Tündérkertben

- Szigetvilág -

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Nem az volna a baj, gondolta, hogy kerek hat órán át fuvarozzák, nyüstölik, rakodják fel és le. Az érthetetlen végeredmény, az az elkeserítő. Orvosra van ilyenkor szükség, méghozzá tempósan, mert a változások substantiáját alig lehetséges correctül kiszámolni. Márpedig ő azt hitte, hogy – sok egyéb mellett – a hatórás zötykölődés hatásait valaminő eszes applicatióval legalább leírni lehetséges, s hát kicsoda, ha nem ő e két hazában, aki mindezt papírra vethetné. De valójában már évről évre kudarcot vallott. Nem az volt a fő baj tehát, hogy saját hagyományaival szembesülve bizonyos változásokat kellett a változó betegség tüneteit producáló matériában megállapítania, vagyis empirikus tudása csődöt mondott volna, mert hát igenis, minden fontosabbnak vélt mérési eredményt évek óta akkurátusan följegyzett. Aztán pár constans elem systematicus csoportosításával szintén hasznosnak vélt magyarázatokat vont le belőlük. Mégis. Mi volna hát az okuk a jól látható, alattomos töréseknek?
Ilyenkor, ha a rossz eredmények felizgatták, némileg kivetkőzve önmagából egész éjjel gyötörte magát. Ha feküdt is, nem hunyta le a szemét. Gyertyával a kezében a pincébe rohant controllt tartani. Vagy háborodott tekintettel a könyvtékához futott, és újra fölütötte a sokszor olvasott és megértett passzusokat bizonyos párizsi professzor, Forcroy-nak Systeme des connaissances chimiques et de leurs applications című nyolckötetes munkájából. De hamar a sutba vágta, mert az ő baját a nagy tekintélyű párizsi úr nemhogy nem magyarázta, de meg sem érintette. Mert mint oly sok, hasonlóan összefoglaló opus, ez is valami éterien magas, távoli és előkelő elnagyoltsággal dolgozott. Márpedig most világos volt, hogy szinte azonnal tennie kell valamit. Először a domáldi bor betegsége miatt, aztán azért is, mert ő bizony nem kevesebbnek és eredményesebbnek, mint a valóság polihisztorának, vagyis a káosz ősellenségének tartotta magát. Olyannak, aki ugyan sok mindent fontosnak tarthat az életben, mégis csupáncsak kettőről beszél szívesen, szinte motyogva maga elé, de olykor fennhangon a tanítványainak is. Ezt mondta, ismételgette ugyanis a falaknak, a világnak, az universumnak és a Fennvalónak: virtus és mathesis!
Virtus és mathesis? A summa. A kettő együtt megteremthetné a vágyott harmóniákat, melyekről még a nagy poesis is oly elmélyülten beszél. Hogy az igazságnak, a szeretetnek, a halhatatlanságnak, vagyis hát „vég nélküli előmenetellel a vég nélküli boldogság hitének” elmélete a földön is axiómává váljék. Mert persze, és ezt is leírta már többször, ahogy véghetlen a természet, úgy véghetlen a világ könyve is: a mathesis az a gyertya, amely nélkül olvasni nem lehet belőle. De vajon világít-e olykor is ez a gyertyaláng, amikor nagyon kellene, mond-e valami szó szerinti hasznosat is ez a mathesis? Lehet-e véle a szürke köznapokon is boldogulni?
Amikor az első hasznos kételyek fogták el, vagyis a szent tudomány disciplináiba vetett feltétlen és őszinte hite meginogni látszott, az a pillanat épp a tudomány egyik „kútfejével”, az olvasás művészetével állott egyenes viszonyban. Történt, hogy szinte állandó gyermekkori kísérletezései közben egyszer épp akkor méltóztatott explodálnia a kisasztalra tett és persze erőszakos fizikai műveletek alá vont lőpornak, amikor ő a forrósodó demonstrandum fölé hajolva várta az examen sikeres befejeztét. Ám éles, lidérces fény villant fel, és egy fülsiketítő durranás, majd utána percekig nem látott semmit – egészen más, színek és fények nélküli világban utazott, ahol nem érezni semmit: se a roncsolások okozta égető fájdalmat, se a hirtelen beálló csönd időtlen és süket semmijét vagy a sehová nem tartozás ingerlő jelen idejét. De aztán valahogy visszaevickélt az emberi tartományokba, összeszedetten azon kapta magát, hogy bár kissé kóvályogva és tehetetlenül ugyan, de lehuppant a földre, és ott furcsa módon egyáltalán nem a várható atyai pofonok közeli és rémisztő valóságáról kezd teóriákat gyártani – mert azokra biztosan számíthatott. De arra sem gondolt, hogy akár elveszthetné, vagy tán el is vesztette két szeme világát, és ennek megfelelően valamiféle ifjú invalidusként kell majd felnőnie – egy hős Teiresziászként, a híres vak thébai jósként. Vagy a görög hagyomány szerint Phineusként, aki szintén jós volt, merthogy a jósok majdnem mindig vakok, s aki a mindent látás adománya birtokában maga választotta magának a testi vaksággal együtt járó hosszú életet. Netán esetleg úgy járhat, mint az utcabeli öreg Hadik-huszár, akinek a prussziai hadjáratban karddal, egy csapásra vágták ki a szemét. Nem – ő egyenesen olyan vaksötét és drámai szcénákra gondolt, amelyekben leghőbb vágyai ellenére sem lehet ügyes képíró, avagy fennkölt tájfestő. De nem forgathat majd vastag dictionariumokat, sőt nem olvashat methaphysikai tractatusokat a világ teremtéséről sem.
Akkor azonban a várt pofonok helyett kenőcsöt kapott összepörkölődött szemhéjára, és lassan gyógyulni kezdett, vadlen magvát összetörve és megfőzve és borogatva, aztán fűzfa leveleinek succusát a veres dagadásokra. Legbővebben a nehezen beszerezhető cédrus enyvét, hogy annak szárasztó és melegítő természetével vakságát elűzzék. Utókezelésként porcsinfű vizét adták neki rózsaolajjal timporálva, sulyomlapi vizét, próbául fecskefüvet, mályvarózsa vizét és fejér üröm főztjét, legvégül persze sok-sok keserűgyökeret, ahogy a városi orvosdoctor, atyjának barátja rendelte. És bár mindenki megkönnyebbülésére lassan visszatért a látása, mégis egyedüli megmondhatója saját maga volt, hogy mily hamar kezd kifáradni az olvasás megerőltető művészetében. És nemcsak a gyógyulás dermesztő napjai alatt, hanem később is. Azt aztán végképp tagadta, s ez teljesen egybeesett a virtus mibenlétéről alkotott ifjonti képével, hogy olyan határozott orvosi tanácsot kapott, miszerint tartózkodnia kell a „túlzott olvasástól”. A szem munkájának fölösleges erőltetésétől. Hallgatott, mint a sír.
Pedig a kísérletezés izgató praxisa mellett olvasni szeretett a legjobban. Néha súlyos és magányos melancholiákba zuhant: zavaros álomképek buborékjai pattantak szét aritmikusan saját festői-képírói pályájáról, hogy tudniillik a legnagyobbak mellé, egy Tizian vagy a virtuózus Dürer mellé juthat. Vagy akárha jobb arcképfestő lehetne, mint a fiatal kasseli Avenarius, aki pasztellképek mellett néhány fontos templom főoltárát pingálta a Szeben környéki városkákban. Vagy a tiroli Puellacher tanár, aki kastélyok és kápolnák falképeit föstötte, és irigylésre méltó szabad vándorként élte ide-oda csapongó életét. Hogy legalább csak egy ekkora művészecske lehetne, és hosszú itáliai és németalföldi utazásokat tehetne!
Mintha megverekedett volna, méghozzá sikerrel, démonaival, azzal az ezer ördöggel, akik benne laktak, és mind azt suggerálták, hogy tovább, a látomások vad szárnyalásaival, tovább egy utazás szenvedélyével, aztán egyszerre csak – számára is váratlan módon – visszatért a valóságba, merthogy a tiltások ellenére ahelyett, hogy önmagával beszélte volna meg teóriáit, mintegy tréning gyanánt olvasni kezdett. Méghozzá ahogy eddig sose: verticaliter, függőlegesen, csupán a sor eleji betűképekre koncentrálva. Talán innét eredt, hogy hamarosan rendkívüli képességekre tett szert: fogadás gyanánt három perc alatt százkilencven latin szót tanult meg, és mondott fel azonnal szótári sorrendben a kolozsvári kollégiumban, társai nagy megdöbbenésére. De fogadásból két hónap alatt megtanulta a világ első, legismertebb hexametersorait: „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját, / sok nép városait s eszejárását kitanulta, / s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében, / menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.” Szóval megtanulta és bevágta és énekelve előadta az első tíz énekét Homér Odüsszeiájának, görögül. És ügyes latin disztichonokat rögtönzött, mint valami fizetett orátor vagy sikeres sírversíró, aki dicsőítő textusokat diktál egy kőfaragónak; majd váratlanul héberül kezdte olvasni az Újtestamentumot.
Az meg már föl sem tűnt, hogy a robbanás után három évvel öregebb diákok latindolgozatait javíttatta vele fiatal és kedves latintanára. A legfeltűnőbb azonban mégiscsak az volt, hogy kisdiákként fejből vont második és harmadik gyököt tizennégy jegyű számból, amiért persze csodagyerekként kezelték. Mindezekkel alig törődött – ó, virtus –, mert tudta, hogy igaza volt az orvosdoctornak: az olvasástól igen hamar káprázni kezd a szeme, szétfolynak a betűk, és nem léphet át másik világba se. Ezért inkább érthetetlen szavakat motyogott magában, s ha mint most, elfáradt, fejben folytatta tovább azt, amit gondolt épp, erről írta büszke gőggel, hogy talán ez volna az a bizonyos „mathesis-gyertya”, melynek segítsége nélkül lehetetlen hitelesen látni, vagyishogy olvasni a valóság csábító, ám zűrzavaros képeskönyvében.
És így tovább, ahelyett hogy itt, Vásárhelyen a beteg domáldi bort vizsgálgatná, amely összetört a hatórás szekerezés után, akár álmoskönyvet is írhatna azokról a különös „mathezis-gyertyákról”, amelyek főként ifjúkorában világították be rejtélyes vízióit. De nem írt ő szabályos álomnaplót később sem, inkább teoretikus, antik tárgyú szomorújátékokat egy nagy világharmónia, az emberi „egy”-ség megteremtésének lehetőségéről. Tökéletes mathezis helyett költészettel és zenével engesztelgette az istenek haragját, akik nagyon szerették ugyan, mégis azzal büntették, hogy bár nagyszerű sorsot adtak neki, fénylő képességeket a belső látásra és hallásra, és zseniális agyat a világértelmezés tágasságának fölfogására, de azért mégsem akkorát, hogy saját nagyobbra vágyásának hübriszét kielégíthetné. Geometria? Paralellák? Ha csak egy hajszállal vagy rosszabb a tökélynél, hullhatsz alá a mélybe – mondogatták neki az istenek, és ő továbbadta ezt fiának, a tanítványoknak, az örökkévalóságnak. Csak hát mekkora, miféle az a hajszál? Ki tudja azt?
A káoszt, persze, a borkémiában úttörő vitális elmélet híveként megszüntette: a domáldi bor alattomos törését kigyógyította. De ahogy sokadik alkalommal ballagott a pincébe, arra gondolt, mégsem lehetséges ez az igazi tökéletesség. „Soha nem lesz a szegény emberi nemnek semmije tökéletesen tiszta, a geometria se.” Sűrű atmoszférájú álmai legmélyén már nem is a paralelláké volt a főszerep, nem a megoldhatatlanság igazi drámája izgatta, hanem különös, finom, éteri zenék harsantak fel benne. Talán mégis ez az egyetlen tökéletesség, itt nem hiányzik az a hajszál, gondolta. Akár abban az opera buffában, amelyet még Göttingában látott: Monteverdi tündéri, mennyei zenéjében. Angyalok tiszta, kasztrált énekében. A boldogság édes illúziójában, amely mégiscsak azzal kecsegtet, hogy képes lesz szétfeszíteni a nyomasztó álmok dermesztő eseménysorait.