MI A MAGYAR?

Hagymakoszorú virág helyett nem ismeretlen jelenség a hazai színészet történetében. 1840. dec. 6-án a Nemzeti Színházban a Borgia Lucretia opera előadásán Bognár Ignác hamisan énekelt, mégis megtörtént, hogy partnere, Schodelné, a felvonás végével kihozta a közönség elé Bognárt, akit senki sem hívott, mire pisszegés hallatszott. Ekkor Schodelné azt mondta a közönségnek: „Kígyók közt énekelni nem lehet!”, erre újabb zsivaj keletkezett; Schodelnénak bocsánatot kellett volna kérnie a közönségtől, ehelyett azt mondta, hogy ha úgy kívánják, nem énekel többé, hiszen részére úgyis nyitva áll az út a külföld felé. Erre a kijelentésre hagymakoszorút dobtak neki. De a leleményes művésznő nem jött zavarba s a hagymakoszorút e szavakkal helyezte a súgólyuk tetejére: „Leteszem a nemzet oltárára!” Kassán szintén megtiszteltek egy színésznőt ilyen meglepetéssel, amint a Regélő (1843. márc. 20. szám) tudósít róla: „Néhány nap előtt az első énekesnőnek hagymakoszorút vetettek a színpadra.” 1844. márc. 12-én Kolozsvárott Pergő Celesztint, az akkor népszerű színészt a Paul Jones előadásán a karzatról hagymakoszorúval dobálták meg. „C. úr erre a közönséget szólítá fel, hogy valljon, méltó volt-e ez illetlen bánásmódra, vagy nem? A közönség nemmel felelt, és őt megtapsolá.” Újabb időben is történt hasonló eset, Székesfehérvárott, 1881. dec. 24-én, Cs. Ilonával, 1892 júl. havában pedig Félegyházán egy nagyszerű tragikával, akinek tiszteletére az ifjúság fáklyás felvonulást rendezett, azonban a művésznőnek tovább kellett utaznia. A félreértés azután azt eredményezte, hogy hagymakoszorút küldtek neki.

Claque (Klakk). Szervezett és fizetett tapsoló emberek (claqueurs, klakkőr) neve a színházakban… Nálunk 1863. április havában honosították meg a claque-rendszert a Nemzeti Színházban. Azonban e reform ellen kikel a Hölgyfutár, s a következőket írja április 30-iki kelettel: „A Nemzeti Színháznál egy idő tapsoncok vannak alkalmazva. Szép! Csakhogy Pest nem Páris, itt bajosan fogja magát feltartani, mert itt nem lehet a közönség szemébe port szórni.” A M. Kir. Operaházban Weidinger Henrik volt a claque-főnök. Megh. 1910. dec. 11.
Első színházi cenzúra értelmében (1792) tiltva volt a vallási szokások szatirizálása. Papok, ha még oly szépen jellemeztettek is, a színpadon meg nem jelenhettek. Gyilkosságnak nem volt szabad megtörténni a színpadon; házasságtörési darabot nem adhattak elő. Férfinak szabad volt rosszat tanácsolni, nőnek azonban nem. Átkozódni tilos volt, az állami személyek szatirikus emlegetésétől is mindenkor tartózkodni kellett. Tiltva volt a rögtönzés és „bolondozás”, továbbá a kétértelműségek és illetlen testmozdulatok, a gúnyolódások. (A cenzor vizsgálta át a színdarabokat és gyakran a kulisszák mögött végezte ellenőrző tisztét.)

Kihívás. Ristori Adélt a Nemzeti Színházban 1856 decemberében hatszori fellépésekor 130-szor szólították a lámpák elé. Jókainét 1858. febr. havában Debrecenben az Antonius és Cleopatra előadásán 28-szor hívták ki. Sokáig divatban volt, hogy a jelenések után is megjelentek a színészek a hívó tapsra. Ezt a visszás helyzetet egy 1868. április havi nemzeti színházi rendelet megtiltja… 1870. május havában a budai városkapitány elrendelte, hogy a szereplők csak egyszer jelenhetnek meg a tapsokra, miután a demonstrációk miatt rendesen sokáig tart az előadás.

Babonák. (…) Azt tartják, ha a színész olvasás, vagy tanulás közben leejti a szerepét a földre, akkor abban a szerepben meg fog bukni. De ugyanezt tartják akkor is, ha a színész szerepét más ejti le. Érdekes babona az is, hogy a színházban nem szabad a Miért oly borúst, a színésztemetések alkalmával énekelt gyászdalt énekelni, mert az halált jelent. Ha a kórista a maszkírozáshoz használt tükröt eltöri, akkor hét évig tovább is kórista marad. Vidéki színházaknál szokásos babona, hogy a színlaphordónak a színlapokat az ágyra tennie nem szabad, mert akkor nem lesz közönség… Azt tartják, hogy ha a próbák alatt veszekednek (színészek egymással, rendezővel, igazgatóval, igazgató a rendezővel, vagy a szerzővel), akkor nagy sikere lesz a darabnak.
Szócikkek a Magyar színművészeti lexikonból (1929)