Merre tartasz, hálapénz?

Az általam is nagyrabecsült Bodor Elek professzor hozzám intézett vitacikkében (Európai gyakorlat-e a hálapénz?, Magyar Nemzet, október 28.), megvédte a mundér becsületét. Én is hiszem, hogy a hivatásuk magaslatán álló egészségügyiek vannak többségben. Nekik köszönhető, hogy egészségügyünk sokkal jobb, mint amilyen a költségek alapján lehetne. Ám a viták során tisztulnak a nézetek, és mélyülnek a barátságok. Előző cikkemben a hálapénz felszámolását, eurokonform béremlést, a kórházi hierarchia tompítását javasoltam, felvetettem, hogy az osztályvezetői megbízatás ne legyen végleges, a hasonlók között időszakonként akár váltogatható is legyen. Amerikában nem létezik a miénkhez hasonló hatalmú főorvos, a vezető – ha egyáltalán van –, első az egyenlők között. A gyógyításhoz szükséges bizalmat a hibák bátor feltárásával szerezhetjük meg. A mundér becsületén ejtett foltot vegyük észre. Elegánsabb, ha eltávolítását mi magunk kezdeményezzük.
A betegellátást rontó hálapénz nem a sajtó torzítása. Szakmákat vetett vissza a hálapénz. Sajátom (aneszteziológia, intenzív terápia) évtizedekig hiányszakma volt. A kevés jelentkező zöme a szakorvosi vizsga után elvándorolt, folyton újabb orvosokat kellett kiképeznünk, s a kényes munkát is pályakezdőkkel kellett elvégeztetni. Ki tudja, hány beteg esett ennek áldozatul, mert az altatás az álom és halál közti mezsgyén zajlik, s veszélyesebb lehet a műtétnél. A Bodor kolléga által említett, úgynevezett kiskassza nagyon ritka, dicséretes, de nem legalizálhatja a hálapénzt, legfeljebb tompíthatja igazságtalanságait.
Bodor professzor is említ olyan betegeket, akik nem vállalkoztak műtétre, mert úgy érezték, nincs elég pénzük. Ebben főleg a sajtót hibáztatni torzítás, hisz Nyugaton a sajtóban talán még jobban csipkedik az orvost és az egészségügyet, mint nálunk, de nincs hálapénz. Az újságírók (betegek) – főleg vidéken – nem is nagyon mernek bíráló cikkeket írni, mert betegségük esetére félnek a retorziótól. Agyonhallgatással egyetlen probléma sem oldható meg. A közhangulatban igenis létezik olyan felfogás, hogy hálapénzt kell fizetni, amit nem a sajtó, hanem a műtéti díjat kérő orvosok (betegek) élesztenek. Szerencsétlenségre némely beteg gavallérságának (mártíromságának) alátámasztására az adottnál magasabb összeget hangoztat, ezzel a másikat is több pénz adására készteti. Ekként is dagad a tarifa. Bodor professzor panaszolja, hogy az orvosok társadalmi megbecsülése 1945 előtt nagyobb volt. Ez részben világjelenség, ám attól is tartok, hogy ’45 után valamit maguk az orvosok is elrontottak.
Bodor professzor szerint a kezelésben nem lehet demokratikus szavazással dönteni. Én megkockáztatnám, hogy manapság csak a lehető legnagyobb demokratizmussal szabad gyógyítani. A vezető nem birtokolhatja egyedül az igazságot, amit a tudományos fokozat sem garantál, hanem igénybe veszi munkatársai nála esetleg jobb képességeit, s ennek elősegítésén fáradozik. A bizonyítékokra épülő orvoslás korában csak ritkán kényszerül egyszemélyes döntésre.
Szerintem a szakorvosnak nemcsak az a joga, hogy operáljon, de kötelessége az asztal másik oldalán aszszisztálni is. Ez esetben is a beteg nyerne, mert ügyelet alatt egyformán gyakorlott sebészek gyógyítanák. Ha a szabad orvosválasztás okából egyeseket csak asszisztálásra kárhoztatnánk, műtéttől, szakmai fejlődéstől fosztanánk meg őket, sérülne az esélyegyenlőség, indokolatlan jövedelemkülönbségeket okoznánk. A legtöbb európai országban az alapbiztosítással nem jár szabad orvosválasztás, a főorvos jelöli ki az operatőrt és aszszisztenst (néha az utóbbi a fontosabb), s a beteg ebben bízik, megnyugszik. Az orvosválasztásnak tehát ésszerű határokat kell szabni, mert az akadályozhatja a szakorvosképzést, a jelöltek nem jutnak műtéthez, őket senki sem kéri. Nálunk nem ritka az olyan negyven év fölötti szakorvos, aki bizonyos műtéteket sohasem végzett. Amerikában viszont az oktatókórházak bizonyos műtéti számot garantálnak. Magam is rezidensként dolgoztam a tengerentúlon. Ott vállalják a sok munkát, mert kiképzésük után önállókká válnak, megszűnik a nálunk sokszor nyugdíjig tartó alárendeltség, szakmai gyámság. Nyugaton igenis a főorvos operál legkevesebbet. A legkényesebb műtéteket végzi, fiatal sebészek első műtéteit asszisztálja. Akár sokat, akár keveset operál, fizetése ugyanannyi.
„Félprivát”, „félbiztosított” egészségügyünk egyeseknek a legolcsóbb, adómentes magánpraxist kínálja. A szakrendelőben történik az orvos felkérése, majd állami segédlettel a jövedelemszerzés. A hálapénzzel az orvos és a beteg cinkos összekacsintása valósul meg, amely biztosítási rendszerünk paródiája, megszüntetése kétségtelenül egyéni érdekekbe ütközne. A beteg ma úgy gondolja, hogy számára előnyös, ha ad. Fontos az etikai szemlélet. Egy nemrég megtörtént ausztriai esetben az orvos zsebébe csúsztatott borítékot az orvosi megbeszélésen felnyitották, jegyzőkönyvezték, majd a beteg két lehetőség közül választhatott: visszafogadja vagy karitatív célra felajánlja azt. A hálapénz mind a beteg, mind az orvos számára kényelmetlen, amelyről az orvosok zöme szívesen lemondana, ha tisztességesen megfizetnék, a beteg pedig hatalmas adótól (sarctól) szabadulna meg, amelyet – a szolidaritást megcsúfolva – éppen legválságosabb helyzetében kell lerónia.