből cselekedtek és viselkedtek egész életük folyamán.