Útitársak

Ha késett is, de megjött a tél. A csípős hideg hirtelen a városba kergette a varjakat, a szürke, reggeli égboltot elsötétítették az élelem után kutató fekete madárrajok. A vasútállomás peronján várakozóknak fülelniük kell a fülsiketítő károgásban, hogy mit is mond a hangosbemondó: „előreláthatólag” tizenöt-húsz percet késik a pesti vonat.
– Ha meleg van, azért, ha hideg van, azért… Megáll az ember esze – morogja egy középkorú férfi gallérját felhajtva, csak úgy, maga elé. A mellette álló idős hölgy egyetértően bólogat, pedig nem valami nagy utazó. Hófehér haja kikandikál bohókás, püspöklila sapkája alól, szemébe könnyeket csal a hegyes szél. Melléhez szorítja kopott, barna műbőr táskáját: a leletek a nagy borítékban, a kórházi beutaló az irattárcában, a gyógyszerek a neszesszerben és persze a menetjegy, ami most kivételesen első osztályra szól. A várostól egyórányi vonatút Budapest, az ő állapotában biztos, ami biztos, inkább többet fizet, csak legyen ülőhelye – döntött végül a pénztár előtt.
A határszélről érkező gyorsvonatra ezen az állomáson több száz ingázó száll fel minden reggel. Diákok, menedzserek, hivatalnokok, munkások, akik szinte csak aludni járnak haza – ki jókedvéből, ki kényszerűségből választotta a fővárost. Gyakran feltűnik az utasok között a térség országgyűlési képviselője is, puritán, szigorú eleganciájával kiválik a tömegből, hűvösen biccentve fogadja a köszönéseket.
A legtöbb utas dörzsölt utazó, saját módszerekkel. Az első osztályúak a vonat elején gyülekeznek, a rutinosabbak tudják, hogy hét elején is csak két kocsi lesz, és bizony résen kell lennie annak, aki nem akarja végigállni az utat.
– Viktória, én megyek az első ajtón, és ha van, foglalok helyet, maguk próbálkozzanak a hátsónál… – szervezkedik egy prémes usankát viselő, ötvenes férfi, látható élvezettel gardírozva két fiatalabb, jól öltözött nőt. A lila sapkás idős asszonynak azonban halvány fogalma sincs a helyes stratégiáról, középtájon ácsorog türelmesen. A vonat reflektorai már feltűnnek a kanyarban, az utazóközönség felpezsdül. A szerelvény beáll, ekkor már mindenki a helyén van, kezdődik a roham…
Az első osztály dohányzószakaszában az usankás egy sikeres vetődéssel stoppol három helyet. A hölgyek rajongó pillantásokkal díjazzák a teljesítményt, rajtuk kívül csak négy új utas tud leülni a szakaszban. Mire a lila sapkás hölgy átvergődik a másodosztályon, ahol még a peron is tömve ácsorgókkal, már mindenki kényelmesen elhelyezkedett. Megkönnyebbült arckifejezéssel nyit be végre az első osztály ajtaján, néhány lépést tesz, míg észreveszi, nincs már hely. Megáll a kocsi közepén, zavarban van, táskáját a földre teszi, bizonytalanul kezdi gombolgatni kabátját. Ahogy körbenéz, megakad a szeme az usankás férfin:
– Milyen ismerős az arca, valahol találkoztunk, de hol? – töpreng magában. A kocsiban mindenki az olvasnivalójába temetkezik, vagy merően kibámul az ablakon. Végül egy középkorú nő nem bírja tovább az idegek harcát, és átadja helyét a szabadkozó idős asszonynak, aki végül hálásan süpped bele az első osztályú ülésbe. Megkönnyebbül, és hirtelen az is eszébe jut, honnan ismeri az usankást. Egy kampánygyűlésen találkoztak, valamiféle fontos szervező volt. Még beszélgettek is, arról, hogy milyen cudarul kifosztották a nyugdíjasokat… Jóképű ember, biztos fontos állásba került – dől hátra elégedetten. Az elsuhanó tájat már nem is látja. A sok izgalomtól elbóbiskolt.