Történelmi esély vagy ugrás a sötétbe?

Noha a maratoni tárgyalássorozat után péntek este bebocsáttatást nyert tíz tagjelölt ország jóformán még fel sem ocsúdott első kábulatából, az Európai Unió jelesei már most a hogyan továbbról morfondíroznak. A történelmi tanácskozást értékelő európai sajtót lapozgatva ugyanis hamar kiviláglik, ami valójában eleddig sem volt titok: a közösség számára a bővítés nem- csak „Európa újraegyesítését”, illetve „történelmi esélyt” jelent, hanem egyben „félelmetes kihívást” is, illetve „ugrást a sötétbe”.

Ebben az esetben a „sötét” természetesen nem a borús kilátásokat, hanem a teljes ismeretlenséget jelzi. Maguk a tizenötök sem tudják még egészen pontosan, milyen Európa is kerekedik végül, és miként működik majd a huszonötök, illetve – Románia és Bulgária csatlakozása után – a huszonhetek Európai Uniója? Mint a konzervatív The Times a csúcstalálkozó után megjegyezte: „Sok EU-tagállam azon tűnődik, miként változtatja meg egy ilyen hirtelen és nagymértékű kibővülés nemcsak az unió jellegét, hanem életképességét is, és hogyan gyengül saját befolyása, hozzáférése a pénzalapokhoz.”
A kérdés tehát húsbavágó, a reform elodázhatatlan. Az Európa- ház, amelyet eredetileg hat lakóra terveztek, majd fokozatosan tizenöt személyesre bővítettek, a mostani új beköltözőkkel meglehetősen szűkösnek, kényelmetlennek bizonyul majd. A korszerűsítés, egyszerűsítés, átszervezés és átláthatóbbá tétel nem új fogalmak, hiszen a kilencvenes évek – Maastrichttól kezdve Torinón és Amszterdamon keresztül Nizzáig – a reformok jegyében telt. No, meg persze a bővítésében, amely a múlt héten Koppenhágában érte el csúcspontját.
A minden eddiginél nagyobb bővítéssel az Európai Uniónak tulajdonképpen három kihívással kell szembenéznie – állítják szakértők. Az új tagok felvétele kapcsán a szkeptikusabbak egyik legnagyobb félelme éppen az volt, hogy a nagyarányú bővüléssel sérülhet, netán csökkenhet az európai integráció eddig elért szintje: az újonnan felvettek lelassítják a ritmust, egyfajta visszahúzó erőt képeznek majd az EU-n belül, és ezzel fellazítják az integrációt. A koppenhágai – azaz a politikai, gazdasági – kritériumok, valamint az évekig tartó aprólékos csatlakozási tárgyalások azonban éppen ezt a visszaesést igyekeztek kivédeni. Az unió számára ugyanilyen fontos annak megválaszolása miként lehet megőrizni a közösségi politikák eddig elért eredményeit, hogyan lehet kiterjeszteni azt az új tagokra úgy, hogy közben a finanszírozhatóságuk is megoldható legyen. A bővítésből fakadó harmadik kihívást az intézményi reformok jelentik, nevezetesen: miként maradhat működőképes a huszonöt, huszonhét, netán még nagyobb létszámú Európai Unió? Azt ugyanis senki sem vitatja, hogy átszervezés híján az EU működése lebénulhat, a döntési folyamat lelassulhat, és a sorozatos kompromisszumok következtében a határozatok tartalmilag teljesen kiürülhetnek.
A választ az unió jövőjéről dönteni hivatott konvent, pontosabban a várhatóan 2004 elején összeülő kormányközi konferencia (ha úgy tetszik alkotmányozó gyűlés) fogja megadni. Az új Európa kialakításába már a leendő tagoknak is beleszólása lesz, hiszen a 2002 februárjában megalakított konvent munkájában mind a tizenhárom tagjelölt képviselői is részt vesznek. A 2004-es kormányközi konferencia feladatai közé tartozik egyebek között az EU és a tagok kompetenciáinak tisztázása, a résztvevők választ keresnek arra is, miként integrálható az Alapvető Jogok Chartája a készülő uniós alkotmányba, ezenkívül cél az európai jogalkotás eljárásának egyszerűsítése is. Az uniós alaptörvény tervezete – mely fölött az egykori francia államfő, a konvent elnöke, Valéry Giscard D’Estaing bábáskodik – olyan alapvető kérdésekre is kitér, minthogy melyek az EU feladatai, s a jogalkotásnak, illetve a döntéshozatalnak mely részei tartoznak rá? És egyáltalán: mi az Európai Unió? A vita a jövő Európájáról már nálunk is beindult, igaz, nem érint széles rétegeket. Mindazonáltal a hazai elképzelések szerint Magyarország egy hatékony, polgárközeli, átlátható és demokratikus Európa tagja kíván lenni, amely egyfajta „vegyes szervezet” (tehát nem nemzetközi szervezet és nem is szuperállam, hanem a kettő közötti átmenet).
A 105 küldöttet számláló konvent hivatott dönteni arról is, milyen átszervezést kíván a három meghatározó intézmény, a tanács, a bizottság és a parlament. Mint Giscard D’Estaing a minap leszögezte: „Ideje azzal foglalkoznunk, hogy ki mit csinál az unióban.”
A konvent egyik legfőbb feladata mindezeken túl, hogy némileg közelebb hozza az uniót az emberekhez. A többség számára az Európai Unió még mindig túl megfoghatatlan és távoli, ezzel egyidejűleg egy minapi felmérés szerint az uniós polgárok túlnyomó része határozottan tart attól, hogy a bővítéssel még nehézkesebbé válik az EU döntéshozatala. Hogy a konvent mennyire tudja betölteni ezt a feladatát, még kérdéses. Daniel Keohane, a londoni Európai Reformok Központjának munkatársa mindenesetre úgy vélte, hogy a Giscard D’Estaing vezette testület leginkább a szakértők számára ad majd világos útmutatót, az átlagember azonban valószínűleg nem fogja jobban érteni az Európai Unió működését, és ekként az abban beálló változásokat sem. Ez azonban nemcsak a konvent, hanem az egész EU egyik legnagyobb kihívása is egyben. Mint a francia Libération a koppenhágai csúcstalálkozó eredményeit értékelve megjegyezte: ez idő szerint senki nem képes megjósolni, mivé alakul a 445 millió európait egy közösségbe foglaló unió, de a legfontosabb feladat éppen az, hogy ezt a kérdést tisztázza magával a szervezet.