Nyelvcsapás Irakra

Sajnálatos tény, hogy még mindig nem tudjuk, milyen munkát végzett a D–209-es kódszámon nyilvántartott Medgyessy Péter kiemelt főoperatív beosztásban a hetvenes és nyolcvanas években. Azt azonban már látjuk, hogy a miniszterelnök egy részvénytársaságnak tekinti hazánkat, amelynek ő és hálózata a fő- részvényese. Mi más magyarázata lenne annak, hogy saját jó hírnevének megőrzése (visszaszerzése) érdekében sajátjaként igyekszik rendelkezni Hungária földjével, légterével, katonáinak életével? A korábban a „KGB elleni” kémelhárításban „hazafias” cselekedeteket végrehajtó, majd a Szovjetunió vazallusaként „elévülhetetlen érdemeket” szerzett kormányfő ezúttal az Egyesült Államoknak kínált fel pénzt, paripát, fegyvert.
Az mégsem lehet D–209 célja, hogy egy háborúban – a nemzetközi terrorizmus ellen vívott harcban – a győztes ország csatlós államának miniszterelnökeként vonuljon be a magyar történelembe. Vagy mégis? Kerül, amibe kerül? Bush elnök embereinek csak egy diplomáciai eseményt kellett celebrálniuk, és a helytartói szerepre önként és dalolva vállalkozó magyar kormányfő a hálától remegve, sietve ajánlotta fel hazánk segítségét a terrorizmus elleni harcban. Az amerikaiak persze kapva kaptak a magát immár a világpolitikában is szalonképesnek képzelő D–209 ajánlatán. A magyar tárgyalódelegáció vélhetőleg levegő után kapkodott, majd mindannyiuk meglepetésére Medgyessy Péter találta fel magát leghamarább, és az Irak ellen háborúra készülődő USA-nak a magyar hírszerzés szolgálatait ajánlotta fel. Szóba került még a harci repülőgépeik számára hazánk légterének biztosítása.
Sőt, elhangzott az igény több ezer iraki ideiglenes itt állomásoztatására is. Állami vezetőink nyilvánvalóan nem nagyon tiltakoztak az ellen, hogy egy Somogy megyei kis faluba logisztikai központ címszó alatt befészkelődött amerikai támaszpontra több ezer irakit hozzanak harci kiképzésre. Hiszen az elmúlt hetekben fokozatos kiszivárogtatással igyekeznek felkészíteni a közvéleményt a skandalumra. Kétezer irakival és nyelvi kiképzéssel kezdődött a beetetés. A magyar kormány a felajánlását a „terrorizmus elleni küzdelem” magasztos fedőcélja alatt Irak megtámadásához nyújtandó segítségről csak a magyar alkotmány figyelmen kívül hagyásával tehette meg. Mint ahogyan az USA is úgy kér és vár el tőlünk segítséget, hogy tudja, nem áll módunkban azt megtenni.
Először is azért, mert a NATO-ban olyan országok szövetségesei vagyunk, amelyek egy része maga is ellenzi Bushék háborús tervét, és amely országokkal hamarosan a gazadasági érdekeink is összekötnek majd az Európai Unióban, esetenként éppen az Egyesült Államok multinacionális cégeivel szembeni békés küzdelemben a piaci versenyben. És azt sem gondolhatja senki sem komolyan, hogy az Egyesült Államok kiváló hírszerző szervezete ne tudná, miként is rendelkezik a magyarok alkotmánya a háborúról.
Alkotmányunk 6. paragrafusa szerint „A Magyar Köztársaság elutasítja a háborút mint a nemzetek közötti viták megoldásának eszközét, és tartózkodik a más államok függetlensége vagy területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, illetőleg az erőszakkal való fenyegetéstől. A Magyar Köztársaság együttműködésre törekszik a világ valamennyi népével és országával.” Vagyis alkotmányunk nem teszi lehetővé ezt a lázas igyekezetet, amellyel kedvét akarják lesni régi-új vazallusaink a világ egyetlen igazságosztó szuperhatalmának.
Vélhetően Washingtonban is ismert alaptörvényünk rendelkezése, hiszen nem valószínű, hogy Brinker nagykövet asszonyt az F–16-osok melletti lobbizásra küldték hazánkba. Mint ahogyan azt sem gondoljuk, hogy a Magyarországon „tomboló antiszemitizmus” szenzibilis barométerének szerepét szánták neki.
Medgyessy közelmúltban lezajlott amerikai útjának előkészítése gyanánt a Washington Postban – igen jól időzítve – megjelent egy belföldön is botrányt kiváltó cikk, amely az előző kormányt antiszemitizmussal vádolta meg. Ugyanebben az időben cikkeztek ugyancsak az amerikai sajtóban arról, hogy Magyarország nem teljesíti NATO-kötelezettségeit. A hivatalban lévő kormány úgy örült a Magyarország-ellenes amerikai sajtómegnyilvánulásoknak, mintha hájjal kenegették volna. Még rá is tettek egy lapáttal, hazai sajtóklientúrájuk pedig élvezettel csámcsogott a harmadik szabadon választott kormányt ért vádakon. Amikor azután kiderült, hogy az oválisszoba-vizitnek ára van, már nem nagyon volt lehetőségük kibontakozni Bush elnök bombafüstszagú öleléséből.
Pedig ha már kint jártak, a katonapolitikai témájú megbeszélések mellett szóba hozhatták volna például az USA-ba beutazni vágyó magyar honfitársainkra érvényes vízumkényszert is, a viszonosság alapján. És nem csak amiatt, hogy a Romantic együttes feketehangú énekesnőjét ne alázhassák meg még egyszer egy amerikai terminálban. Be kellett volna például jelentenünk határtalan udvariassággal, hogy a Magyarországra beutazó amerikai állampolgárok esetében 2003 januárjától mi is ragaszkodunk a vízumhoz, mégpedig nemzetbiztonsági okokból.
Ezek az amerikaiak teljesen ostobának nézik a magyar népet. Először kétezer, majd háromezer, de volt olyan hír is, amely szerint ötezer irakit hoznának Taszárra nyelvi kiképzésre. Ha az itt állomásozó amerikai katonák akarnak nyelvleckét venni, akkor elég egy tucat arab nyelvtanár, ennyi talán még a magyar tudományegyetemek arab tanszékeinek környékén is előfordul. Ha az ötezer arab „ellenzéki” hazafinak kell megtanítani az angol nyelvet, hogy tolmácsként járjanak el a nyilvánvalóan tervbe vett szárazföldi hadműveleteknél, akkor talán célszerű angol anyanyelvi területen elvégezni ezt, kiscsoportos foglalkozás keretében. A terv egy kicsit túlméretezettnek tűnik, annyira nem lehet gazdag még az USA sem, hogy több ezer „nyelvtanár” elszállásolását finanszírozza Taszáron. Az Irakot évekkel ezelőtt elhagyó ellenzékiek minden bizonnyal megtanultak már angolul, így nevetséges az az állítás, hogy csupán nyelvi kiképzésükről lenne szó.
Másra készítenék fel tehát az iraki hazafiakat.
Hogy kik is ezek az iraki hazafiak? Többek között a Londonban működő Iraki Nemzeti Kongresszus által kiválasztott emigránsokról van szó – legalábbis a Népszabadság információi szerint. Csakhogy ezt az Iraki Nemzeti Kongresszust korábban a CIA hozta létre, és évekig a Pentagon támogatta, az amerikai külügyminisztérium ellenkezése dacára. Az amerikai külügyi tárca a szervezet vezetőit megbízhatatlannak és korruptnak tartotta, ezért megtagadta anyagi támogatásukat. Csak halkan jegyezzük meg, hogy Bin Laden „nyelvi kiképzéséért” is a CIA-t illeti az elismerés. És nekünk semmi közünk sincs sem Bin Ladenhez, sem pedig a CIA által gründolt Iraki Nemzeti Kongresszushoz. Azt egyszer már sikeresen elhitették velünk, hogy Bin Laden felelős a 2001. szeptember 11-i tragédiáért. Bin Laden – a hírforrások szerint – él, akkor vajon miért nem az a legsürgősebb, a legfontosabb feladat, hogy őt kézre kerítsék?
Érthetetlen, hogy a parlamenti ellenzéket alkotó polgári pártok miért nem adnak egyenes és egyértelmű választ az irakiak kiképzési tervére. Jó lenne, ha deklarálnák: nem fogják megszavazni, hogy az USA tervezett Irak elleni csapásmérése miatt belekeveredjünk egy fegyveres konfliktusba, amely akár a harmadik világháborúvá eszkalálódhat.
Hála istennek, kétharmados többség kell ahhoz, hogy – az alkotmányban meghatározott esetek kivételével – az Országgyűlés döntést hozzon „a fegyveres erők országon belüli vagy külföldi alkalmazásáról, külföldi fegyveres erők magyarországi vagy az ország területéről kiinduló alkalmazásáról, a fegyveres erők békefenntartásban való részvételéről, külföldi hadműveleti területen végzett humanitárius tevékenységéről, valamint a fegyveres erők külföldi, illetve a külföldi fegyveres erők magyarországi állomásozásáról”.
Eközben az Egyesült Államokban az egész világról magánszemélyek adatait gyűjtő és kartotékba rendező éberségi hivatal felállításán munkálkodnak. Az éberségi hivatalt az a John M. Poindexter vezeti majd, akit tíz évvel ezelőtt börtönbüntetésre ítéltek. Poindexter bűne az volt, hogy illegálisan adott el fegyvereket Iránnak, és a pénzből a nicaraguai lázadókat – mai terminológiával: terroristákat – pénzelte.