Szerbiát ma is kísérti a múlt

Szerbia beleragadt közelmúltjának posványába. Nem tud szakítani – szembenézni és leszámolni – az utóbbi másfél évtizedes szerepével, az általa indított, ám végül már számára is ellenőrizhetetlenné vált balkáni eseményekben. A múltja sújtja most Szerbiát.

Ezért torpantak meg a reformok a kezdeti lendület után, amikor még úgy tűnt, Szerbia önmaga fölé tud emelkedni. Ezért nem képes Szerbia zöld ágra vergődni a Montenegróval megalakítandó új államszövetség létrehozásában, hiszen a kisebbik köztársaság nagyobbik része egyszerűen nem akar vele együtt élni. Ezért nem tud leszámolni a korábbi hatalomba beépült szervezett bűnözéssel, a korábbi hatalom ugyanis ügyesen – „közös megegyezés alapján” – jórészt átmentette magát a mostani „demokratikusba”. Ezért nem képes a koszovói kérdésre olyan elfogadható megoldást ajánlani, amely nem okoz újabb frusztrációkat a szerbségnek. Ezért nem tud problémamentes együttműködést kialakítani a hágai Nemzetközi Törvényszékkel.
Ezért válhat lehetővé, hogy miközben a Belgrádba látogató Del Ponte asszonynak, a hágai főügyésznek azt bizonygatják a svájci nagykövetségen megtartott megbeszélésen, hogy a körözött Mladics tábornok, a „srebrenicai hős” nem tartózkodik Szerbiában, s semmit sem tudnak holléte felől, addig a generális két utcával lejjebb barátai társaságában fogyasztja vidáman a rablóhúst, a hadsereg védelmének biztonságában. Ezért történhetett meg, hogy a szerbiai (és a boszniai szerb) cégek fegyvert és más hadi felszerelést szállítanak annak az Iraknak, amely ellen az Egyesült Államok vonul fel. Ezért nem képes Szerbia – többszöri nekifutásra sem – elnököt választani…
De sorolhatnánk tovább. Például azzal, hogy miért nem tudja a háború során leginkább kifosztott és megalázott, nemzetiségi arányaiban radikálisan átrendezett Vajdaság helyreállítani autonómiáját, az ígéretek, sőt szilárd fogadalmak ellenére sem. Ezért! De itt megállunk a felsorolással, mert éppen a sikertelen szerbiai elnökválasztások bizonyították a leglátványosabban a fentieket. Hogy megtisztulás nélkül nincs előrelépés. E megtisztulásra azonban – a továbbiakban éppen ez derül ki – még várni kell.
Miközben a politikusok egy része igyekszik meggyőzni a polgárokat, hogy a december 8-i megismételt elnökválasztásokon mindenképpen szavazniuk kell, mert ettől függ a szerbség államának sorsa, s csakis ezzel kerülhető el a politikai válság súlyosbodása, szóval miközben szinte kényszerítik az urnákhoz a választókat, aközben nem gondoskodik arról, hogy legyen is ki közül választani. Három nacionalista jelölt neve szerepel ugyanis a szavazócédulán.
Az egyik a szélsőséges nézeteiről hírhedt radikális pártvezér, Vojiszlav Seselj, aki szabadcsapatokat szervezett a háború idején, s aki a nagy nacionalista nekibuzdulás éveiben a magyarokat is kizavarta volna az országból, s vihették volna vagyonukat is, ami egy műanyag zacskóban elfér. A másik a nálánál is szélsőségesebb Boriszlav Pelevics, a Szerb Egység Pártjának vezetője, amely politikai szervezetet nem más, mint a közben meggyilkolt Zseljko Razsnatovics Arkan, a Boszniát és Horvátországot végigfosztogató szerb paramilitáris erők véreskezű irányítója alapította, amikor elhatározta, hogy a toleráns politikus és a békés üzletember imázsát ölti magára. Milosevics legodaadóbb híve, a család nagy barátja. Ez pedig politikai programjáról is árulkodik, amely lényegében ebben ki is merül. A harmadik pedig nem más, mint a szövetségi állam elnöke, Vojiszlav Kostunica, aki ugyancsak kiérdemli a nacionalista jelzőt, ám mint az egyik – Kostunicát is közvetve „védelmébe vevő” szemleíró ironikusan megjegyezte – nem minden nacionalista szükségszerűen soviniszta, fasiszta és háborús bűnös. Következésképpen, akire az utóbbi jelzők nem illenek, az már a demokratikus oldal jelöltjeként pályázhat Szerbia elnöki posztjára. A szeptemberi érvénytelen elnökválasztások második menetében éppen Kostunica volt az, aki a demokratikus, európai, polgári irányultságú tábor jelöltjével szemben a hazafias, nacionalista, konzervatív és pravoszláv értékeket képviselte, s akiről már akkor okkal-joggal feltételezték, hogy megválasztása esetén nem fogja siettetni az európai integrációt.
Olyan ez, mintha a polgárt arra kényszerítenénk, hogy válasszon Himmler, Heydrich vagy Goebbels között. Ezzel a merész hasonlattal élt az egyedülálló stílust ápoló Petar Lukovics szerb publicista a fiumei Feral Tribune lapban megjelent szatirikus politikai elemzésében. A bojkottot hirdető Nenad Csanak vajdasági parlamenti elnök, aki szintén nem szokta méricskélni szavait, a három jelöltet így jellemezte: két Kalasnyikov és egy önkéntes. Megválasztásukat a tartomány érdekeivel ellentétesnek nevezte. Ha Szerbia ezekre a jelöltekre szavaz, a múltra szavaz. Ha pedig nem szavaz, akkor a válság folytatása mellett teszi le a voksát. Erkölcstelen a nagyobb tiszteletet érdemlő választókat ilyen választás elé állítani. Ám senki se gondolja, hogy Szerbia lakossága pontosan látja és érzi e csapdahelyzetet. Csak az a fele, talán nem is a kisebbik, amelyik eddig vagy nem szavazott, vagy Labuszt választotta. A másik részének ez a választási lehetőség tökéletesen megfelel.
Ez a Szerbia ugyanis lényegében még mindig háborúban van. Hadakozik az egész világgal. S teszi ezt mindaddig, amíg önmagát nem győzi le. Dacos elkeseredésében a segítőkész nemzetközi közösségben is ellenséget lát. A Milosevics peréről szóló hágai tudósításokban újra és újra átéli a boszniai és horvátországi háború minden részletét, csüngve a nagy vezér ajkán. S újra és újra felháborodik a szerbséget ért igazságtalanságok miatt.
Melyik változat lenne jobb Szerbia számára? Az, ha az ország december 8-án megválasztja elnökét, vagy ha bekövetkezik az újabb kudarc, amely minden további választási kísérletet is lehetetlenné tesz, hiszen egy ország sem engedheti meg magának, hogy az elnökválasztások bohózattá váljanak. Ez utóbbi esetben feltehetőleg alkotmánymódosításhoz folyamodnának, hogy a parlament válassza meg az államfőt. A politikai erőviszonyok azonban még ennek a lépésnek a megtételét sem tennék most lehetővé.
Ha az elemző szemével pásztáznánk végig a délszláv térséget, kirívóvá válna a különbség az utódállamok között. Szinte hihetetlen, hogy ezek az államok egykor egy országban éltek. Miközben a szlovén honatyák Strasbourgban vizitelnek az Erópai Parlament ülésén egy olyan ország képviselőiként, amely 2004-ben az egyik legodavalóbbként az EU tagjává válik, Szerbia háborús bőnöseinek bújtatgatásával, embargószegéssel, balkáni politikai cselszövésekkel van elfoglalva. A nemzetközi tekintélyét a rendszerváltás után egykettőre „felélő” Jugoszlávia az egyetlen európai ország, amely nem tagja az Európa Tanácsnak.