Menekül a reklámfőnök

Három „Oszkár” figyel kardjára támaszkodva a szekrény tetején: középen az ezüst, kétoldalt pedig bronzok. Meglepő a látvány, főként egy zűrös belvárosi kerület polgári lakásában, Budapesten.
– Mindig megkérdezik az új ismerősök, hogy hol szereztem őket. Azt szoktam mondani, hogy az Ecserin. Legalább kevesebbet kell magyarázkodni… – mondja némi egészséges öniróniával a hangjában Vezekényi György, miközben megpróbálja lehalászni a trófeákat a magasból. A szobrok igaziak, hivatalos nevük Telly Awards-díj – közönségesen csak reklám-Oscar – ebben a műfajban ez számít a legrangosabb nemzetközi elismerésnek, a versenynek ugyanolyan presztízse van, mint a játékfilmes viadalnak.
– Évente nyolcezer reklámfilm közül választja ki a bírálóbizottság a legjobbakat. Az ezüstszobrot – amely a fődíj – 1993-ban, Cincinnatiban kaptam, Ardai Tamás rendezővel közösen készített filmünk forgatókönyvéért. Abban az évben szereztünk egy kategóriadíjat is. Ez ő – adja kezembe az egyik bronzszobrot. Mint kiderül, a másikat egy évvel később ítélte nekik a bizottság. Azért nem aranyszobor a fődíj, mert az a filmeseké. – Cincinnatiban egyébként a testületben ott ült a „nagy Oscar” teljes díjkiosztó bizottsága és a reklámfilmszakemberek – meséli. – Csak mi nem voltunk ott. Nekem eszembe se jutott, hogy kimenjek, úgyhogy postán küldték el a szobrokat. Meg is jártuk, hónapokig gyürkőztünk a pénzügyőrséggel, mert vámot akartak fizettetni utánuk.
Egy Oscar-díjas fiatal reklámszakember lábai előtt hever a világ. Összevesznek rajta a cégek, pénz, karrier egy életre biztosítva – gondolja az ember. Vezekényi György azonban egyáltalán nem úgy viselkedik, nem úgy néz ki és főként nem úgy gondolkodik, mint egy sikeres yuppie. Hangulatos, különleges ízléssel berendezett otthonának sincs menedzser-levegője. Két éve kiszállt a szakmából, pillanatnyilag szociális segélyből él. Feleségével úgy döntöttek, végleg felszámolják fővárosi életüket. Böngészik az apróhirdetéseket, és nemsokára falura költöznek.
Vezekényi szerint az Oscar-díj nem rang Magyarországon. Volt ugyan itthon némi ünneplés, tévé- és rádiószereplés, újságcikkek, de hamar lecsengett, és azt tapasztalta, szinte elvágta magát a pályán: féltékenység, bizalmatlanság, pozícióféltés – általában ez volt a szakma reakciója. Egyetlenegyszer keresték meg a díjak miatt: felkérték, hogy írja meg a Família Kft. című sorozat epizódjait, aminek örömmel tett eleget. De maga sem tulajdonított túl nagy jelentőséget az elismeréseknek, dolgozott, élte tovább az életét. Hogy valójában miért hagyta el a pályát, miért akar egy alföldi faluban új életet kezdeni, mi van a látszólag irracionális döntés hátterében, lassan kibontakozik a történetéből.
Karrierje ’90-ben kezdődött, akaratán kívül csöppent bele a reklám világába. Tizenöt éves korától foglalkozott festészettel, irodalommal, versei, novellái jelentek meg. Egy barátnője küldte el az önéletrajzát a legnagyobb nemzetközi reklámügynökségeknek. Ekkoriban népművelői végzettséggel könyvtári segédmunkás volt a Széchényi Könyvtárban. Legnagyobb meglepetésére a MacEricsson behívta meghallgatásra. Szabadúszóként végigjárta az összes nagy ügynökséget, mindenütt megtanulta, amit lehetett.
– A reklám zárt világ, nagyon nehéz bekerülni. Ha mégis sikerül, annak is ára van: rengeteg munka, szabadidő szinte semmi, hiába vagy milliomos, nem tudod elkölteni a fizetésedet. Így él egy egyszerű „kreatív ember”. A cégeknél a fizetésért megkövetelik, hogy ők legyenek mindenben az elsők, a család csak a vállalat után következhet. Az embernek illik cégbulikra járnia, ahol jól is kell éreznie magát, ami tipikus amerikai feeling. Én egy darabig bírtam. A tíz év alatt, amit a szakmában töltöttem, vezető beosztásokban dolgoztam, legutoljára stratégiai tervezőként. Szinte nincs olyan termék – a pénztárgéptől a luxusautóig –, amelynek reklámjaiban ne vettem volna részt.
– Kezdetben hittem abban, hogy kultúrát csinálok. Egy olyan kultúrát, amely nagyon sok ember előtt jelenik meg. Azt gondoltam, hogy akkor már legyen igazán szép és kívánatos, még annak is, aki nem tartozik a „célcsoporthoz”. Ezzel együtt a négy-öt év alatt, amíg kreatív igazgató voltam, ha olyan ötlettel találkoztam, amely műalkotást használt fel, egy pillanat alatt letiltottam. Egy műalkotást reklámmá devalválni megengedhetetlen. A tanítványaim nagyon jók, de már nem tudják betartani ezeket a szabályokat – állítja, és meg is indokolja, hogy miért, és hogyan rohant el feje felett a világ.
– Komolyan megriadtam, amikor egyes világcégek kezdték az elavult, semmitmondó reklámjaikat beömleszteni az országba milliárdokért, a kulturális sajátosságokat figyelembe vevő, meggyőző reklámok helyett. Mintha valamiféle kitervelt, világméretű agymosás folyna a költségkímélés jegyében. Sokatmondó az is, hogy a tévében ilyeneket hallani manapság: a tejet Mr. Búúúú adja… Nem beszélve a „Kistehénről”, amit, úgy tudom, beneveznek a reklám-Oscarra. Így fekszik egy indiai jógi márkás farmerben a szöges ágyra, így lesz jópofa spagettireklám a pocakos szerzetes… az értékek tudatos devalvációja tényleg félelmetes méreteket ölt – fejtegeti. Látszik rajta: a „kilépés” igénye valóban belülről fakadt, még mindig emészti mindazt, amit látott, amit tapasztalt.
– Időközben megjelent két könyvem. „Ponyvák” ugyan, de legalább nem hazudok bennük. Feleségemmel falura költözünk, Budapestet már nem lehet elviselni, az ember nem szívesen lép ki az utcára sem. Az új évet talán már új helyen kezdjük. Asztalosmunkát vállalok, és írni fogok, mint régen. Annyit azonban megtanultam: a reklám megkerülhetetlen, mindenható hatalommá vált a mai világban, bár ezt az emberek még nem nagyon fogják fel. Nem kezdeném újra, viszont szívesen segítenék nonprofit szervezeteknek, alapítványoknak a magam tudományával, hogy pénzt szerezhessenek az igazán fontos és jó célokra. Még hirdetést is feladtam egyszer, de nem jöttek érdeklődők. Szomorú, de tény: sok gyerek azért lesz öngyilkos, mert úgy érzi, nem tud megfelelni a reklámokban szuggerált ideáknak. Ez volt talán a legfontosabb felismerés, amely közrejátszott abban, hogy elhagytam a pályát. Én úgy tudtam, és mindig úgy is tanítottam, hogy kommunikációnak – főként megnyerő kommunikációnak – azt nevezzük, ha minél több a vonzó formában átadott információ, ami növeli bizalmat. Ma azt tapasztalom, hogy a reklámok információtartalma, a valóság és az arról sugallt kép közötti távolság vészesen nő. Vagyis manipulációról van szó. Ez a legfőbb bajom a reklámmal.